Lővei Pál

A „GÖMBÖC”-TŐL
A „TILTOTT PAVILON”-IG
– EXPO 2010 SANGHAJBAN

„I enjoyed the Gomboc very much” – nevetett Sanghajban egy indiai fiatalember a feleségemre országának Expo-pavilonjában, miután megkérdezte, honnan is jövünk. A számára értelmezhetetlen ékezetektől és kiejthetetlen magánhangzóktól megtisztított ’Gömböc’ egy mate-matikai probléma két magyar matematikustól (Domokos Gábor és Várkonyi Péter) származó megoldása: olyan homogén test, amelynek két, egy stabil és egy instabil nyugalmi helyzete van. A 2010-ben Sanghajban rendezett világkiállítás magyar pavilonját a Gömböcnek szentelték – indiai barátunk is ott játszadozott a keljfeljancsiként mindig azonos helyzetbe visszatérő test műanyagból készített példányaival. A pavilon közepét egy két és fél méteres, acélból készült Gömböc foglalta el. Körülötte a teret felülről belógatott, különböző hosszúságú, fénylő végű fagerendák zárták le, amelyek eltérő ritmusban emelkedtek és süllyedtek, és rafináltan tükröződtek a Gömböc fényes, ívelt felületein (építész: Lévai Tamás). A belső tér harmonikus látványa az Expo kínai rendezőitől bérelt, téglatest alakú egyszerű pavilondoboz külsejének már nem volt sajátja, a fehér falak előtt függő, halvány tónusú fagerendák, az alig látható nemzeti színek alkalmatlanok voltak a figyelem felkeltésére. A világkiállítás más pavilonjaiban látható filmvetítések tökéletes technikai kiviteléhez képest a magyar pavilon képernyőjének már a mérete és nézőterének tőle való távolsága sem volt egymással szinkronban. Ennél lényegesen jelentősebb probléma azonban, hogy a Budapestet népszerűsítő film egy sor olyan elképzelést – némelyiket nyugodtan nevezhetjük fantazmagóriának – mutatott be, amelyeket a szakmai fórumok már több alkalommal is leszavaztak. A város közepén a Duna fölé elgondolt, üzletekkel telezsúfolt, légiesnek nem mondható, emeletes gyaloghíd ugyanúgy kedvezőtlenül zavarna bele a Duna-parti épületsorok és a Várhegy világörökség-együttesébe, mint a folyó fölé magasodó természetes kilátóhely, a Gellérthegy sziklaorma tetejét koronázó erőd fölé tervezett, le-föl mozgó hatalmas kilátóliftek high-tech szerkezete.
Ez a film egyébként a magyar pavilon egyedüli kapcsolódási pontja volt a világkiállításnak a városi élet, a városfejlődés „Better City, Better Life” szlogennel fémjelzett fő témájához. A pavilonról Magyarországon megjelent számos elítélő kritika egyik eleme éppen az, hogy nem reagált az Expo témájára. A másik visszatérő vádpont az anyagi ráfordítás nagysága és az eredmény csekély volta közötti aránytalanság. Van némi igazság abban is, hogy a pavilon magáról Magyarországról semmilyen információval nem szolgált, pedig személyes tapasztalataink alapján az átlag kínainak még országunk neve sem ismert. A pavilon üzemeltetőinek sikerpropagandája ugyanakkor a Gömböcöt a távol-keleti látogatók szemében egyfajta térbeli jing-jangnak, a harmonikus egyensúly megtestesülésének állította be, amely egyben a magyarok életerejének, minden helyzetben jellemző talpra állási képességének is szimbóluma. A kritikákkal szembeállított statisztikák a hatalmas méretű, látványos és gazdag tartalmú német vagy Szaúd-arábiai pavilonok milliós látogatottságával egyező nézőszámokról szóltak, ami a kis magyar pavilon legfeljebb három-négy perces átlagos látogatási idejét tekintve még akkor is félrevezető, ha abszolút számokban akár közelítheti is az igazságot.
