Tenigl-Takács László

NYELVRÁCS

Egy Paul Celan-költemény viszontagságai

 

Nyelvrács

Szemgyűrű a nyalábok között.

Felvillanó szemhéj,
felfelé csapdos,
egy pillantást elenged.

Írisz, úszónő, álmatlan és komor:
a szívszürke égbolt, közel kell legyen.

Ferdén, a vasburokban,
füstölgő fadarab.
Fényérzékkel
találsz a lélekbe.

(Volnék, akár te. Volnál, akár én.
Vajon nem ugyanazon
passzátszélben álltunk?
Idegenek vagyunk.)

Kőlapok. Rajtuk a
szorosan egymáshoz érő, mindkét
szívszürke nevetés:
két
teleszájnyi hallgatás.

Kántás Balázs fordítása

Nyelvrács

Szemgyűrűk a rudak között.

Csillangó szemhéj
csapdos felfelé
elbocsát egy pillantást.

Írisz, úszónő, álmatlan s borús:
az ég, szívszürkén, közelebb.

A vas hüvelyben, ferdén,
füstölgő facsonk.
Fényérzékre
találod el a lelket.

(Volnék mint te. Volnál mint én.
Nem álltunk-e
ugyanegy passzátban?
Idegenek.)

Kőlapok. Rajtuk
egymást szorítva, mind a két
szívtócsa nevetés:
két
teliszáj csend.

