A HOLMI POSTÁJÁBÓL

Tisztelt Szerkesztőség!
Perneczky Géza a Holmi 2010. augusztusi számában megjelent El Kazovszkij-cikkét szeretném korrigálni az El Kazovszkij-hagyaték ismeretében.
El Kazovszkij anyakönyvezett, illetve magyarországi személyi igazolványába bejegyzett neve nem Jeléna, ahogyan azt a tanulmány írója állítja, hanem Elena Kazovszkaja. Ennek rövidítése az El, s mi sem támasztja alá a szerző feltételezését az El Liszickijre hajazó művésznévválasztásra vonatkozóan, amelyet El Kazovszkij egyébként egész életében cáfolt és visszautasított. A (félre)értelmezési probléma azonban nem a görög–cirill–latin ábécé átírási szabályainak sajátos értelmezéséből adódik, hanem a tanulmány folyamatos „jelenázása” és „művésznőzése” veti fel, hogy érvényes-e az alcímben kiemelt „különös személyiség” feltárásának ez az útja.
Mint arra Perneczky helyesen rámutat, a verbalitás, a nyelv árnyalt és elmélyült használata kiemelt fontosságú volt a képzőművész számára. Ebből és a górcső alá vett „különös személyiségből” következik, hogy a magyar nyelv „nyelvtani nemtelensége” menedéket és búvóhelyet jelentett El Kazovszkij bonyolult nemi identitása számára. Annak ellenére leplezhette el így bonyolult szexualitását, hogy Magyarországon elsők között beszélt nyíltan e kérdésről, az ezzel járó nehézségekről, megértésről és meg nem értettségről. Névformájának férfias hangzása tehát saját választása, személyisége integritásának része. Életműve megismerése szempontjából pedig teljesen irreleváns a frivol feminin névforma ismételgetése, tetézve nőiességének ecsetelésével, ami nemcsak figyelmetlenség és ízléstelenség a szerző részéről, hanem a feminista/gender teória teljes figyelmen kívül hagyása is az életmű értelmezése szempontjából, amely nélkül nemzetközi kontextusban is helytálló megállapítások aligha tehetők.
A tanulmány számos már írott vagy elhangzott interjúból ismert El Kazovszkij-legendát elevenít fel, tovább éltetve a kultuszt. Csak a szentpétervári Ermitázs görög szobraira vonatkozót idézem ide: „A kis Jeléna napközben az Ermitázs földszinti termeiben játszott, a görög szobrok között szaladgált.” Valójában a görög szobrok római másolatai között, amely árnyalatnyi különbség egyáltalán nem mellékes a művészettörténet szempontjából, illetve az interpretáláskor, főleg, ha a „különös személyiség” rétegeinek föltárása a szerző kimondott célja. A mítosznak helye van El Kazovszkij antik iskolázottságának és rajongásának bemutatása szempontjából, de csak a legenda pontos interpretációjával együtt.
A tanulmány legfontosabb újdonsága az olvasó számára El Kazovszkij orosz verseinek előkerülése. Perneczky sommás kijelentései a versekkel kapcsolatban pontosításra szorulnak. Sajnos a költemények lírai énjét a szerzővel azono-sítja, és életrajzi tényekké alakítja a versbeli tör-ténéseket, még a versciklusokat is összekever-ve: az Új hattyúk tava-ciklust a Dzsan könyvé-vel felcserélve (1035.), amely szerinte „inkább kijelölheti a találgatások irányát” (1035.). Problematikus a versek kiadására és megőrzésére tett kísérletek sorrendjének citálása is, hiszen a kézzel, határidőnaplókba, papírfecnikre írt versek gépelésének és főleg digitalizálásának jelentős része a művész halála után történt (1039.). A ciklusokba rendezés mechanizmusa sem korlátozódik a tanulmányban föltételezett módszerre, hogy az a megírás után történt, a kiadás céljából való elrendezés okán. Sok lírai alkotás kifejezetten már eleve ciklikus gondolkodásra utal, s az elrendezés célja sem a kiadás volt, hanem a világot mint egészet állandóan értelmező és strukturáló gondolkodó mechanizmusa. El Kazovszkij orosz költeményeinek értékelése pedig az irodalomtörténész kollégákra (is) vár az orosz és a remélhetőleg az azt követő esetleges kétnyelvű kiadás után.

 

Uhl Gabriella