Halasi Zoltán

„HOL VOLT, HOL NEM”

Egy holokauszt-poéma három részlete elé

„Hogy nyissam meg a szám?”
Jizchak Katzenelson (1886–1944) lengyelországi zsidó költő 1943 júniusában kilenc hónap haladékot kap a sorstól. Egy hondurasi útlevél segítségével internálótáborba kerül, az észak-franciaországi Vittelbe. Kap enni, rendes ágyba fekhet, tisztálkodhat, csak éppen írnia tilos. Katzenelson ír. A német megszállás iszonyata nem maradhat elmondatlanul. Előbb egy Hannibálról szóló darab készül el, aztán naplófeljegyzések, mindkettő héberül. A darabbal elégedetlen, a napló tele van fájdalom- és indulatkitöréssel. Ahhoz, hogy kívülállók is érzékeljék, mi történt a lengyel zsidókkal, új szavakat, új nyelvet kellene kitalálnia. De neki arra már nem lesz ideje. Viszont: egyike az utolsóknak, akik még tanúságot tehetnek. Mert a gyilkosok mindent le fognak tagadni: a lengyelországi zsidóság nyomtalanul fog eltűnni a történelemből, mintha sose létezett volna. Ebből a keserves vívódásból hosszú poéma, tizenöt ének született – a legátfogóbb és legdrámaibb verses mű a holokausztról. A poémát jiddis nyelven írta. A kelet-európai zsidóság „élő” nyelvén, mely immár a holtaké.
A pályakezdő Katzenelson azzal tűnt ki, hogy parodizálta a késő romantikus kortársak hangját, hogy pajkos derűt lopott az általános komolyságba. Egyebek mellett li­me­rick­antológiát is összeállított gyerekeknek. Ezt a játékos, évődő tónust a harmincas évek közepétől egyre komolyabb hangütésű versek váltották, de azt maga a költő sem sejtette, hogy az európai zsidó költészet közösségsirató műfajait, a héber nyelvű qinát és a jiddis nyelvű khidusim-lidert (tudósító énekeket) neki kell majd eggyé forrasztania. Hogy életműve végére ezzel fog pontot tenni. A gettóban elsiratta feleségét, gyermekeit, kollégáit, barátait. Ezek a versei betagozódnak a gyászénekek végeláthatatlan sorába: Catullus, Kochanowski, Donne testvért, gyermeket, feleséget sirató remekei mellé. Annak a versnek azonban, amelyből alább olvashatók részletek, nemigen találni párját a világirodalomban.
Ami azonnal megüti az ember fülét: ezt a verset nem „csinálják”, hanem „mondják”. A költő csak akkor tud megszólalni, amikor már biztos az áldozatok millióinak jelenlétében. Értük, helyettük, az ő nevükben szól. Valójában egy kórust hallunk: bárki elmondhatná (mutatis mutandis) ugyanezt vagy majdnem ugyanezt. A beszédszerűséget (ez egyébként is a sirató sajátja) a jambusos sorok „támasztják alá” (sokszor meginognak a fájdalomtól). A vers tipográfiai képe jól mutatja, hogyan torlódott fel a mondandó az idő szorításában: a sorhosszúság a poéma végére legalább kétszeresére nő. A megnöveke­dett hosszúságú sorok egyes énekekben a krónika-, sőt tudósításszerű közlésnek „ágyaznak meg”, a gyász alaphangja azonban sehol sem szünetel. Modern költői eszköznek nyoma sincs a versben, a költőt a népirtás ténye megfosztotta az úgynevezett „eszközök” lehetőségétől: mert ugyan hogyan mérhető egy jól sikerült hasonlattal az, amit emberek itt emberéletekkel műveltek? Mondja azt, hogy „fekete szél süvölt”? Vagy: hogy „kialudt a Tejút”? Változik ettől valami? A legkétségbeejtőbb az, hogy aki értené, amit mond, az már nincs, vagy éppen most irtják ki, amíg e sorokat írja. Ha pedig nincs értő agyú és érző szívű hallgató, akkor miről és kinek énekel ő?