Marno János fordítása

A gond máris az Augenrunddal elkezdődik, ez ugyanis nem jelent szemgyűrűt, ahogyan mindkét fordítás magyarítja. A Rund kör, mégpedig térbeli kör, a szem esetében tág, kerekre nyílt forma, amit az „elkerekedett a szeme” szófordulat is kifejez. A Stäbe (’rudak’) egyértelmű és – gyanítom – tudatos áthallás Rilke Párduc-ából. Marno János tehát pontos, míg Kántás Balázs hasábja összezavaró. Ugyanakkor Marno indokolatlanul teszi többes számba a szemkört. A szem már csak azért sem sokasodhat, mert a versszakban mindvégig egyes számban áll. Ráadásul az örök magányból látással, szólással kitörni képtelen, magára maradt és utalt lélek szimbóluma. Aligha van belőle sok. A német nyelv külön prepozíciót alkalmaz a kettő és több közötti kifejezésére. Celan egyértelműen a zwischen szót használja, a pontos fordítás tehát: két rúd között.
A második sor kezdő szava (Flimmertier) igazi kihívás. Kántás Balázs felvillanónak fordítja, az alaposabb Marno János észreveszi, hogy neologizmusról van szó, melyet Celan a Flimmer (’csillanás, pislákolás’) és a Tier (’állat’) szavakból alkotott. Így születik meg a pillangó asszociációja alapján a csillangó bravúr, aminek mindössze két hibája van. Egyrészt esztétizáló jelzőként hat, holott Celan messzemenőkig nem annak szánja, másrészt a pillangó-csillangónak a harmadik sorban csapdosnia kell, ahelyett, hogy evezne, ahogy az eredeti szövegben áll. Ezt azért is fontos figyelembe venni, mert a vizeken történő evezés gyakori motívum Celan költészetében. Többnyire a transzcendens felé menekülés metaforája. Mellesleg a költemény belső ritmusa mindvégig álomszerűen lassú, valósággal kicsörömpöl belőle a csapdosás, amivel mindketten fordítják. A Flimmer más versben is felbukkan, mégpedig ugyanebben a kötetben Flimmerbaumként, melyről Celan azt írja, végtelen, fekete tócsában úszik, úgy lóg lefelé a világról. Aligha csillogó tehát, annál inkább felizzó, pislákoló. Visszatérve a kezdő kép rácsszimbolikájára, a felfelé evező szemhéj nem elbocsát, hanem elereszt vagy szabadon enged egy pillantást.
A második versszak csak egyetlen félrefordítást tartalmaz. A müssen jelentése ez esetben: biztos vélekedés. A közelebb (Marno János) tehát hibás. Itt jegyezném meg, hogy a szívszürke határozói értelmezését semmi nem indokolja. Az utolsó versszakban Celan egyértelműen jelzőként alkalmazza. A trübnek nincs ’komor’ jelentése (Kántás Balázs), az zavaros, homályos, esetünkben leginkább borús, mivel átívelő jelző a rá következő ég szóra, amit Marno János pontosan telibe is talál. Az álmatlan helyett talán szerencsésebb az álomtalant használni, tekintve, hogy az írisz jelzőjéről van szó.
Eljutottunk a harmadik versszakhoz, amelynek első két sorába mind a két bicska beletört. A grimbuszt a Tülle szó okozza, ez, eléggé el nem ítélhető módon, a kanna csőrét, kiöntőcsövét jelenti, ami csakugyan bárgyún hangzana egy eddigelé komoly fordításban. Marno János ezt a dilemmát a férfiasan katonás hüvely, Kántás Balázs pedig a sejtelmes burok szavakkal hidalja át. Ezután következik a még galádabb Span, vagyis forgács, faszilánk. S mindezek tetejébe ott gonoszkodik még egy blaken ige is, ami ’kormozni’-t jelent. Ebből a kavalkádból lett aztán a „ferde vashüvelyben füstölgő facsonk” (Marno János), illetve a „ferde vasburokban füstölgő fadarab” (Kántás Balázs). A legvalószínűbb megfejtés: a vaskanna ferde csövébe dugott, kormosan pislákoló szilács. Valószínűleg személyes élmény, még azt is megkockáztatom, lágerbéli. Fel is ajánlom ezennel minden jelen- s jövőbéli holokausztirodalom-kutatónak. A kormozva fénylő, hunyorgó faszilánk egyébként értelmessé teszi a következő két sort is, a fényérzékkel kitalálható lelket. Itt jegyezném meg, az erraten ige jelentése: ’kitalál’, ’megfejt’. Az eltalál (Marno János) vagy beletalál (Kántás Balázs) németül treffen, ebből lett a mi csúnyácska eltrafál szavunk is.
A következő versszakot nagyjából mindketten eltrafálják. Bár ízlés dolga, de a passzátban megoldás nekem elég sután hangzik, már csak azért is, mert egy felső légköri, esőt hozó széljárásról van szó. Az egy passzát alatt tehát nem szolgai fordítás. Az egyazon (Kántás Balázs) és az ugyanegy (Marno János) költői esztétizálás. Valószínűleg abból a nemzedékek óta átöröklődő fordítói makacsságból ered, hogy a versekben szép és választékos szavaknak kell lenniük. Ez a konok tradíció egyébként igen sokat rontott Celan más költeményeinek magyarításán is. Marno János indokolatlanul csonkolja a Wir sind fremde mondatot. Hangsúlyozott alanynak, állítmánynak – különösen a szófukar Paul Celan esetében – el nem hanyagolható szerepe van.
