Petri György

AKKOR

Miért gondolok folyton arra, hogy
ha Maya halott lenne,
ha Éva halott lenne,
ha Aliz halott lenne,
ha Ágnes is halott lenne,
ha azok is halottak lennének,
akik már tényleg halottak,
ha anyám halott lenne,
ha üres lakásában bolyonganék,
ha a gyerekkori ágyneműk közt
motoznék, mint avarban jár a szél,
és akár kidobhatnám a szemétbe
a piros porcelánszívet tejfogaimmal,
ha gyerekeimet már eltemettem volna,
ha Editet, ki rákot növelt
testében, nyolckilós halálbabát
láttam volna holtában,
ha Snufi halott lenne,
ha Gumibugyi halott lenne,
ha Dióda halott lenne,
ha hasatokban minden gyerek halott lenne,
ha Géza halott lenne,
ha Bence halott lenne,
ha Jancsi halott lenne,
ha a történelem és a közgazdaságtan halott lenne,
ha a kategóriák a becsület mezején elestek volna,
ha K. M. önvérébe fagyva ülne az írógép előtt –

akkor levest főzhetnék a világból,
belefőzném a Kossuth hidat egyben,
egy gerezd Vízivárost, az Anna-templomot,
laskára vágott ellenforradalmat,
egy csipet szárított Szolzsenyicint,
a zöld rekamiéhuzatokat,
füstölt hírfejet,
különtudósítót, Kodály-Köröndöt
(diónyi fülzsírban megpárolunk egy evőkanál
reszelt Nagyimrét
és egy cikkekre vágott Szálasi Mátyást)
forrás után fűszerezzük
zárórával, ízlés szerint
belefőzzük
a Podmaniczky utca sarkát, a Bölcsészkar
68 előtti légkörét,
az „ez az élet nem élet”-mondatot,
Lukács György emlékét,
a marxizmus reneszánszát

akkor akár
berobbanthatnám az alagutat,
hol átvészeltem
az „ostromot”,
az „ellenforradalmat”,
hol folyton akasztottak és kitüntettek,
ezt a nagy húsdarálót,
hol villany világít és zene szól

akkor akár
feltálalhatnám ezt a világot
Isten fogalmának.