A kritikák mögött az is meghúzódhat, hogy a sanghajihoz hasonló egyetemes világkiállításokon – ez a párizsi székhelyű Nemzetközi Kiállítások Irodája (Bureau of International Expositions, BIE) felügyelete alá tartozó nemzetközi kiállítások legmagasabb kategóriája – az utóbbi időben Magyarország kétszer is igen látványos, saját tervezésű pavilonnal vett részt. 1992-ben a spanyolországi Sevillában a magyarországi organikus építészet „apostola”, Makovecz Imre héttornyos templomerődöt emelt. Az épületen az erdélyi székely–magyar ácsok keze munkája nyomán továbbélő, hagyományos népi faépítészet, a monumentális ívelt tető csillogó kőpala fedése, a középkori templomokat idéző dekorációjú, hófehér tornyok sajátos egyvelege egyszerre idézte a múltat és a mai kort. A pavilon képei éppúgy bekerültek a legelőkelőbb külföldi építészeti folyóiratokba, ahogy a nyolc évvel később, 2000-ben a hannoveri expóra Vadász György és munkatársai által tervezett, faburkolatos pavilon-„hajó” dokumentációja is. Mindkét pavilon egyéni szobrászi megformálással, látványos külsővel és sajátos belső terekkel tűnt ki a környezetükben álló high-tech épületek közül, és említésre érdemes kiállítások nélkül is sikeresen reprezentálták az 1989/90-es politikai fordulat után megújulni vágyó országot. Sanghajban a gazdasági problémákkal küzdő Magyarország kormánya nem vállalta egy saját tervezésű pavilon felépítésének a végül elköltöttnél nem is feltétlenül lényegesen magasabb költségeit. Az országok többsége választotta ezt az utat, a bérelt ipari csarnok külső „felöltöztetése” azonban bizonyára sokkal mutatósabban is elvégezhető lett volna. Szerbia színes dobozokkal borított, este a belső fényektől felragyogó, tarka pavilonja, Horvátországnak az államcímer vörös-fehér sakkozását térbeli burkolattá alakító épülete, Brazília élénkzöldre festett deszkák szabálytalan hálójával borított csarnoka vagy Angolának az afrikai színek harmóniáját idéző, hullámzó szalagokba burkolt pavilonja sem lehetett drágább a miénknél, mégis már távolról felhívták magukra a figyelmet, és sokkal emlékezetesebb képet nyújtottak a látogatóknak. (A viták azért máshol sem hiányoztak, például a horvát exporészvételt is erősen kritizálta az ország sajtója.)
Az 1851-ben Londonban rendezett első világkiállítás óta eltelt másfél évszázad az intézményről folyó viták, bírálatok jegyében telt, a többször is eltemetett expók azonban a részvételért folyó nemzetközi verseny tanúsága szerint ma is felcsigázzák a politikusok képzeletét – azon pedig, hogy ebben a várostervezők és az építészek a politikusok partnerei, végképp nem lehet csodálkozni. A látogatók száma azonban nem minden esetben éri el a tervezettet és a politikusok által előírtat, pedig a sikert egyre inkább kizárólag ezen méri le a közvélemény. Annak ellenére sincs meg mindig a megkívánt nézőszám, hogy a hangsúly egyre inkább a tiszta szórakoztatáson, a látványos show-megoldásokon van. Bár elsősorban az expók meghirdetett címéhez és tartalmához kapcsolódó témapavilonok, esetleg némelyik nemzeti pavilon „eldugottabb” részlegei tartalmas és elgondolkoztató kiállításoknak is helyet adnak, de a látogatók túlnyomó többsége egyetlen feliratot sem hajlandó már elolvasni, és a látványos technikai bravúrokkal megvalósított filmvetítéseken kívül legfeljebb a rafinált számítógépes attrakciókra „vevő”.
