Simon Ferenc

A JELENLÉTVESZTÉS ANATÓMIÁJA

Filip Tamás: Saját erőd
P’ART könyvek, Tipp-Cult Kft., 2008. 87 oldal, 1176 Ft

Filip Tamás új gyűjteményét az eddigiekkel ellentétben nem tagolta ciklusokra, mert megértette és elfogadta az elemzők megállapításait: ő mindig „ugyanazt” a verset írja. Költészetének védjegye szemléletének egyedisége és versbeszédének koherenciája, hiszen a Filip-vers összetéveszthetetlenül felismerhető a kortárs líra szöveguniverzumában. Új könyvének értéke­lésekor az a feladat, hogy bemutassuk, milyen irányban módosult értékvilága, szövegeinek megformáltsága. Önmeghatározása szerint új kötete „Fiktív élménybeszámoló, megszórva / a hitelesség gondos szemcséivel” (Élet és). A „fiktív élménybeszámoló” oximoronnak is olvasható, hasonlóan a „virtuális valóság” kifejezéshez, de könnyen belátható, hogy a jelző és jelzett szó közötti ellentét csak látszólagos. Minden fikciónak, még a kitalált élménynek és a látszólagos valóságnak is van valamilyen fokú referencialitása. A kötet mottója: „Ami történik, arról egyszer is, ha hallhatnánk valamit.” (Győrffy Ákos.) Filip Tamás régi meggyőződése, hogy az irodalomnak a valóságot kell ábrázolnia. Olykor blogot is ír, de abban sem az események, a hírek érdeklik, hanem ami mögötte van, a Rejtett ikonok, ahogy előző kötetének címe is jelezte. Jellemző módon – hiszen mindig „ugyanazt” a verset írja – ez a gondolat itt is szerepel, méghozzá ismét a számítógépes nyelvet újraolvasó, talált szövegben. „a rejtett ikonokat keresem, és / nem találom.” (Mégse.)
Új kötetének legfontosabb, lényegében minden versében kifejtetten vagy rejtetten ismétlődő motívuma a legtágabb értelemben vett, sok­je­len­tésű létmetaforává növesztett háború. Hét­köz­napjainkban olyan háború dúl, amit csak békének álcáztak a mindig félhomályban mara­dó, ismeretlen ügynökök. Sőt, mi magunk is részt veszünk az álcázásban, mert nem akarjuk vagy nem merjük bevallani, esetleg nem is tudjuk, mert nem érzékeljük, mert – a lebutított tompultság miatt – nem is érzékelhetjük, hogy háború van. Az álcázás a valóság, az igazság, az el nem rejtettség letakarása, elfedése. Az elrej­tő­zésnek, a kegyes hazugságnak, a nem énazonos létezésnek különböző szintjei és okai vannak. A menekülés, az önbecsapás egyik oka a tragikum kerülése, a félelem a napról napra közeledő lebírhatatlantól. Ebben az esetben hiányzik az akarat és a bátorság a létkonfliktussal, a saját halálunkkal, a saját létidőnkkel való szembenézésre. Ennek gyakori megjelenítője az irónia, ami úgy szembesít, hogy közben távolítani igyekszik a lét drámáját. Az irónia, a humor és a nevetés úgy segít a túlélésben, hogy azt állítja: a lét komédia, nem is annyira tragikusan komoly, nevessünk csak rajta. „A semmi gyáván üt szíven, / túlélő módba kapcsolok, / próbálok menekülni in-
nen, / arcomon verejték csorog.” (J. A. emléktúra.) A másik eset, amikor a személyiség „önmagán kívül”, a boldog tudatlanság létfeledtségének eksztázisában él, így nem is érzékelheti drámai­nak a saját létbevetettségét sem. Ezt a magára hagyott, sodródó agyat eteti és tompítja tovább a posztmodern medializáció butító, létér­zés­te­le­nítő gépezete. Így lesz áldozata és tehetetlen kiszolgáltatottja a hétköznapok valóságos és virtuális, a honlapokon és az imagináriusban, az álmokban és a látomásokban is zajló, többnyire láthatatlan, éppen ezért örök, a létidő teljességét uraló háborújának. Ezt érzékelteti a mottóban a történik ige szenvedő jelentésárnyalata is, ami a lét elszenvedését, mintsem irányítását sugallja. „A hírbozót zörög. Eltévedt / ügynökök verekszenek a / jótékony homályban, / mint akik nem tudják, / a tűzparancson nincsen keltezés. / (Mindig tegnaptól lövetnek.)” (Két szoba.)
