Limpár Ildikó

SZOBOR

– Bak-Heka hol van? – Ka-Iszet lassan körülnézett, bár kétség nem férhetett hozzá, hogy a kérdés neki szólt.
– Elment – mondta végül. Mint a rajtakapott kisgyerek, nem mert Ta-Men szemébe nézni, inkább saját saruját bámulta nagy odaadással.
– Elment? Na és mikor jön vissza?
– Nem tudom. Gondolom, egyelőre nincs miért jönnie. Azt mondta, te már meggyógyultál. Más beteg meg nincs a házban, nem igaz?
– Az összes istenekre mondom, még egy szkarabeusszal is könnyebb szót érteni, mint veled! – fakadt ki Ta-Men. – Miért viselkedsz úgy, mint akinek a nyelvére Hekat csomót kötött?! Vagy tán Bak-Heka magával vitte minden szavadat?
– Bak-Hekának csak egy szót adtam ajándékba, de ő szerencsére abból is rögtön
értett.
– Igen? És mi volt az a szó, ha szabad kérdeznem? – Ka-Iszet elmosolyodott, s két karját sajnálkozóan kitárta úgy, hogy könyökét a derekához érintette. Ta-Men egyből megértette a Ka-Iszet formálta élő hieroglifa jelentését. „Érdekes – gondolta. – Nem emlékszem, hogy valaha is beszélgettünk volna. Lehetséges, hogy csak olvastuk egymást?” Annyi év után megnézte végre magának ezt a kis íbiszcsontú, sápadt lánykát, aki özvegy volt már, holott ifjúsághajtincsétől is csak a minap vált meg. – De hát miért nem? – fakadt ki hirtelen, de már csak a hangja beszélt, ő maga mélyen hallgatott, bezárva ebbe az egyetlen kérdésbe. – Talán el akarsz száradni, mint a Deseret1 földjére vetett lótuszvirág? Azt akarod, hogy szikkadt szirmokra hullva heverj a homokba taposva, mielőtt még friss hajtást hozhatnál?
– Minden virágot le lehet egyszer szakítani. De nem minden virágot lehet újra elültetni.
– Itt még Hatsepszut Puntból hozatott fái is új életre keltek, olyan gondosan nevelték őket! Fontold meg, Ka-Iszet. Bak-Heka úgy törődne veled, mint ahogy Kheperw-Wer soha nem lett volna képes. Egyetlen virág lennél szíve kertjében, ezt te is jól tudod.
– Hiába, Ta-Men. Hiába.
„Beszél. Mond valamit, de olyan erőtlenek a szavai, hogy el sem érnek idáig. Hallom, vagy csak olvasom a szájáról, hogy hiába beszélek?”
– Hiába. Megkapaszkodott gyökér nem való új földbe. Hatsepszut2 nem csupán fát, hanem földet is hozatott Punt országából. Csak így lehet megmaradni. Én azért vagyok itt és nem máshol, mert itt maradt meg egy darabka Kheperw-Wer kertjéből.
„És nem néz rám. Tudja egyáltalán, hogy itt vagyok és hallgatom?”
– Valami, amit nem habzsoltak föl a lángok. Valami, ami vissza-visszatér, mikor elfújom az utolsó gyertyát is éjszaka a folyosón. Nem hang, nem látomás, nem érintés. De azt ígéri, hogy ezúttal tényleg visszafelé hajózik Ré bárkája.
– Ne áltasd magad, Ka-Iszet. Az istenek urát nem lehet sem feltartóztatni, sem visszafordítani az örökkévalóság pályáján. Bárkája soha nem fogja visszahozni azt, akit elvitt tőlünk. Kheperw-Wer kertjéből már senki sem meríthet erőt. Nincs ott más, mint hamu és pernye. Márpedig bolond az, aki leül a sivatag közepén az esőre várva, ahelyett, hogy továbbmenne, s kutat keresne. – Az ajka kiszáradt, a paróka alatt viszont csupa víz volt már a haja. – Ülj le, Ka-Iszet. Ülj le, s nyisd meg a füled szavaimnak. Elmesélem neked Théba legszebb szobrának történetét. – „Valamikor úgyis el kellett volna mondanom. Valakinek.” Leültek a gyér árnyékot adó szikomorfa alá. – Ne is kérdezd, melyik szoborról szól a történet. Nem láthattad azt egy isten templomában sem. – Ka-Iszet engedelmesen hallgatott. – Még nyoma sincs a szentélyekben vagy csarnokokban. Ha kérdezősködnél felőle, az emberek csak értetlenül széttárnák karjukat. Pedig a szobor létezett. A mesterember, aki készítette, a Székhely megbecsült művésze volt. Így történhetett, hogy egyszer sürgősen a palotába hívták, míg Ré a föld alatt hajózott Kelet felé. Azonnal a fáraó – élet, üdv, egészség – elé vezették, ahol az isten így szólt hozzá: „Legtehetségesebb szobrászaim egyike vagy. Ma olyan feladatot adok neked, mely az istenek közé emelhet téged, ha véghez tudod vinni. Jöjj velem.” A szomszédos szobába mentek, egy ablak nélküli, díszítetlen hálókamrába. Az ágyon sápadt bőrű lány feküdt. „Fáklyát” – suttogta a fáraó – élet, üdv, egészség –, s a szobrász szíve nagyot dobbant, amint a hirtelen fény látni engedte az ágyba süppedő csodát. „Ő a lányom, Meri-Itesz. Ma éjszaka fordult Nyugat nagy birodalma felé. Egy órád van, hogy rajzokat készíts róla, s emlékezetedbe vésd vonásait. Aztán egy holdhónapod van, hogy elkészítsd hű mását mészkőből. Mikor szobrát elhelyeztük sírjában, azt kérsz ajándékul, amit csak akarsz” – mondta a Két Ország Uralkodója,3 s ezzel magára hagyta szolgáját.
Ám a szobrász nem készített vázlatokat munkájához. Tudta, hogy elveszett: szeme hamarabb lett szerelmes, mint ahogy füle hallhatta volna, hogy a lány halott. Egy darabig csak állt mozdulatlanul. Majd amikor meggyőződött róla, hogy a szolgák is aludni tértek, az ágyhoz lépett, behunyta szemét, s ujjaival lassan végigtapogatta a hideg arcot. A szemében nem bízott többet; keze azonban gyakorlottan érezte az anyagot. Egy óra múlva hazament. Egy holdhónapig nem látta senki sem. Akkor aztán két udvari szolga jelent meg a kapujánál. A zörgetésre ő maga nyitott ajtót. „Az udvaron van” – mondta egyszerűen, berozsdásodott hangon. Fáradt volt, piszkos és csontsovány. Nem nézte végig, ahogy elszállítják munkáját. Bement a házba, lefeküdt, átaludta a napot, majd másnap a fáraó – élet, üdv, egészség – elé járult, hogy előadja kívánságát. Az uralkodó meghallgatta kérését, s neki adományozott egy akkora mészkődarabot, amely nagyobb volt, mint ő maga. Hazament, s újabb egy holdhónapig nem látta senki sem.
