Lator László

A TENYÉSZET LÉLEGZŐ TENGERE

Elsőéves bölcsész koromban, 1948. március 17-én az Eötvös Collegiumban találkoztam először Rába Györggyel, honnan máshon­nan tudhatnám ilyen pontosan, mint Fodor Bandi naplójából. Újhold-est volt, lehetőségét Rába György vívta ki, Darázst tegnap én hívtam meg, olvasom a hiteles tudósításban. Meglepő névsor a szereplőké, emlékezetem ezt-azt törülte is belőle, ma egy kicsit másképp képzeljük az Újholdat: A díszterem asztala mögött így foglalnak helyet az ifjú írók: Pilinszky, Kormos, Darázs, Szabó Magda, Gyárfás Miklós, Mándy, Somlyó, Major Ottó, Benjámin, Rába. A hajdani ifjak közül egy sem él már. És hogy kerülnek így egymás mellé? Nem látni még az útelágazást, nem érezni a választás kényszerét. Fodor Bandi ítélete egy cseppet sem függ a maga szemléletétől, költészete természetétől: Pilinszky Csak azt feledném című új verse döbbenetesen szuggesztív… Halljuk Kormos igen szép, szemléletes-poétikus versét, a Realizmus-t. Benjámin verse kevésbé tetszik, pedig az még, teszem hozzá én, nem pártos-harcos költemény volt, emlékszem, melyik, a Kinizsi, Rábáé, Szabó Magdáé nagyon. Szabó Magdáé, ezt sem a naplóban, hanem emlékezetemben olvasom, a Ha édesedik az ecet, a közelmúlttal, a háborúval számot vető, akár a szocreálba torkolló költészetet is ígérhetett volna, gyönyörű vers maradt máig. Hányféle szólama van! Arcom a nap felé – / táncot kezdek – még friss! – a hanton, / és feledékeny testemet / hunyt szemmel a csókba zuhantom, / ha édesedik az ecet, / amit a kor a számba töltött, / ki hagyja rájuk örökül / a Szót, ha nem én, nem a költő? Azután Rába: milyen hatásosan, színész módra adja elő versét, egész valójával benne van a szerepben, okosan, pontosan, mégis világító szenvedéllyel mondja, s ezen sem kell gondolkoznom, A párduc-ot. A mindenre éhes vadállatösztön izzik benne, de valahogy elvontan, általánosan. Ilyen volt akkor, később is, legfeljebb egy-egy pillanatra sejlett benne, a fegyelmezett észlényben, egy homályosabb tartomány. És az indulataiban is szervezett, csak a maga erkölcsi szabályzatának engedő, akkor még becsvágyó közszereplő: Lukácsy szigorú marxizmussal csoportosítja a fiatalokat. Ez megint Fodor Bandi, és a sértett fél visszatámad. Somlyó, Rába is fölveszi a kesztyűt. Egy évvel az Újhold-est után, gondolom, az egyetemről, a Darlingból már valamennyire ismerjük egymást, együtt megyünk volt kollégista társunk, Rusvay Tibor meghívására, felolvasni, beszélgetni-beszélni a tatabányai gimnáziumba, négyen, Mándy Iván, Rába Gyurka, Fodor Bandi meg én. Először egy-egy osztályban, délben az egész iskola színe előtt. Igazi nagy siker Mándy novelláját kíséri. A szerző alakítása feledhetetlen. Egy-egy ilyen mondatnál: „És hogy rá szúrta, te jószagú Isten!” – dől a publikum a nevetéstől. El kell ismerni, kitűnő írás A tribünök árnyékában. Rába nem csupán verseivel áll ki, de ő a szószólónk is, aki az egyébként veszélytelen provokálásokat elhárítja. Hogy is lehetett volna másképp? Mándyból más nemigen jött, mint ilyesmik: Á, nem érdemes, vagy hát az egy állat. Bandi érzékenyen, de szervezetlenül beszélt volna, tétován-gyakorlatlanul én is. Rába maga volt a hatékony értelem, a született tanár. Lett is aztán, élete szűkülő terében, a fordulat éve után, majd egy évtizeden keresztül, sikeres, népszerű tanár. Hibátlan, célratörő fogalmazása az olvasni való esszéistát, a nélkülözhetetlen, a nyugatosokban otthonos irodalomtörténészt előlegezte. De verset, ha hihetünk neki, ebben az időben nem írt. Mindig nagyon szerettem, nagy versnek gondoltam az Indián