A kötetcím többértelmű. A Saját erőd lehet a védekezésül szolgáló katonai létesítmény, de börtön is. A borító fotóján fából és rőzséből készült régi őrtorony képe látható. Metaforikusan azonban a saját erőd maga a költészet, ami egyszerre börtön és ugyanakkor a szabadság utolsó menedéke is. A költő érzi igazán, mennyire a szavak börtönébe zárt a léte, hiszen a szöveg gyakran nem azt mondja, amit a szerző írni akar. A művészet ugyanakkor a szellem utolsó otthona, ami a kifejezéssel, a rettenet megértésével és megértetésével segít, hogy túlélhessük a napról napra mélyülő hanyatlást. Azért kell saját erőd, mert a hétköznapok alattomos háborúja nem közösségi: nem egyértelmű, ki harcol ki ellen. A nyelvtani azonos alakúság második személye azt nyomatékosítja, hogy csak a saját erődben bízhatsz, „te mocskos idegen” (Séta idegenben). Valamilyen szempontból minden-
ki világidegen, mert mindenki személytelenül egyéni, saját, ezért posztmodernnek is nevezhető háborúja ez mindenki ellen, amelynek egyik hétköznapi terepe például a közlekedés, a parkolás. „közben / egy mutáns kilő a forgalmi dugóból, s az / üres sávban eljut a kereszteződésig.” (Reggel.)
A nyitóvers belehelyezi az olvasót a háborús létérzékelésbe, mert a zárlatban Nagy Imre miniszterelnök 1956-os rádióüzenetének kiemelt, torzított, leértékelő allúziója szerepel: csapataink nem harcban, hanem „rosszul állnak” (Jön). 1956 ügye, mint összetett és sokjelentésű metafora, vesztésre áll. A közöny mindent elborít, az alvók felébreszthetetlenek. A túlerővel szemben – mondja a második vers címe – nincs lehe­tő­ség a cselekvésre. A beszélő kettős ügynöknek érzékeli magát, aki talán már le is bukott, de nem vette észre. A háború és a költészet motívu­mai összekapcsolódnak, a létezés lefokozott, a jövő kilátástalan. „Háborúk, viharok mondatta-
na. / […] Zárójelek közt vezetnek el / az ellenséges tö­megben.”
Költészetében többnyire kitalált, de valamilyen valóságalappal rendelkező helyszíneket, személyeket, eseményeket állít a középpontba. Nem a költői képek, nem a névátvitelek, hanem a létmozaikok, az álmok és a valószerűség határán lebegő, félfiktív történetátvitelek szervezik a szöveget. A nyelvi panelek kifordításával, a létmozzanatok szokatlan társításával a hétköznapi történések átpoétizálódnak. A bűnbeesés összekapcsolódik a személyi hibákkal, a kipontozódás a halált jelenti, így a kosárlabdázás szavai létfogalmakká válnak a költői képzeletben. Nincs harag, mondja a cím Istennek, a beszélő háromszor is lázad ellene, de ennek ellenére a szöveg nem blaszfém. A bűnbeesés előtt múló rosszullétre panaszkodik, nincs oka, hogy szeresse ellenségeit: „új élet, új arc nem érdekel”. (Kiemelés tőlem. – S. F.) Az „új élet” azonban egészen mást jelent a közvetlen szövegkörnyezet által sugallt tanúvédelmi, mint a vers egésze által előírt teológiai olvasatban, így önmagában és rejtetten válik többszólamúvá a jelentés. Műveit a tanú pozíciójából írja, mintegy haditudósító a hétköznapok háborújából, de mindenben bizonytalan: „tanú volt-e, / vagy őt figyelték, s nem tudni / miért, de egyre többet gondol / önégetők forró hamujára.” (Nincs harag.)
