Molière

A MIZANTRÓP

Részlet
Petri György fordítása Várady Szabolcs igazításaival

 

ORONTE […] Felolvasnám egy új szonettemet.
Csak most lett kész, még nem tudom, remek,
vagy közepes. Leközlik, nyilván, de nem ez a lényeg,
nekem fontosabb a te véleményed.
ALCESTE Félek, nem a megfelelő személyt választottad.
ORONTE Miért?
ALCESTE Túlságosan őszinte vagyok.
ORONTE Éppen ez az, amit akarok.
A kíméletlen, nyers őszinteséget,
ezt akarom, pontosan erre kérlek.
ALCESTE Hát jó. Akkor térjünk a tárgyra, kérlek.
ORONTE Szonett: A remény. Címe, mondjuk, ez.
A témája egy asszony, akihez
nagy reményeket fűzök. Semmi pátosz,
gőz vagy homály, a vonalvezetése világos.
ALCESTE Majd meglátjuk.
ORONTE A rímelés terén akad
egy-két truváj – de majd döntsd el magad.
A remény… Nem tudom, hogy a hangneme
elég egyszerű-, eléggé könnyed-e,
elég természetes-e a szóhasználatom.
ALCESTE Szabadjon hallanom.
ORONTE Annyit még tudni kell,
negyedóra alatt készült a költemény.
ALCESTE A gyorsaság nem művészi erény.
ORONTE Nem járja, hogy kecsed kecsegtet,
hogy vélem már, enyém, de nem:
csak mézesmadzag édenem.
A cél előtt kapok defektet?
PHILINTE Micsoda indítás! Tökéletes, remek.
ALCESTE Azt mered mondani, hogy ez költészet neked?
ORONTE Szóval:
A cél előtt kapok defektet?
Mint bankár, ki sokat befektet,
de csődbe jut. Jaj, édesem,
ne hagyd inogni kétesen
a mérleget – a sors lehet szebb!
PHILINTE Találó szavak!
ALCESTE Te dicsérsz ilyen baromságokat?
ORONTE  Kéjpanoráma, üdvszivárvány
tündöklik ott kettőnkre várván!
Nehogy már elnézzük mulyán,
hogy ködbe foszlik. A romon
csak gyom tenyészne. Karomon
lépdelj be sorsod kapuján!
PHILINTE És a vége! Kész telitalálat!
ALCESTE Neked is ilyen véget kívánok.
PHILINTE Nem hallottam még verset, ilyen jól megcsináltat.
ALCESTE Hogy a…
ORONTE (Alceste-hez)
Ugyan, ő hízeleg.
De te emlékezz rá, hogy mire kértelek:
halljam őszinte véleményedet.
ALCESTE Minden író őszinteséget követel,
aztán, ha megkapja, rosszul viseli el.
Nemrég valakitől – nem mondok nevet –
olvastam épp hasonló verseket.
Neki mondtam, hogy az jellemzi a biztos ízlésű embert,
hogy képes leküzdeni az írási ingert.
S ha már mindenképp írhatnékja támadt,
ne mutogassa versét rögtön fűnek-fának.
Mivel a tolakodó, túl heves
közlési vágy könnyen közröhej tárgya lesz.
ORONTE Tehát azt mondod, hogy rosszul teszem…
ALCESTE Semmi ilyet nem mondtam. Neki mondtam,
hogy kritikátlanul ne adjuk ki magunkat,
mert a rutin és a modor halálra untat,
és az emberek a hibáinkra vadásznak:
hiába bizonyítottunk már ezerszer,
egyetlen félresikerült munkánk lejárat.
ORONTE Szóval azt mondod, hogy rossz a szonett?
ALCESTE Nem. Neki mondtam, hogy hány pályát tönkretett
ez a járványos közlési düh,
mely napjainkban pusztít mindenütt.
ORONTE Tehát nem tudok írni, és rá emlékeztetek?
ALCESTE Nem. Neki mondtam, hogy nem éri meg
folyton zaklatni a szerkesztőségeket,
s hogy nem pótolja azt a nyomdafesték,
ha hiányzik a műgond és a tehetség.
ORONTE Értem, értem. Azt hiszem, megértettelek.
No de a szonett…? Mi legyen vele?
ALCESTE Szemétkosárban a helye.
Rossz divatot követ, merő csinálmány.
Nincs egy őszinte szó, a sor csak állvány,
hogy ráaggasd a cifra rímeid,
amikkel a versed páváskodik:
„de nem” és „édenem”, „defektet” és „befektet” –
viccnek nem rossz, de szerelmes szonettnek?
Ugyan már. Üres, szellemeskedő modor,
természetesség, igazság sehol!
Hogy is? „Kecsed kecsegtet”?
Így talán a kecskék mekegnek.
Az ÜDF-szivárványt ne is emlegessük!
Szájból szökőkút kimondani együtt
e hangzókat. „Kéjpanoráma”! Na,
abbahagyom, mert megüt a guta.
Játék a szavakkal, megjátszott szenvedély;
a természet sohasem így beszél.