nyár-t, talán még a negyvenes években írta. A Nyílttenger-ben, 1961-es kötetében jelent meg, rögtön az első soraiban egy nekem alig-alig ismerős Rába lépett színre: Vitorla-pötty bukdácsol a tavon / száll az ember kató-bogár reménye / hajós kedvünket fűti Badacsony / burgundija zátonytalan vidékre / A fű se töpreng itt hogy meddig él /az Isten kérdő magasába vetve / borával ez a táj mint szenvedély / dolgozik bennünk észnek jó kelepce – kötekedhettem volna persze, hogy nem jól tudja, hogy Ba­dacsonyban nem vörösborok teremnek, de inkább arra figyeltem, hogy a képből süt a látott, vagy inkább így mondom: a fogható-tapintható balatoni táj. Mindig is úgy képzeltem: Rába György maga a megtestesült városiasság, aszfalton született, kővidékben gyökerező polgár. Egyszer aztán Judittal valamelyik, talán a siófoki parton csavarogtunk, bementünk egy vendéglőbe, s ott ültek hárman, Mándy Iván, Lakatos Pista és, nekem merő egy valószínűtlenség, Rába Gyurka. Aztán a versben egy olyan sor, amelyik, ha nem is a derengő hátterével, hanem a rajz, Rábánál szokatlan, érzékiességével lep meg. Induljunk kedves még ártatlanul / a hús kétséges békéjében inkább, vagy egy valamivel később, ’70 táján írott versében: és túlduzzadva határaimon / sötét bozóttüzek közt csatakos / kürtőjébe a legfőbb földi jónak / leszálltam s folytattam a földet. Régebben írásaiban én a képek és, még inkább, a fogalmak célszerű kombinációját láttam, s ha szenvedélyt, inkább az értelemét, nem a testét. Ezt a másféle Rába-hangot még erősebben hallottam a Gyümölcsfák vadoná-ban. Igaz, az első sorokat akár az élénk képzelet is alkothatta: A víz az éltető / a föld kalandok anyja / kilépni innen szívfájdalom, mégis, már ez is azt sugallta, hogy a versbeli táj egy valóságos természetdarab mása, és a folytatás igazolja is, hogy így van: minden évben újra teljesedtek / teremtek jégrozsdásat férgeset / szédülve a szélben / megejtitek a szédítőt / elfelejtett szilvaág almaág / elvadultan is strázsák. Úgy esett, hogy egyszer Füreden, kis nyaralónkban, meglátogattak Rábáék. S mi visszaadtuk a vizitet, elmentünk hozzájuk, egy csakugyan elvadult almáskertbe, és egyszerre úgy éreztem, hogy, bármilyen meglepő is, Gyurka zavartalanul otthon van ebben a közegben. Megtudtam azt is, hogy valahol Budán, talán a Hűvösvölgyben van egy kis kertje, háza. Honnan volt benne ez az el- vagy visszavágyódás? Elvontságra hajló költészetében felfedeztem a tenyészet lélegző tengerét. Egy rádiós beszélgetésünkben, kérdésemre, ezt válaszolta: Hét esztendeig nem tudtam verset írni, ez 49 és 56 között volt… Közben az évek is teltek, és az emberrel is történt egy s más… sokkal közelebb került a természethez, a tenyészet világához, mint korábban. Abból, amit mondtál, különösen lényegesnek érzem azt a megfogalmazásodat, hogy a tárgyakban kihívást érzek. A tárgyak elsősorban a természet tárgyai az én szememben, és valóban igazad van, konkrétabbak, érzékletesebbek… csakhamar átnőnek egy jelentésbe… közvetlenebbül szólnak hozzám. Rába György lírájának több, többé-kevésbé elkülöníthető szakasza van, egy-egy tömbnek más-más a természete. Dehogy akarom, a magam ízlése, szeszélye szerint, se korai, mondjuk, intellektuális, se késői, olykor leplezetlenül önéletrajzi, olykor prózai-novellisztikus, olykor ráolvasásszerű, mágikus színezésű verseit az én szemléletemhez igazítani. De azt gondolom, lírája és lénye hátsó tartományaiban ott van a fogható világ, s egy-egy részletével, hol többé, hol kevésbé, mondhatni, test szerint is meg-megjelenik egyébként, ilyen értelemben, inkább anyagtalan lírájában.