Oláh Gábor

DÍSZBOGÁR

Balázs imádja a bogarakat. Alig tudott járni, és már barátkozott a hangyákkal, útközben, játszótereken, bodobácsokat, katicákat gyûjtött, markában tartotta őket. Csigák másztak a karján, és nevetett. Márk, ha talált egyet, dühösen széttaposta, a nyomában mai napig bogárhullák hevernek. Balázs a tetemeket tégladarabbal, krétával körberajzolta, keresztet karcolt melléjük, virágfejeket rakott minden sírra, a nagyobb méretû rovarokat eltemette. Amióta a cumifa nem sarjadt ki, azóta már nem várja, hogy az elhantolt hangyák helyén új hangyaboly nőjön. Márk mögött áldozatok hevernek, Balázs temetőket alapít. Később módszeresen gyûjtötte a rovarokat, tízéves korára tekintélyes kollekciója volt ormányos és szarvasbogarakból, darazsakból, hangyákból, csótányokból. Lepkét nem volt hajlandó gombostûvel átszúrni, amíg bámulta őket álmodozó szemmel, és utánozta a táncukat, addig Márk megpróbálta őket elérni és szétmorzsolni. Amilyen ügyes, sokszor sikerült neki. Beáta próbálja az élet tiszteletére tanítani, sikertelenül. Márk csak azért vesz részt a táncban, hogy a hímporukat elmázolja, és harci jeleket fessen velük a homlokára.
Azon gondolkoztam, hogyan történik ez. Felötlött bennem, hogy Beáta az ámokfutó barátjától, akivel az életveszélyes tandemugrásait elkövette, ölelkezéssel búcsúzott, és aznap ugyanígy ünnepelt velem, és talán ketten egyszerre ejtettük teherbe. Meglehet, mindkettőnkben található a sötét erőkből is, és egyik petéje erre volt fogékony, amíg a másik a békés kromoszómákat kereste. Eszemben sincs, hogy valami tudományos vizsgálattal döntsem el a kérdést, és netán kiderüljön, genetikailag nem én vagyok mindkettő apja. Inkább úgy figyeltem őket, mint saját lelkem két oldalát. Később, az iskola satujában az érdességükből sokat lecsiszoltak. Balázs megtanult visszapofozni, és Márk hajlandó volt diplomáciai tárgyalásokat folytatni, ha túlerővel került szembe. Beletanultak egy sablonos szerepbe, amiből akkor léptek ki, amikor csak kedvük támadt hozzá.
Egyik nap Balázs egy üvegtetős, selyembélésû dobozban különleges bogarat dugott az orrom alá.
Nézd, papa. Tudod, milyen bogár ez?
Talán cincér?
Ez egy tûzjelző. Díszbogár. Olyan mûszere van, amilyen senki másnak. Kilométerekről megérzi a tüzet.
Hogyan?
Kiszûri a hangját, és elindul.
Oltani?
Ez nem vicc, papa. Szaporodni. A szenes kéregbe rakja a petéit.
Miért?
Talán ott már nem érheti baj őket. És ha kikelnek a kicsik, abból táplálkoznak. Biztos szeretik a szenet. Tudod, papa, azt hiszem, te az előző életedben díszbogár voltál.
Volt előző életem?
Anya szerint volt.
És te mi voltál?
Még nem tudom.
Honnan szerezted?
Kölcsönkaptam. Hogy lerajzolhassam. Az egyik osztálytársam papája bogárgyûjtő, és volt egy szuper szarvasbogaram, ami érdekelte. Kapott mellé egy fürkész darazsat meg egy óriás hangyát is. Ez a kölcsönzési díj. Szerintem megérte. Igaz?
Igaz. Gyönyörû bogár. Színjátszó a páncélja.