A világkiállítások gyakran tükrözték meglehetősen pontosan a nemzetközi politikai konstellációt, vagy adtak programot a rendező ország – időnként az egész nemzetközi közösség – elképzelt jövőjét illetően. Az 1937. évi párizsi világkiállításon a náci Németország és a sztálinista Szovjetunió egymással szembeállítva vetélkedő, a két diktatúra jellegzetes építészeti stílusában tornyosuló pavilonjaival éppúgy a korszak jellegzetes látványa született meg, mint ahogy az USA-nak és a Szovjetuniónak az 1958. évi brüsszeli kiállításon szomszédos, modern épületei is plakátszerűen mutatták az űrkorszak nyitányát és a hidegháborús vetélkedést egyaránt. Az 1939–40-ben New Yorkban az amerikai autóipari cégek pavilonjaiban megfogalmazott jövőkép a politika segítségével két évtized alatt teljesen átformálta az USA képét – és ezek a változások nemcsak Észak-Amerika, de utóbb Európa közlekedési és ezáltal gazdasági rendszerét is máig alapvetően befolyásolják.
A világkiállítások kezdettől fogva az építészeti kísérletezés, a látványos megoldások terepei. Az 1851-ben Joseph Paxton által tervezett, 1936-ban leégett Kristálypalota utódai, a közbenső támasz nélküli áthidalások újabb és újabb rekordjait felállító, nagy világkiállítási csarnokok a modern építészet történetében időnként kulcsszerepet játszottak. Ezt a történeti és építészettörténeti jelentőséget elismerve az épülettípusnak a XIX. század második feléből mára egyedüliként fennmaradt példáját, a melbourne-i „Royal Exhibition Building”-et, az 1880–81-es és 1888–89-es nemzetközi kiállítások monumentális főépületét, a körülötte elterülő Carlton parkkal együtt, 2004-ben felvették az UNESCO világörökség-listájára. Az 1889-es világkiállításra emelt párizsi Eiffel-torony az egész világkiállítási gondolat legismertebb szimbóluma. A nemzetközi építészeti világ legnagyobb XX. századi alkotóinak munkái is sorra feltűntek a világkiállítások és nagy nemzetközi kiállítások látványosságai között. Eliel Saarinen (1900), Konsztantyin Melnyikov (1925), Le Corbusier (1925, 1958), Ludwig Mies van der Rohe (1929), Alvar Aalto (1937, 1939), Moshe Safdie (1967), Richard Buckminster Fuller (1967), Kenzo Tange (1970) kiemelkedő kiállítási épületeinek képei ma is ott sorakoznak az építészettörténeti alapművekben.
A világkiállításokon való részvétel a kezdetektől fogva népszerű volt Magyarországon, és elsőrangú pavilonokkal írta be magát az ország építészettörténetébe is. Az 1848–49-es polgári forradalmat és az Ausztria ellen vívott, vesztes függetlenségi háborút követően 1851-ben még kizárólag egyéni kiállítóként szerepelhettek magyarok a londoni világkiállításon – ekkor kezdődött például a Herendi Porcelángyár hosszú évtizedeken át tartó, nagydíjak és aranyérmek egész sorát eredményező kiállítási szereplése. A későbbiekben már mód volt a művészeti vagy gazdasági szervezetek által koordinált országmegjelenésre is, de csak Habsburg-Ausztria bemutatkozásainak kereteibe foglalva. Az 1867. évi kiegyezést, az Osztrák–Magyar Monarchia megalakítását követően 1873-ban