Akkor aztán kiment a piacra, mögötte két háziszolgájával, akik nagy kosárban hazacipelték mindazt a szépet és jót, amit csak kapni lehetett a városban. A legfinomabb sörből és süteményekből válogatott, a legédesebb gyümölcsökből vásárolt, a legillatosabb olajokból hozatott otthonába. Így ment ez nap mint nap, míg ismét eltelt egy holdhónap, s a ház úrnője felment a palotába. Addig könyörgött, míg a fáraó – élet, üdv, egészség – színe elé bocsátották, ahol így szólt: „Van házunk udvarán valami, ami csak Téged illethet, uram. Jöjj, és győződj meg róla saját szemeddel. Amíg nem láttad, nem hihetsz nekem.” A fáraó – élet, üdv, egészség – elküldte hát legkedvesebb szolgáját, hogy legyen az ő szeme a mester udvarán, s hozzon hírt az asszony igazáról. Amit aztán hallott, felülmúlt minden képzeletet. Hívatták is azonmód a szobrászt, s a nagy uralkodó elé kísérték.
„Tudomásomra jutott – szólt a két ország ura –, hogy udvarodban áll birodalmam legkülönlegesebb szobra, mely lányomat ábrázolja, s fölülmúlja azt a remekművet is, melyet az ő lelke számára készítettél. Szolgám azt mondja, nincs ehhez hasonlatos egy nomoszban sem.” „Persze hogy nincs – felelte erre szomorúan a férfi –, hiszen nem az életet faragtam meg, hanem a halált.” „Tudom, hogy kedves neked a szobor – mondta erre az ifjú Hórusz. – Mégis arra kérlek, hogy add el nekem. Bármilyen magas árat is kérsz, megfizetem.” A szobrász meghajolt. „Alsó- és Felső-Egyiptom uralkodója nem szorul szolgája alamizsnájára. Ami az országban van, a tiéd. Hogyan adhatnék el neked bármit is, uram? Vedd el, ami szíved kívánsága. De közben gondolj arra, hogy az a szobor a te ajándékod volt szolgád számára. Vagy elfelejtetted-e, hogy mit adtál ajándékul, mikor megformáztam lányod kaját?”4 „Jól van – sóhajtott a nemes isten. – Értem, amit mondasz. A szobor a tiéd. Ha szíved egyszer mégis másképp gondolkodna,5 én boldogan meghallgatom majd üzenetét.”
Üzenet azonban nem jött, pedig Hapi6 kétszer is elöntötte a földeket. A szobrász pedig továbbra is kijárt a piacra, s nem bánta, hogy az emberek összesúgnak a háta mögött. Barátai nem keresték már, hiszen nem töltötte velük szívesen idejét. Ha házába vendég tért, ő nem is mutatkozott. Mígnem egyszer szolgája jelentette, hogy valaki őt kívánja látni.
Az ajtóban fiatal lány állt, a szobrász soha nem látta azelőtt. „Üdvözöllek” – mondta az idegen. „Hallom, engem keresel” – felelte zavartan a mester. „Igen – mondta a lány, s beljebb lépett. – Azért jöttem, hogy elkészíttessem veled szobromat. Az a hír járja, hogy akinek mását kőbe vésed, az maga is szoborrá változik.” „Szegény kislány – nevetett szomorúan a férfi –, az emberek sok mindent beszélnek, ami nem igaz. Hogyan is hihettél el ekkora bolondságot.” „A fáraó – élet, üdv, egészség – szolgájától hallottam. Azt mondta, elkészítetted Meri-Itesz kaját, s mikor legközelebb felkeresett, magát a hercegnőt látta udvarodon kővé dermedve. Éppúgy, ahogy utoljára látták, ágyában pihenve.” „Az a szolga nem tudta, mit beszél. Az udvaromon nem Meri-Itesz van, csak a szobra. Való igaz, hogy szinte élőnek tűnik, de ez nem varázslat műve: nem úgy faragtam ki, ahogy a maradandóság kapuján belépett, hanem úgy, ahogy az enyészet birodalmát elhagyta; úgy, ahogy magam is utoljára láttam. Persze lehet – tette hozzá mosolyogva –, hogy a hercegnő baja a szoborba költözött, mert ismerősebb volt számára, mint maga a balzsamozott test. De akkor is csak szobor marad. Ha akarod, győződj meg róla saját szemeddel.”
Az udvarra vezette ismeretlen vendégét, s mosolyogva várta a hatást. Tudta ő jól, mi az oka a körülötte lábra kelt pletykának. A szoborkészítésnek szigorú szabályai vannak, melynek szinte mindegyikét gátlástalanul áthágta. Igen, egy egyiptomi hamarabb gondol arra, hogy amit lát, az varázslat műve, s nem pedig egy egyszerű szobor. Nézte a lányt, aki kezével megérintette először a fekvő szobor fejét, majd a földön gondosan elhelyezett áldozati ételeket. „Megfaraghatom a szobrod – mondta halkan –, de nem fogsz kővé változni. A mi sorsunk nem az, hogy néma szobrok legyünk mások udvarán. Nekünk élni kell. Ne sírj. Ez csak kő – mondta. – Anyag. Látod? – Kalapácsával belevágott a szoborba. A lány felzokogott. – Csak anyag! De mi nemcsak anyag vagyunk, hanem ka és ba is! És ezért soha nem válhatunk csak anyaggá.”
Szétzúzta a szobrot, egészen apró darabokra. A lány leült egy szikomorfa tövébe, s nézte a rettenetes pusztítást. Nem maradt a szoborból egy felismerhető rész sem. „Na, ha volt is baja, az most már beléd költözött” – mondta a mester, s letette a kalapácsot. Csukott szemmel várta, hogy kitisztuljon a levegő. Mire felnézett, a lány már nem volt az udvaron. Másnap elkezdte az utcákat járni, hogy rátaláljon. A holdhónap elteltekor házába vitte asszonyaként.