És végül nem kőlapok (mindketten), hanem a kőlapok. Az előbbi megállapítást, míg az utóbbi emlékezést sugall. Mellesleg a német Fliese elsősorban ’csempé’-t jelent, én ezzel fordítanám a következő szavak és az azokban rejlő gondolat miatt. A dicht beieinander nem egymást szorítva (Marno János), hanem szorosan egymás mellett. Szintén holokausztőskép Celan költészetében, számos helyen felbukkan, így például „eng liegen” formában a Halálfúgá-ban. A szívtócsa (Marno János) ugyancsak szép kifejezés, az eredeti szövegben azonban nyoma sincs. Az ismételt és igencsak erős jelzők Celan költeményeiben soha­-
sem véletlenszerűek. A költő az utolsó sorral (Mundvoll Schweigen) is feladja a leckét.
A schweigent én csenddel – bármennyire is poétikus – nem fordítanám (Marno János). Jelentése ugyanis sokkal inkább aktív kicsengésű: hallgatás. A Mundvoll kifejezést mindketten úgy oldják meg, hogy megfordítják az összetételt, így lesz belőle teliszáj (Mar-
no János), illetve teleszájnyi (Kántás Balázs). Vajon miért? Létező szó. Azt jelenti ’fa­lásnyi’, ’harapásnyi’, ’kortynyi’. Valósággal kisüt belőle a vágy, főleg, ha hallgatással pá­rosítjuk.
Végezetül: semmiképpen sem gondolnám, hogy műfordítóink ne ismernék elég alaposan a német nyelvet. Sőt, azt gyanítom, túl jól ismerik, ahogy túl jól tudnak magyarul, pontosabban „magyar irodalomul” is. Valószínűleg a két nyelv mesteri szintű ismerete okozza azt a galibát, hogy a műtárgy olykor lepottyan az irodalom munkaasztaláról, sérül, karcolódik, néha össze is törik.
Főként morfológiai kukacoskodás volt ez, belátom. Kerültem is a mélyebbre ható hermeneutikai dimenziókat. Egyszer talán majd az is megér egy misét. Maga a nyelvtani vizsgálódás is felvethet több, a magyar műfordítás-irodalmat már évtizedek óta kísértő kérdést. Valóban annyira jó-e, mint hisszük és állítjuk minduntalan? Jó-e annyira, mint amennyire valóban jó költők műfordítóink? A költői tehetség, elismertség költői szabadsággá mosdathatja-e a figyelmetlenséget, és felmenthet-e a tárgy iránti alázat alól? Magunkat és magunknak (netalán egymástól és egymásnak) fordítunk-e, vagy pedig Azt? Mentegetőzhetünk-e azzal, hogy a vers, költő, írótárs, olvasó stb. lelkét, lényegét akartuk megérinteni? S végül felveti a már említett celani dilemmát: mindenáron szépnek kell-e lennie a szépirodalomnak?
Be kell ismerjem, furdal némi bűntudat, hiszen éppen azokat a műfordítókat brusztolom, akik kedvenc költőimet teszik hozzáférhetővé a magyar olvasók számára, s akiknek munkásságát tisztelem. Ugyanakkor nemcsak jelen, hanem számos más Celan-költemény fordításában is fedeztem fel hasonló, sőt ennél is súlyosabb pontatlanságokat, ez sarkallt arra, hogy tollat ragadjak. Az effajta – higgyék el, mindkét fordító esetében szeretetteljes – gonoszkodás erkölcsi minimuma, hogy mellékeljek egy, mindenféle költői buzdulattól mentes, lehetőség szerint szó szerinti fordítást. Mit ad Isten, cseppet sem sikeredett csúnyára. Ez persze nem engem méltat, hanem a Mestert, Paul Celant.

Nyelvrács

Szemkör a két rácsrúd között.

Pisláklény szemhéj
evez felfelé,
elereszt egy pillantást.

Írisz, úszó nő, álomtalan és borús:
az ég, szívszürke, biztosan közel.

Ferdén, a vaskannacsőben,
a kormozó szilács.
Fényérzékkor
fejted meg a lelket.

(Lennék, mint te. Lennél, mint én.
Nem álltunk
egy Passzát alatt?
Idegenek vagyunk.)

A csempelapok. Rajtuk,
szorosan egymás mellett, mindkét
szívszürke nevetés:
két
falásnyi hallgatás.

Sprachgitter

Augenrund zwischen den Stäben.

Flimmertier Lid
rudert nach oben,
gibt einen Blick frei.

Iris, Schwimmerin, traumlos und trüb:
der Himmel, herzgrau, muss nah sein.

Schräg, in der eisernen Tülle,
der blakende Span.
Am Lichtsinn
errätst du die Seele.

(Wär ich wie du. Wärst du wie ich.
Standen wir nicht
unter einem Passat?
Wir sind Fremde.)

Die Fliesen. Darauf,
dicht beieinander, die beiden
herzgrauen Lachen:
zwei
Mundvoll Schweigen.