Bécsben rendezett világkiállításon már Magyarország volt az egyik legnagyobb kiállító, de az Ausztriától teljesen független első fontos kiállításra 1900-ig kellett várni, amikor a párizsi Szajna-parton, a Nemzetek utcájában Magyarország látványos önálló pavilont épített. Ezt az ország különféle stílusokban épült, jellegzetes építészeti emlékeiből szerkesztették össze Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei alapján, felidézve a négy évvel korábban, 1896-ban Budapesten rendezett Millenniumi Országos Kiállítás Alpár Ignác tervezte, a nagy sikerre való tekintettel utóbb tartós anyagból újra felépített, ma is álló és népszerű történeti pavilonját („Vajdahunyadvár” a Városligetben). 1909-ben egyik legelső külföldi országként Magyarország máig használatban lévő, önálló pavilont emelt a Velencei Biennáléra, Maróti Géza tervei szerint. A torinói nemzetközi kiállítás Tőry Emil, Pogány Móric és Györgyi Dénes tervezte magyar pavilonja a magyar kiállításépítészet egyik főműve, amely a rettegett hun fejedelem, Attila sátrát kívánta sajátos magyar szecessziós stílusban megidézni. A Torinóban feltűnt Györgyi Dénes a két világháború közti korszakban meghatározó szerepet játszott Magyarország világkiállítási szereplései során: 1929-ben Barcelonában, 1935-ben Brüsz-szelben, 1937-ben Párizsban felépült pavilonjai egyre inkább szakítottak a történeti formákkal, és mérsékelten modern, nyugodt, elegáns formavilágukkal, átgondolt színezésükkel sikeres keretet biztosítottak elsősorban az ország hivatalos művészete és iparművészete legjavának bemutatásához. Ezt a tendenciát folytatta 1939-ben a kisléptékű magyar kiállítás is a New York-i világkiállításon. Az 1956-os forradalom leverése utáni kommunista rendszer nemzetközi propagandájának sikeres terepét jelentette az 1958. évi brüsszeli expo, amelyen az egyik fődíjat méltán nyerte el a Gádoros Lajos tervezte magyar pavilon. Ezt követően 1967-ben Montrealban és 1970-ben Oszakában Magyarország a rendezők minden erőfeszítése ellenére sem vett részt a világkiállításokon gazdasági okokra hivatkozva, de legalább annyira politikai meggondolásokból. 1971-ben azonban már egy kicsiny, a vadászatnak szentelt szak-világkiállítás is lehetett Budapesten. A világkiállításokra végül az 1980-as években tért vissza az ország. Az
1982. évi knoxville-i, az 1986. évi vancouveri és az 1988. évi brisbane-i expókon már volt magyar pavilon, ahogy azóta – a 2005. évi japán (Aichi) tárlaton kívül – valamennyi további kiállításon is, a már említett sevillai és hannoveri mellett
a dél-koreai Taejonban (1993), Lisszabonban (1998), Zaragozában (2008). Ezeken az expókon a rendezők biztosították valamennyi résztvevő számára a kiállítási csarnokot, amelynek csak homlokzati díszítését kellett megtervezni, illetve belsejét berendezni. Közben 1995-ben volt egy elvetélt kísérlet Budapesten és Bécsben egy közös világkiállítás rendezésére, majd a bécsiek kiválását követően 1996-ban egy budapesti expo megszervezésére, 1994-ben azonban ezt lemondta a magyar kormány.