Filip Tamás hasonlataiban él, a „mint” és a „mintha” a szövegek kétharmadában előfordul. Következik ez szerepfelfogásából, hiszen állandóan belehelyezi magát valamilyen valószerű történésbe, de most már inkább hasonlataiba húzódott vissza korábbi, tisztán szerepversnek mondható megoldásaiból. A szöveg így nem közvetlenül lesz szerepvers, csak a hasonlat mutatja meg az elágazási lehetőséget, de ezt már nem bontja ki, ami fokozza a költemény esztétikai összetettségét. „Most lakópark lebeg / a parton – mint színes bunker, oly / szép, és kecses, mint egy űrállomás. / A kerttervező ravasz árnyékokat festett, / hadd higgyék, nekik mindig süt a nap. / Mi pedig, mint egy csődbe ment / légitársaság törzsutasai, hiába / kilincselünk, a pontjainkat / már nem tudjuk beváltani.” (Az ösvény vége.) (Kiemelés tőlem. – S. F.) A lakópark egyszerre hasonlít egymástól nagyon távoli dolgokra, bunkerre és űrállomás­ra, majd megjelenik a kerttervező becsapós látványterve is, végül pedig egy légitársaság törzs­uta­sainak gondjával szembesülünk. A helyszínek, a lehetőségek gyors egymásmellettisége és távolságának változása teremti meg a szemléletváltások villódzását, ez hozza létre a szöveg poétikai hatását, ezért lesz „mintha”-világa verseinek. Hihetetlenül gazdag Filip Tamás alakváltozatainak sora, személyisége elrejtőzik szerepeiben, hasonlataiban: „Már annyian zsúfolódtak össze / bennem, hogy alig ismerem őket.” (Egész mondattal.) Egyszerre mindenki és senki sem. A jégtörő hajó kapitánya és hajókormányos, lebukott kettős ügynök, tájsebész, kerttervező, masszírozásra igyekvő autós, tanú és megfigyelt, tűzoltó és gyújtogató. Az önégetők hamujára egyre gyakrabban gondoló és leendő olvasmányait még a siralomházban is tervező halálraítélt. Hordágyra szíjazott sebesült valamelyik honlapon, egy titkos társaság tagja, operanéző és komolyzenei koncert hallgatója, parkolóházból kiálló, megbüntetett autós. A szájjal és lábbal festést titokban megpróbáló, kollekciójukból rendelő, Tolsztoj nyomán Szevasztopolban operált sebesült, kérdőívkitöltő, utas a vonaton és „Déli Báb”, színész és rendező, tűzszerész és maszkmester. Olyan bróker, akinek körmére égett a tőzsdezárás, a gyorsulási verseny részt­ve­­vője, a hálózatépítő szekta és a hitetlen tagozat tagja, versolvasó, romkertet rajzoló, vil­la­mos­székből szabaduló és a szerencsepercben nye­rő játékos. „Az ellenállást legtöbbször magamba fojtom, / csak gondolatban írok dühödt levelet, / nyilvánosan nem kérek számon semmilyen ígéretet, / nem kiabálok a szemetelőkre, pedig megérdemelnék – / azt hiszem, jó vagyok.” (Alany és állítmányok.) (Kiemelés az eredetiben.)
A Filip-vers kétféle szerkesztési elvet követ. Az egyik csoportba a rendkívül polifon és szimultán szövegek tartoznak, ahol egyszerre, akár soronként is, több hangnem és helyszín is keveredik, amitől olykor széttartó lesz a vers, a retorika és gondolat összetartó energiája kimódoltnak hat (Metszéspontok, A sír mellett, Vá­rosképek). Jó esetben viszont a szimultánizmus az egyidejűségek ábrázolásával gazdagodást, sokszínűséget teremt. Ekkor a vers nem eklektikusan kaotikus, hanem a megértett káoszt, a kozmoszt ábrázolja megrendítően és érzék­le­tesen (Séta idegenben, Téli nap, Nincs harag). A másik szerkezettípus az egy tömbből faragott, egy lírai ötletből építkező versek csoportja, ahol a legnagyobb veszély az erőtlenség, a dinamika hiánya. A gyengébb darabok nem tartalmaznak elég koherens disszonanciát, nyelvi és lételméleti feszültséget, gyakran csak a szürrealizmus kliséit koptatják álomleírásaikban (Élőkép, Éb­ren szétesem, az álom összepántol, Tavaszkodás). Itt is akkor jó a vers, ha a tömörített teljesség a lét egészét modellezi (Lassulás, Reggel, Nulla fok, Holtpont). Érdekes és jellemző, hogy a kötet egyetlen darabja a Lassulás, amely a léthimnusz vágyát szólaltatja meg. Célja a természet létharmóniájának megértése, amit szembeállít a jelenlétvesztés állandósult, lehangoló, hétköznapi állapotaival. „Földek és erdők, sóhajt, ti lassan éltek, / hozzátok lassulni volna jó, letenni minden fölöslegest, / és elköszönni a többiektől. És nem lenne baj, ha ezután / mindig csak gyalogolnék, mennék lassan a torkolat felé, üres / folyómederben, és nem is akarnám megérteni, miért nem érem el sosem.” (Kiemelés az eredetiben.)