„Die Juden schiessen!”
Ócska közhely, hogy „a zsidók engedelmes birka módjára hagyták, hogy a vágóhídra hajtsák őket”. Egyrészt a németek és a többi náció is hagyta, hogy birka-farkas módjára a frontra hajtsák, másrészt ki az az ember, aki fegyver nélkül szembeszáll a fogvatartójával, amikor pontosan tudja, hogy „hőstettét” száz vagy ezer ártatlan életen torolják meg?
A gettóba zárt zsidóság túszhelyzetben volt, a szó szoros értelmében minden „megmozdulására” (séta, sapkalevétel, falra mászás stb.) tüzet nyitottak a náci rendfenntartók. Csak úgy vadászgatni is bejártak a varsói gettóba, a rendőrőrsön a „hősök” strigulázták, hogy ki hány zsidót puffantott le.
Fegyverhez a zsidók csak nagy nehezen, a lengyel ellenállás segítségével jutottak. De már későn, a nagy deportálás után: a varsói 400 000-es lélekszám 1942 őszére mindössze 60 000-re olvadt, ebből 35 000-nek volt „életbárcája” (azonosítási száma), a többi illegálisan tartózkodott a gettó területén.
1943. január elején Himmler munkalátogatást tett Varsóban. Meglepetéssel konstatálta, hogy noha ő december 31-ig adott határidőt a helyi SS-vezetésnek az üzemek (shopok) kitelepítésére, ez nem történt meg: a gettóban a zsidók, úgymond, még mindig „élik világukat”. Erre január 18-án újból elkezdődött a deportálás. Csakhogy időközben a gettóban átrendeződtek a viszonyok. Az idősek és a gyerekek nagy része elpusz­tult Treblinkában, maradtak a munkaképesek és családjuk. A baloldali (18–25 éves, nagyrészt családtalan) fiatalokból szerveződő fegyveres ellenállás vette át a vezetést a németeket engedelmesen kiszolgáló zsidótanácstól. Igaz, karabélyuk csak áprilistájban lett, egyelőre mindössze néhány pisztolyra tettek szert. De az a néhány pisztoly is elég volt ahhoz, hogy a deportálás addig olajozott mechanizmusába homokszem kerüljön: „die Juden schiessen” (a zsidók lőnek!). A németek kb. tucatnyi embert vesztettek az utcai har­cokban (a gettó lakói többet); a deportálás folytatódott ugyan, de csak néhány napig, aztán hosszabb szünet következett. Az SS nem vadászott többé a gettóban (nem mert!), a német munkahelyi vezetés megpróbálta rábeszélni az embereket a költözésre. És hirtelen megváltozott a lengyel földalatti mozgalom viszonya is az addig „passzívan tűrő” zsidósághoz. Elismerő hangok szólaltak meg a varsói utcán, a földalatti sajtó hasábjain. A lengyel Honi Hadsereg ötven pisztolyt adott át a baloldali zsidó fegyvereseknek (akiket mellesleg Moszkva-bérenc kommunistáknak tekintettek, tehát ellenségnek számítottak).
Április 19-én azután mégiscsak megkezdődött a gettó felszámolása. Az első német rohamot a felkelőknek sikerült visszaverniük, de aztán jött a lembergi hóhér, Stroop SS-tábornok, és harcmodort változtatott. Lángszórókkal házról házra haladva felégette, majd lerombolta a „zsidó lakónegyedet”. Stroop állítólag egy nap alatt akart végezni a dolgával (Hitlernek születésnapi ajándék lett volna az „embermentesített” varsói gettó), de végül három hétbe telt, mire ágyúval, harckocsival, géppuskával, többezres haderő bevetésével sikerült leküzdeni a felkelők két-háromszáz főnyi „seregét”, valamint hatmillió köbméter téglává és sitté változtatni Muranow és Mirow városrészeket. A gettó kiürült, néhány romok közt bujkáló „Robinsontól” eltekintve a többség megsemmisítőtáborba, a kisebbség munkatáborba került.
A gettófelkelést ötven évvel később a Köztársaság akkori elnöke, Lech Walèsa „minden lengyel felkelések leglengyelebbikének” nevezte, mivelhogy reménytelenebb ügyért még nem harcoltak – ebben az országban sem. A harc ugyanis az erkölcsi győzelemért folyt, a benne részt vevők emelt fővel akartak meghalni, ha már az élet jogát megvonták tőlük.