A világkiállítások történetével a nemzetközi történeti és építészettörténeti szaktudomány régóta behatóan foglalkozik, az expóknak szentelt összefoglaló művek, monográfiák és doktori disszertációk bibliográfiája hatalmas. Magyarországon azonban, eltekintve az éppen aktuális kiállításokról szóló beszámolóktól, hosszú időn át nem születtek hasonló művek. 1992-ben, a sevillai expo apropójából adtak ki egy angolul is megjelentetett ismeretterjesztő összeállítást.1 Az áttörést talán a Magyar Építészeti Múzeum által a XIX–XX. századi pavilonépítészetnek szentelt kiállítás jelentette 2000-ben, amely változatos tervanyaggal és néhány makettal az épülettípus fejlődési folyamatában helyezte el a Budapesti Nemzetközi Vásárok pavilonjainak és a világkiállítások eleve ideiglenesnek szánt és így rendre el is pusztult magyar épületeinek meglepően nagy számban felkutatott dokumentumait. A kiállításhoz hézagpótló katalógus is készült.2 Az elmúlt években több egyetemi szakdolgozatot és doktori disszertációt is Magyarország nemzetközi szerepléseinek szenteltek fiatal művészettörténészek, feltárva például az 1900-as párizsi világkiállítás magyar pavilonjának másfél száznyi, párizsi levéltárban őrzött, eddig ismeretlen tervlapját, levéltári dokumentumokra és a korabeli külföldi sajtó cikkeire támaszkodva, az eddiginél árnyaltabb megvilágításba helyezve az I. világháború előtt Olaszországban rendezett nemzetközi kiállításokon való magyar részvételt, elemezve az 1937. évi párizsi kiállítás magyar művészeti propagandáját.3 2008-ban hézagpótló, gazdag képanyaggal illusztrált, elsősorban a népszerűsítést szolgáló kötet jelent meg a világkiállítások történetéről és ezen belül a legjelentősebb magyar vonatkozásokról; az utolsó példányig elfogyott könyv második kiadása kibővült a kínai expón való magyar részvétel előzményeinek és Magyarország pavilonjának a bemutatásával.4 A program része volt tíz műanyagból készült, nagyméretű „Gömböc” művészi alkotásként kifestett példányának kiállítása a sanghaji Museum of Contemporary Artban a Magyarország nemzeti napjához kapcsolódóan rendezett, kéthetes Hungarian Art Forum keretében; a részt vevő művésze-ket előzetes pályázaton választotta ki a zsűri.
A szűk magyar nézőpontból kicsit felemelkedve érdemes azzal a kínai környezettel is foglalkozni, amelyben Magyarország pavilonja megjelent. Általánosságban elmondható, hogy az elmúlt két évtized világkiállításaival összehasonlítva, a sanghaji semmiképpen nem vetekedett a sevillai expóval az összkép változatosságában, mediterrán színességében. A két területét elválasztó folyó látványával, a partot végigkísérő szép parkokkal felülmúlta azonban a hannoveri vásárvároshoz kapcsolódó németországi világkiállítás területraszterének egyhangúságát.
Az emlékezet helyeinek kutatását kezdeményező francia történész, Pierre Nora megfigyelése, miszerint „a történelem felgyorsult”, vagyis
a dolgok észlelése egyre hamarabb billen át a múltba, Sanghajban már egyenesen a jelenre vonatkozott. A 2010. évi világkiállítás – szervezői szándéka szerint – már megnyitásának pillanatában bekerült a muzealizált múltba, az Expo Múzeum pavilonjának XIX–XX. századi tárgyegyüttesébe és a korábbi kiállítások emblematikus épületeinek és mascot-jainak hang- és fényjátékába építve bele a még éppen csak megkezdődött jelent. Az Expo 2010 tervszerűen épített múltja eleve a rekordok jegyében fogant: Kína minden idők legnagyobb területű és legtöbb résztvevővel büszkélkedő világkiállítását kívánta megrendezni. E sorok írásakor már valószínűsíthető, hogy az eddigi csúcsot, az oszakai Expo ’70 hatvannégymilliós látogatószámát meg fogják haladni, és alighanem el fogják érni a tervezett hetvenmilliót is. A nyugdíjas- és iskolai csoportok hatalmas száma, a Sanghaj lakosai között – a korábbi építkezések okozta kellemetlenségek ellentételezéseként is – milliószámra kiosztott ingyenes belépőjegyek, a nyitva tartás félidejéig, három hónap alatt elért közel harmincötmilliós (az ötödik hónap elején már az ötvenmilliót is meghaladó) látogatószáma alapján a terv teljesítése nem tűnik kérdésesnek.