Heidegger szerint a jó költészet a létre vonatkozik, a lakozásra, hiszen a költészet létmérés. Az a jó vers, ahol a költő kihallgatja a nyelvet, ahol a legáttetszőbbé tudja tenni, ahol az ég és a föld egybeér, ahol a legkisebb az akadály az áramlás előtt, ahol a nyelven keresztül maga a lét beszél. Filip Tamás ösztönösen, „költőileg” tudja ezt, kétszer is a világ beszédeként határozza meg a költészetet. „éreztem, hogy a világ hozzám máshogyan / beszél” (Ködös híd); „Ti más nyelven ejtitek foglyul / a vershez használatos szavakat. / Másfajta anyagból épít / bennetek házat a gondolat.” (Egy antológia ürügyén.) Ahogyan Hei­deg­ger mondja: „A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember. A gondolkodók és a költők e hajlék őrzői.” (Heidegger: Levél a „humanizmusról”. In: Útjelzők. Osiris, 2003. 293.) Ez is bizonyítja, hogy a művészet önálló megismerésforma. A kötetben csak a költészet, a művészet szerepel pozitív értékként, elmaradnak a korábban jellemző öntükröző és önértelmező gesztusok, miképpen a kulturális utalások is. Alig van szöveg közötti játék, ahogyan már előző kötetében ironikusan a cenzor szájába adta, immáron kihúzott minden vonatkozást. A pusztulást azonban aprólékosan mutatja be, stilisztikailag felfedi a nyelvben előretörő romlást, ami nem nyelvromlás, hanem világromlás, létroncsolódás, jelenlétvesztés, ami a nyelvben is tetten érhető. Így kerülnek verseibe olyan fordula­tok, melyek a talált versekhez hasonlóak, ugyanis ebben az esetben a költő a nyelvet hallgatja ki, amint az a világról, a létről beszél. „szendvicsük nem-engedélyezett / életszínezékkel van tele” (Élet és). (Kiemelés tőlem. – S. F.) A paranomá­zia, a hasonló hangzás retorikájának régi, de a posztmodernben kedvelt eszköze rávilágít a különbségre. Az élet feltétele az étel. A szójáték leleplezi, hogy ételünk, tehát valójában az életünk nem engedélyezett, nem azonos önmagával, nem tud létté válni, értelmes lenni, csak művi, hamis, látszatélet, nem színes, csak színezett. „Látványterv a valóság / helyett, műfény és világzene –” (A jéghegy talpa).
Filip Tamás ötvenévesen saját végességéhez, saját halálához méri életét. „Tíz év múlva szívroham / végez vele, esetleg agyvérzés, / legkésőbb húsz év múlva rák. / De akkorra már eldöntötte rég, / nincs ok, hogy szeresse ellenségeit.” (Nincs harag.) Ke­vés­szer és távolságtartóan, de hangsúlyosan szól erről. Új kötetének legmegrendítőbb, létösszeg­ző kérdése: „Csak egyet szabadjon még, / mielőtt én is távozom: Ez már / a kései versek közül való?” (Nulla fok.) (Kiemelés az eredetiben.) A saját halálunkhoz való viszony egyben Istenhez való viszony is, itt már a metafizikai lét a tét, de ennek ellenére alig van a kötetben Isten. Lemaradt, elfelejtődött. Csak hétszer szerepel kifejtetten vagy odaérthetően. Ebből kétszer semleges, tisztán retorikai funkcióban, négyszer negatív és csupán egyszer ambivalens értékszerkezetben, akkor is Tolsztoj szerepében tesz vallomást. „Ki­ta­karja magát a rejtező, és / látom, hogy van, akit sohase hittem.” (Téli nap.) (Kiemelés az eredetiben.) A transzcendencia, a korábbiakkal ellentétben, amikor a paradoxonokban, az ellentétekben kimondatlanul, mert kimondhatatlanul, a maga elrejtettségében is, de megjelent, teljesen eltűnik. Emlékezzünk csak a megrendítően szép és tömör Ostya című versre a Harmadik szem-kötetből: „Isten, itt vagy a nyelvemen, / mégsem tudom, hogy / lehet kimondani téged.” Filip Tamás idegen a világban, és immár annyira nincs „otthon az égben” sem, hogy nem is beszél róla.