– Szép mese – mondta Ka-Iszet.
– Mese, Ka-Iszet, azt mondod, mese? Ib-Aa a szemem láttára zúzta szét Théba legcsodálatosabb szobrát!
Ka-Iszet szeme homályos lett, mint az iszapos kút vize. – De hisz hiába kényezteted a be­teg madarat kedvenc italoddal – sóhajtotta. – Bizony, a mézsört az nem issza meg, soha.


Jegyzetek

1. „Vörös föld”, a sivatag egyiptomi neve.
2. Fáraónő az Újbirodalomban. Punt országába vezetett tudományos expedíciója után számos Puntban honos növényt is behozatott Egyip­tomba, s ezekből mintakertet hozatott létre. Híres deir-el-bahri halotti templomának falain örökítette meg e pillanatokat.
3. Egyiptom a két országrész, Alsó- és Felső-Egyiptom egyesítésével jött létre, s ezért úgy is nevezték, hogy „a két ország földje”.
4. A kaszobor gyakori formája volt a sírokban elhelyezett szobroknak. Az elhunytat ábrázolták, fején a „ka” hieroglifával, jelezve, hogy ez nem a test, hanem a lélek szobra. Előfordult, hogy két tökéletesen egyforma szobrot készíttettek az elhunyt részére, a különbség mindössze a „ka” hieroglifa hozzáadása volt. Egyik a test, másik a lélek számára készült. A „ka” egyike a számos egyiptomi lélekformának, különlegessége, hogy magában foglalja a lélekhordozó fizikai tulajdonságait is. (Egyfajta DNS-kódolt szellem.)
5. Az egyiptomiak a szívet tartották a gondolkodás szervének.
6. Az áradás istene, a Nílus megszemélyesítője.