Volt egy eset, lehet, hogy több is, de erre pontosan emlékszem. Itt a nyoma. Tele vagyok hegekkel, Beáta némelyiknek nevet is adott. Csebecse meg Bogárhát, ilyesmi. Laza szabadfoglalkozás volt, hevertem az ágyon, amikor egyszer csak felültem. Mondom a Lalinak, te nem hallod? Tûz van valahol. Mafla képpel bámult, aztán megrázta a fejét, én meg erősködtem. Recseg, pattog, még a lobogást is hallom. Ne hülyíts, pajtás, semmit se hallok, a vér lüktet a füledben. Éppen dőltem vissza a párnára, amikor jött a jelzés. Előbb kettes, aztán hármas, majd ötös fokozatú riasztás. Mire kiértünk, már nagyon égett egy vegyi raktár, az egyik raj a vízsugarat, a másik a habsugarat szerelte. A zárt raktár vasrácsos kapujába kapaszkodva egy fiú segítségért kiáltozott. Tizenöt éves lehetett. Szemöldökében, orrában fémkarikák csillogtak, metálzöld dzsekit viselt, fekete csíkokkal. Kimeredt szemmel bámult, az arcát a rácsok közé feszítette, a kezét kinyújtotta, vonított, mint egy csapdába szorult vadállat, a háta mögött lángok nyújtóztak, már a ruhája égett. Hûtősugárral támogatva próbáltam közel jutni hozzá, hogy kiszabadítsam, nincs letérő sem jobbra, sem balra, irány a kölyök, de a tûz hirtelen átterjedt a kapu előtt tárolt mûanyag kannás olajokra, robbanva olvadtak meg, a folyadék lávaként hömpölygött felém. Elszabadult a pokol. A tûz felerősödött, a forró levegő izzó vasgolyóként csapott a mellembe. Próbáltam talpon maradni, de nem volt más választásom, vissza kellett vonulni. A szétterülő anyag, a nyújtózkodó tûztócsa az emeletes raktár többtonnányi tûzveszélyes anyaga felé közeledett, ha azok meggyulladnak, a szétfröccsenő robbanás pillanatok alatt a közeli lakóházakra viszi a tüzet. A fiú hang-
ját már nem hallottam. Újra megpróbáltunk habbal és vízsugárral utat nyitni hozzá, de csak pillanatokra támadt a lángok között ösvény, nyomban utána fortyogva összecsapódott a tûzfüggöny. A raktár ablakai kitörtek, repedeztek a falak, csörömpöltek az üvegek, iszonyatos volt a hangzavar. A rajok két oldalról habsugarakkal válaszoltak a lángok támadására. Közben újabb és újabb szerkocsik, fecskendők érkeztek. Akkor már égett a gázpalacktároló, az egyik fémtartály felrobbant, izzó fémdarabok repültek a magasba, kormos, kátrányos köd ülte meg az udvart, ez a szag belevágott a tüdőbe, beleette magát a bőrbe a védőruhán keresztül is. Minden sárga, vörös, kénes foltokká olvadt össze. Lakkbenzint tartalmazó kannák fröcskölték szanaszét tartalmukat, az udvaron összegyûlt víz felületén úszó olaj belobbant. Akkor sérültem meg én is. De ezt csak később fedeztem fel. Gyûrûbe vontuk a tüzet, sugárral, habágyúval, kilencven százalékban eloltottuk, és akkor a habképző anyag elfogyott. Előbb az egyik, majd a másik cső köhögött, a sárkánynak csak ennyi kellett, a dobozokból kifolyó lét lenyelte, aztán tomboló erővel kiöklendezte. Ez nem hétfejû sárkány volt, hanem ezerfejû, és minden levágott fej helyén tucatnyi lángokádó torok támadt. Ekkora tábortûzön megsüthetnéd az Északi- és a Déli-sarkot. A fővárosi és országos parancsnok is ott volt addigra, alezredesek és ezredesek, a megfigyelés virtuózai, annyi tüzet elfeketítettek már, amennyivel a hold teljes ezüstjét letakarhatnád, de minden égés más, mindegyik tartogat meglepetést, bevált hadicselek is csődöt mondhatnak, mozgósítottak hát minden szabad szerkocsit, rohamot. Haditanácsot tartottunk, és megállapítottuk, hogy a folyamatos visszagyulladást előidéző gázok párolgását csak összefüggő habtakaróval lehet megakadályozni. Igyekezzünk! Kapcsoljunk rá! Vidékről jön a segítség. A habfolyatót megszereljük. Nyög, visít a tûz, hátrál, lapul, megadja magát, tíz perc elég ahhoz, hogy másfél méterre hizlalt paplan fojtsa el a tüzet, és tartósítsa az oltást. Vége. Korom és hab, fehér és fekete, ázott, fáradt, sebesült csapat. Kimerült őrzőangyalokkal a hátunk mögött vállig a habba süllyedve törtettünk a kapuhoz.
A fiú halálra égett. A teste, akár Dózsa Györgyé a tüzes trónon, megsült, keze elszenesedett. Ruhájából a mûanyag ráolvadt, a fémkarika a fülében megnyúlt, a szeme helyén fekete üreg.
Füstölög. Bûzlik. Borzalmas látvány. Jobb, ha nem nézel oda.
A tûzriadóknak mindig van előtörténete. Valaki felfedezi a füstöt, a lángot, értesíti a tûzoltóságot, mire vonulunk, már elhatalmasodik. Ezt a tüzet egy közelben lakó férfi észlelte. A bejelentés után odarohant segíteni. Az éjszakai portással hátramentek a raktárhoz, ahonnan a füst gomolygott. A vasrácsos kapu be volt zárva, onnan próbált a fiú menekülni, de annyira kába volt, hogy nem tudott felmászni a kerítésre. Nappal lopózhatott a raktárba, elbújt, éjjel a hígítós edény mellett, szipuzás közben rágyújtott. Próbálták kinyitni a kaput, de nem találták a megfelelő kulcsot. Aztán olyan erős lett a tûz, hogy nem tudtak a közelében maradni. Mentették a saját életüket, a fiút meg otthagyták.
Talán, ha hittünk volna a bennem bújó díszbogárnak, megmentjük a fiút. Lali azóta is zrikál. Nem hallasz tüzet, kérdezi, mielőtt aludni megy. Ne várd meg a riasztást, ha előbb hallod, csak szólj, és indulunk. Kisebb lesz a kár, és nem hal meg senki, teszi hozzá.