A jelenlétvesztés és a létroncsolódás teljes: „Pont­tá szűkülő körökben verdes / egy angyal a város felett. / Már az ég is műveleti terület.” („Angyal a vá­ros felett” Kondor Béla.) (Kiemelés az eredeti­ben.) A személyiség elvész, felőrlődik a mindennapi küzdelemben, maga alá temeti a politika, a jog, a város, a munka, vagyis maga a létezés gondja és terhe, a létben lévő Semmi érzete, eltűnik a hasonlatokban, és mindig veszít. Ter­mé­szet, Isten, állat, ember, otthon, minden csak a hiány oldaláról van jelen ebben a szövegvilágban.
Filip Tamást a további „nagy versekre” biztatom, amelynek egyik megvalósulása A felejtés ellen című, eddigi költészetének legkiérleltebb, legösszefogottabb, sokjelentésű, megrendítő darabja. Mint minden jó mű, ez is létmodell, összegzi kötetének és költészetének jelenlegi világértését. A tizenkét egység József Attila Esz­mé­let-ét idézi, olykor rá is játszik erre, de semmiképpen nem palimpszesztről van szó, mert a távolság a szövegek között óriási. „valaki / diktál, pazar szöveget viszek haza, / terhétől mind könnyebb leszek, / teleírom magammal az utcát, / futok a felejtés ellen.” A posztmodernben minden szöveg. Az én, a személyiség, a vers, a világ, a lét is szöveg, a nyelvből és a nyelvben létező. A szöveghagyomány, a nyelv és a másik, a lírai én, a belső, isteni hang, az ihlet összessége az, aki diktál. A vers esztétikai erejét növeli, hogy nincs lekötve a beszélő: a hang elválik a tudástól, a mondástól. A lírai én hangváltozataiban él. Egy­szerre ő a várost leíró tanú, a földrengéstől, a külvilág zűrzavarától rettegő, asztal alá bújó gyerek, a kezelésre váró beteg és az utazó. Élő adás szereplője a televízióban, a házkutatás el­szenvedője, a mise résztvevője és kötéltáncos, aki másik életében író volt. Füzeteit elhagyó költő, hangját vesztett súgó, fizikumát karbantartó futó, hajófestő és hajótörött.
Minden szakasz valamilyen szövegre utal, a vers csak az olvasott szövegben él, miképpen a szerző is csak a szöveg által jön létre. Lírai énjét a vers juttatja szóhoz, mert eddig még nem volt, nem is lehetett, hiszen eddig a nem mondottban volt. A mondás által lett, jött ki a létre a szó­ban a lét. Az első egység szereplője a vers által létrehozott lírai én, amely fogva tartja a biog­rá­fiai ént, nem tudnak egymástól szabadulni, ölelkeznek, mint a szerelmesek az éjszakai járaton, kapcsolatuk ambivalens, gyűlölik és szeretik is egymást. A bizonytalanságban, a nem lá­tás kiszolgáltatottságában csak a szó és az is­me­rős hangszín jelent nyugalmat. Betegek vagyunk, halasztásban élünk, megfeledkeztek rólunk. Bizonytalan, hogy a szállodai szobában miért mindig ugyanott nyílik ki az evangélium. Talán azért, mert nem olvassa senki, csak egyszer kinyitja, megnézi, de egyébként nem érdekli, vagy azért, mert ez a „véletlen” jelzi, hogy itt lehet a legfontosabb isteni ige, de ennek tartalmát már nem fejti ki a vers, hiszen nem akar igehirdető lenni. Vagy talán maga a kinyitás ténye az üzenet, hogy olvasni kell(ene).
