Petri György

[LEVÉL BERLINBŐL BENCE GYÖRGYNEK]

Fessen, daliásan, mint kit föste Benczúr,
jól fest Budapesten bizonyára Benc’ úr.
Én néha úgy érzem, itt valami benn szúr:
mintha hiányoznék a hazai Zensur.

Létem csak ökörlét, korántsem öröklét,
társaságod nélkül, budai Heraklét’,
vedelem a kávét, magyarán: török lét,
s küldök néked verset, efféle kereplőt.

Elolvasom hébe-hóba az Új Tükröt,
kedvenc publicistám tud-e még új trükköt?
(Találsz-e Berlinben még egy ily verrücktöt,
ki itt is a pesti trágyafüsttől köpköd?)

Mit tegyek? Idáig Feketéllik Sándor.
Rímeket gyöngyözök, miként hajdan Jean d’Or.
Kínlódik a kagyló, mert benne a piszok,
s Gyuri papa ebből még egy rímet kiszop.

Kedvem, időm, pénzem engedi, hát iszok,
sört, chiantit, vodkát, mindegy, fő, hogy ártson
(ist nicht wohlbekannte die Sucht von dieser Art schon?)
S éltén változtatni, mint egy Rilke, ki szok?

Így mulatja magát itten egy magyar úr,
ki fogalma szerint hitetlen és gyaur,
s egyszersmind érzékeny, mint szélhárfán a húr,
s fél a Fazekastól, ki mindent egybegyúr.

Eme Agyagosban hitt volt Khájjám s Háfiz,
mi már nem tiszteljük, egyszer majd még ráfiz-
etünk erre, tuti, mert jön a Kővendég,
s reszketünk majd mint egy apácanövendék.

Más kérdés, ki látott szakállas apácát,
de azért a költő felett ne törj pálcát,
nehéz, ha időleg, más világba váltsz át,
négysarkú rímeim használom mint álcát.

Íróasztalomon Kafka, Beckett, Lukács,
nőmön munkálkodom, mint szorgalmas luk-ács,
remélem, hogy te sem hanyagolod hurid,
és nem felejtetted barátodat:
Gyurit