A rekordok egy része a rendezők döntésein múlt. A Huangpu folyó két partján hajógyártól, üzemektől, szegényes lakónegyedektől megtisztított 5,28 km2-es terület felülmúlta az eddigi rekorderek, New York (1939–1940) 518 és St. Louis (1904) 500 hektárját. Kína és ezen belül Sanghaj gazdasági-pénzügyi potenciáljával csak politikai döntés kérdése volt az expóra fordított óriási összegek biztosítása is. Ezek túlnyomó része azonban már rövid távon is hasznosul, hiszen a kiállítási területet minden oldalról feltáró új metróvonalak, a korszerű buszok, a folyón magasan átívelő, a kiállítás fölött lábakon álló autóútba torkolló, monumentális hidat is magába foglaló úthálózat alapvetően a megaváros mintegy húszmilliós lakosságát segítette már a világkiállítás idején is. A földalatti három megállóból álló expovonala és a most csak a két expoterület buszösszeköttetését szolgáló, folyó alatti közúti alagút sem válik a zárás után feleslegessé, hiszen a világkiállítás területén kialakított új utak, a folyópart változatos formálású, elegáns parkjai már az expo után a területen felépülő új városrész alkotóelemei, a megmaradó kínai pavilonnal, témapavilonnal, az expo irodaházával és a kulturális központ hatalmas diszkoszával együtt. Megőrzik még a négy épület között húzódó expotengely feltornyosuló tölcsérelemekkel és vitorlamembránokkal fedett, többszintes, üzleteket és éttermet magába foglaló, esténként látványosan kivilágított, hol zártabb, hol nyitottabb, a folyóra merőleges, kilométeres sétaútját is – ígéretes építészeti, területrendezési szervezőerőt alkotva ezzel.
A sanghaji rekordok másik csoportja látszólag a kiállításra meghívottak részvételi készségétől függött, valójában azonban ez is a rendező ország negyedszázados fejlődésére épült. Nem véletlen, hogy a világgazdasági válságról az expo kapcsán lényegében nem lehetett hallani, és az előzetes jelentkezésekhez képest mindössze három ország mondta le a részvételt (Hannover esetében ez a szám 26 volt). Az ENSZ 192 tagállama közül csupán hat nem vesz részt az expón, közülük gazdaságilag egyedül Kuvait jelentős, Andorra miniállam, a Kínával egyébként határos Bhután, valamint az afrikai Burkina Faso, São Tomé és Príncipe, Szváziföld pedig legfeljebb a „notórius” expokedvelők előtt ismert. A nem ENSZ-tagállamok közül hiányzik a rendszerint exporésztvevő Vatikán, nyilvánvalóan a Kíná-val való rendezetlen politikai viszonyai okán, kiállító viszont az Új-Zélandhoz tartozó, óceániai Cook-szigetek, valamint Niue (lakosainak száma: 1398), továbbá Francia-Polinézia és az expókon már nem először szereplő Palesztina. A rendező országgal együtt ez 190 állam (az eddigi rekorder Hannover volt 153-mal). Közvetlenül a kínai pavilon mellett önálló épületeket emelt Hongkong és Makao (Kína más tartományai, autonóm területei és nagyvárosai a kínai pavilon alépítményében kaptak bemutatkozási lehetőséget). A kínai pavilontól egy széles, magasított sétaúttal vizuálisan is elválasztva állt a hivatalos expovezetőben a részt vevő országok között nem felsorolt – az 1967-es és 1970-es expókon még Kínaként szereplő, azóta azonban a kiállításokról rendre hiányzó – Tajvan épülete. Az expón részt nem vevő országok összlakossága mintegy 15–20 millió, a Föld lakosságának mindössze 3 ezreléke. Nincs még egy olyan ország, ahol egy világkiállítás ilyen teljességgel elképzelhető lenne – Kínával mindenki igyekszik jóban lenni. A sanghaji részvétel tehát a választható minimum volt, kimaradni egyszerűen nem lehetett. Aki tehette, természetesen igyekezett valamilyen módon ki is emelkedni a tömegből. Ebből a szempontból hírértékű esemény volt, hogy Magyarország 2007-ben másodikként írta alá a részvételi szerződést. A későbbiekben előtérbe kerülni már csak valós produkcióval lehetett, leginkább a hivatalos expotérkép képes jegyzékén is kiemelt, önálló tervezésű pavilonnal, ilyet a rendezőn kívül 41 ország emelt – ahogy arról már volt szó, Magyarország nem volt közöttük.