„Menni élőadásba, készülni hosszan / a minden-csak-jelenésre” (Kiemelés az eredetiben.) A Ber­zsenyi-utalás érdekessége, hogy a költő a kontextus megváltoztatásával érvényteleníti az erede­ti szöveg metafizikai tartalmát. Az élet végessége, a nefelejcs enyészete helyett ebben a je­lenésben csak a tévészereplés pillanatnyisá­ga és látszat volta azonos. A jelenlétvesztés, a nem énazonos lét: a metafizikai tartalom nélküli látszat. A kővendég megjelenése, a hasonlatban egy új jégkorszak lehelete és a házkutatás tovább fokozza a kiszolgáltatottság érzését. A templomban is csak unalom és ásítás van, még a misekönyv is rossz helyen nyílik ki. Az atya
és a lírai én is kötéltáncos: az ironikus Nietzsche-allúzió a hit bizonytalanságának metaforá­ja. A posztmodernben már mindkettő nevetségessé válik: az Isten képmására teremtett istenember és az Isten nélküli, „emberibb ember”, amikor az ember válik önistenévé. (Egy autó hátulján az újabban szokásos, divatba jött, előre gyártott, nyomdatechnikával készülő, nagybetűs táblán olvastam a feliratot, amikor a ke­resz­te­ző­désben elénk tolakodott: „Az Isten háta mögött vagy”.) Ez az oka, hogy elleplezett, köhögésnek álcázott nevetés gurul ki a templompadból. „»Eleget hallottunk már a kötéltáncosról, ideje, hogy láthassuk is!« És a sokaság kinevette Zarathustrát. […] Kötél az ember, kötél az állat és az embert fölülmúló ember között – szakadék felett feszülő kötél.” (Nietzsche: Így szólott Zarathustra. Je­lenkor, 1998. 7–8. Kurdi Imre fordítása.)
A vers legerőteljesebb képének retorikai ötletében a költő az üveg belső feszültségét viszi át a környezetre. „Őrjöngő üvegház. Pattanásig feszül. / Egy robbanásból, egyszerre nő / gyümölcs és kártevő. Kezük nincs, / hát véres homlokukkal verik az / üveget belülről. Karddal támad a nap. / A földön fekvőket átüti a penge.” A vers létmodellje szerint a gyümölcs és a kártevő, a jó és a rossz egy tőről fakad, az élet egésze nem más, mint ezek ember­telenül emberi önpusztító őrjöngése az üvegházban, vagyis a létbezártság kiszolgáltatottságában. Mindezt szokatlan és eredeti, egyszerre antropomorfizáló és dezantropomorfizáló szóképpel jeleníti meg, ahol még az éltető nap is – talán éppen az üvegházhatás következtében (sic!) – pusztítóvá válik.
Önértelmezése költészetének hangváltására utal, a fogalmazás nehézségeire, az elveszett füzetekre. A költészet a különbözőségek egységesítése: „Próbálok cérnát kötéllel / összesodorni”, ennek eredménye azonban az esztétikai öncenzúra. A versbe kerülő szavak elvesznek az ér­dek­­lődésből, mert megvalósították önmagukat, küldetésüket, megtörték a csöndet, létrejöttek.
A nyelvi anyag ellenállása azonban érzékelteti az elbeszélés nehézségeit, hogy mennyi anyagot kell még átszűrni, hogy vers legyen, hogy önma­gától világoljon, hogy világot alapítson maga kö­­ré. (Vö. Szomj.) Az Eszmélet determinista szakaszát idézi a mondattani hasonlóság allúziója: „Amelyik túljut, gödörbe hull. / Amihez nyúlok, ellenáll. Amit / nem érek el, megadja magát.”
A vers egyik beszélője teológiai lázadásra készül, a római katolikus paptól a két szín alatti áldozást követeli, a másik hangját vesztett súgó, akiről elfelejtkeztek a színészek. Filip Tamás a hétköznapi élet néma háborúja miatt talajtalanná, otthontalanná, jelenlétvesztetté vált a világban. Csak a versírás marad, a futás a felejtés ellen. Ekkor születik meg az emlékezés, amit rögzíteni kell, mert ez a jelenlét egyedüli bizonyítéka. Azért kell írni, mert olyanok vagyunk mi is, mint az „újszíves”, csak haladékot kaptunk,
ki tudja, mennyit, de nincs igazi megváltás. „A mentőmellény / is csak meghosszabbítja / a hajótöröttek szenvedéseit.” Ennek ellenére a lét egyetlen lehetősége a művészet, az esztétikai önmegértés, ami egyszerre lehet a pusztulás természetrajza és/vagy az ittlét metafizikai csodájának kifejezője. A jó költészet azonban, akár a jelenlétvesztés anatómiája, mint ebben a kötetben, akár a lét himnusza, mindig a szöveg és a lét, a szöveglét öröme is, éppen a megértés, a nyelvi jelenlétté tétel, a költőileg történő lakozás, a költészetben történő otthonra találás miatt.