„Élt egyszer egy nép”
Katzenelson barátai alkották a felkelők vezérkarát, a költő január 18-án azért tartózkodott egy helyen a fiatalokkal, mert éppen egy hosszú versét olvasta fel nekik. Április 19. után egy nappal fiatal barátai nyomására (kell egy hírmondó!) Cví fiával együtt elhagyta a gettót, és az „árja oldalon” bujkált. Innen nézte, hogyan borítja el a füst- és lángten­ger Varsó egét, hogyan morzsolják fel a nácik a zsidó élet maradékát a városban. Varsó csak egyike (bár a legnagyobbika) volt a civilizációból és a történelemből törlendőnek ítélt zsidó lakóhelyeknek Európában. A Litvániát, Nyugat-Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát is magába foglaló „történelmi” Lengyelország területén több ezerre tehető a holokauszt során megsemmisített stetlek száma. Nem pusztán emberek tűntek el, hanem egy egész társadalom, a maga különleges életformájával. Eltűnt az egész jiddis nyelvű kultúra, ráadásul éppen akkor, amikor már rengeteg energiát fordított művelődési intézmények létrehozására, egyházi és világi iskolákra, könyvtárakra, színházakra, a vilnai YIVO-aka­démiára; már volt gazdag irodalma, szárnyait bontogató tudománya, számtalan napi-, heti- és havilapja, folkloristái a még élő néphagyomány összegyűjtésén, nyelvészei a jiddis helyesírás normáinak megalkotásán munkálkodtak. A történelem és kivitelezői úgy döntöttek, hogy ezt a „jiddis reformkort” meg nem történtté teszik. Nem teszik meg azt a szívességet a kelet-európai zsidóknak, hogy eggyel szaporítsák a modern nem­zetek számát ezen a kontinensen. „Jiddisland” a lángok martalékává lett: elégtek lakosai, (kis kivétellel) elégtek épületei (pl. fazsinagógái teljesen). És amit nem emésztett meg a tűz, azt a területen „értékbegyűjtést” végző akció- és munkacsoportok (Himmler és Rosenberg emberei) küldték a Reichbe az ellenvagonokon ezer és ezer tonnaszám: ruhát a háborúval sújtott német népnek, ékszert a nemesfémhiánytól szenvedő német állami banknak, könyvek millióit a német közkönyvtáraknak és az úgynevezett Zsidókutató Intézetnek. A meghagyott maradékon a helyi lakosság osztozott.
Katzenelson utolsó pillantása a versben erre a zsidók benépesítette térségre esik. Felmenői Jiddisland keleti határán, Bobruiskban éltek, a költő a nyugati határon, Łódzban töltötte élete javát: fel tudja mérni a veszteséget. Valóban megtörtént az, amiről Vörösmarty mint legrémesebb lehetőségről ír, „a nagyszerű halál” (a nagyszerű itt nagyszabásút jelent), csak épp nincs sír, és „az ember millióinak szemében” nem „gyász-”, inkább „örömköny” vagy „kő-zöny” űl. Kérdés, mit kezdenek egymással az itt élő nemzetek. Katzenelson átka teljesül-e be rajtuk („pusztítsák ők el saját magukat”), vagy bűnbakok keresése helyett végre szembenéznek a maguk írta „szomorú mesével” – az európai történelemmel.