A helyzetet plakátszerűen mutatta Nagy-Britannia pavilonja – az expo talán legizgalmasabb épülete. Alapja egy kissé meghajlítgatott lemez volt, valójában egy kibontott csomagolópapír, amelyből lapított gömbszerű képződmény bukkant elő, a kínai népnek szánt ajándék gyanánt. Ennek falát hatvanezer átlátszó műanyag tüske szúrta át, kifelé az interferencia következtében mintegy a brit zászló grafikai tengelyeit rajzolva ki. A tüskék este optikai szálként vezették ki a belső megvilágítás fényeit, sejtelmes villódzásba öltöztetve az épülettárgyat. Az előrenyúló rudak sűrű hálója a fény-árnyék fekete-fehér absztrakt mintájával ölelte körül a belső teret is. A falhoz közelebb lépve pedig új, „mikroszkopikus” léptékre váltva a tüskék belső végébe öntésük során belefoglalt különböző növényi magvak kerekded formái alkottak a rudak négyzetes végeivel kontrasztot teremtő mintázatot (erről kapta az építmény a Mag-székesegyház – „Seed Cathedral” – nevet).
A gazdasági kapcsolatok erősen befolyásolták a nemzeti pavilonok képét. Ausztrália kicsit az Ayers Rock vörös szikláját idéző pavilonjának rozsdás vaslemez borítása egyben arra is utalt, hogy az ország Kína egyik legnagyobb vasércszállítója. A sanghaji repülőtérre vezető mágnesvasút és a 2010 elején több száz kilométeres szakaszokon megnyílt gyorsvasutak technológiáját szállító Németország vagy a Kína olajellátásában érdekelt Szaúd-Arábia hatalmas pavilonokkal népszerűsítették magukat. Kezdetben az USA ugyanúgy visszafogottan tervezte csak részvételét, mint az 1958-as brüsszeli világkiállításon, amikor csak a szputnyikot felbocsátó Szovjetunió nagyszabású kiállítási terveinek hírére változtatott hozzáállásán – most alighanem Kínának a nemzetközi állampapírpiacon játszott szerepe nyomott igen sokat a latban. Főleg belső kialakításának gondossága és gondolatgazdag kiállítása emelte ki Chile pavilonját, a zöld építészetet a „nemzeti” növényvilággal párosította Új-Zéland építménye, változatos színű vesszőfonatok alkotta burkolatával festői képet nyújtott a „hegyes-völgyes” formálású spanyol csarnok. Norvég fenyőből és kínai bambuszból ragasztott elemek tartották Norvégia épületét, a koreai ábécé betűiből illesztették össze Dél-Korea pavilonját, aranyló fémlemezek burkolták az Egyesült Arab Emirátusok high-tech homokdűnéit.
A „Better City, Better Life” szlogennel fémjelzett világkiállításnak a városi élet és városfejlődés volt a fő témája. A nemzeti pavilonok hol jobban, hol kevésbé csatlakoztak ehhez – ahogy az más expókon is lenni szokott, mélyebb elemzésekkel főleg a rendezők által berendezett témapavilonok szolgáltak. Különlegességet jelentettek a világ minden tájáról jelentkező, hetvennél több város önálló esettanulmányai – az expoterület egyik végében részben önálló pavilonokban vagy mintaként szolgáló házmodellekben, részben korábbi üzemcsarnokokban berendezett, a fenntartható fejlődés szempontjából példamutató városkiállítások csoportja. A téma alapvető fontosságú Kínának, egyrészt abból a szempontból, hogy miképp lehet a sok száz milliós paraszti népességet a helyén megtartani, csökkentve a városokra nehezedő betelepedési nyomást, másrészt pedig milyen módszerekkel lehet a sokmilliós nagyvárosokat élhetőbbé, egyben hatékonyabbá tenni. Az expo körül elterülő Sanghaj példája nem volt rossz illusztrációja ennek: a néhány napos látogatás alapján kialakuló kép imponáló, nemcsak a közlekedési hálózat és a korszerű autópark miatt, de az egyre sikeresebbnek tűnő műemlékvédelem, a modern építészetnek gyakran a kínai átlagot messze meghaladó színvonala okán is.
