Petri György

MAYA, OKTÓBER, VASÁRNAP

Mintha egy színezüst ridikülfület találtunk volna a Bolhán, a bőr, maga a ridikül, eldobható, BÁR AZ IS, szóval gyönyörű LENNE egy pókhálókönnyű kötöttkabátka könyökére, amit egy egészen pelyhes pókkisasszony számára kötne „tündérujjaival”. Tapicskol a Riefpietzscher-Ufer porában a tornacipőjével, mie­dereket fogdos, habverőket és csorba, kék üvegeket, megy a szentem.
Valami fantasztikus szép ősz van, és jó még élni, ebben a tündökletes porfelhőben. Süt a nap. Maya: mint egy szőlőszem. (Minden olyan. Tehát minden olyan, mint Maya. És viszont.) Októberi szőlőszem. Máskülönben: sötét TÖTÜ. Saját magán lisztharmat. Ez a jó benne: egy személyben botanikuskert és inszektárium. Különben: mint az éj. Mint a napsütés. Másfelől: okos. Egyfelől, persze, buta. Vándorfilozófus, hordóaljadék, én, egy nőnek sem magyaráztam el háromszor a munkaértékelmé­le­tet, és ennek antipodusaként a határhasznosságot és az egész szubjektív értékelméletet, Silvio Gesellt és Douglas őrnagyot, a Brazil teraszán, s egy nőnek sem tetéztem be (szintén háromszor) Keynesszel, kamatlábbal és beruházással… Mit mondjak? Úgy hallgatott, mint a vízcsobogást. Hallgatott, hallgat. Ha megszólal: „Olyan zárt vagy, néha félek, mintha kifelé mennél az életből.” Ilyeneket mond. Csattogtatja az ollóját, egy pulóvert „dolgoz el”. Azt nem tudja „közelebbről”, kik is voltak a Pár­kák. De azt igen, hogy ő az egyik. A kis pina! A kötőtűivel!

Berlin, 1986. október 5.