A sanghaji expo témája tehát Kína egyik központi problémájára kereste a választ – a témapavilonokban és a kínai tartományok kiállításain a saját példaértékűnek tartott vagy bemutatásra érdemesnek gondolt megoldásait, terveit tárva a látogatók elé. Ehhez további muníciót jelenthettek a külföldi városok projektjei, valamint a nemzeti pavilonok esetleg a témába vágó kiállításai és környezetbarát építészeti megoldásai. A célközönség egyértelműen Kína saját középosztálya, valamint különböző szintű döntési helyzetekben lévő politikusi gárdája volt – a receptek egy helyre egybegyűjtve voltak tanulmányozhatók.
A fő cél azonban aligha ez volt, hanem annak bizonyítása mind az ország népének, mind pedig a külvilágnak, hogy Kína a világ vezető hatalmaival vetekedő világpolitikai és világgazdasági tényező. Képes a pekingi olimpia sikeres megrendezését követően egy még drágább, sokkal hosszabb ideig – fél évig – nyitva tartó, területét, résztvevőinek számát, látogatottságát tekintve világrekorder esemény megszervezésére és lebonyolítására, turisták tízmillióit mozgatva az országban és naponta akár félmilliónál is több expolátogatót probléma nélkül céljához szállítva. Ehhez Kína meg is tudta nyerni az egész vi-lág támogatását, amelynek országai és városai Nagy-Britannia pavilonjához hasonló „ajándékokkal” lepték meg az expón a kínaiakat.
Az Európában vagy Amerikában rendezett expóknál világosan megfogalmazott cél szokott lenni, hogy a kiállítás hozzon minél több külföldi turistát is a rendező városba és környékére. Ez Sanghajban aligha volt lényeges szempont. A pavilonokba való bejutás előtti sorban állást kihasználva készített saját statisztikánk szerint a látogatóknak mintegy kilencvenhét százaléka volt távol-keleti (túlnyomórészt nyilván kínaiak, valamint japánok, koreaiak), és csupán a maradék három érkezett Ázsia más részeiről, illetve a többi kontinensről (ez naponta néhány ezer embert jelentett csak). Azt, hogy a kiállítás nem ennek a három százaléknak szólt, világosan mutatta a kínai pavilon, az expo legmonumentálisabb épülete. Azt gondolhatnánk, hogy ez legalább részben azt a célt szolgálta, hogy a Sanghajba látogató, az ország iránti érdeklődésüket a hosszú és költséges utazás, a hosszabb szabadság vállalásával is igazoló külföldieknek bemutassa a kínai állam önképét, az ország gazdag kulturális-történeti hagyományait, mai helyzetét, a jövőről alkotott elképzeléseit. A pavilon azonban a külföldiek számára lényegében zárva volt – az egykor csak a legkiváltságosabbak számára megnyíló császári palota, a pekingi Tiltott város analógiájára mi „tiltott pavilon”-nak neveztük el. Naponta negyven-ötvenezerre tervezett számú látogatói ugyanis csak külön – ingyenes – belépőjeggyel tekinthették meg, amelyek kétharmadát a szervezett kínai csoportok kapták. A maradékot a reggeli nyitáskor a bejáratoknál osztották szét. Sokan már hajnalban beálltak a sorba ennek reményében, így aki csupán öt-tíz perccel később jutott a biztonsági kapukon túl, már nem számíthatott sikerre. A külföldiek zöme vagy eleve csoport tagjaként érkezett, vagy a Kínai Nemzetközi Utazási Ügynökségen keresztül szerezte be belföldi repülő- és vasúti jegyeit, biztosította szállását, rendelte meg expobelépőjét – pontosan lehetett még azt is tudni, utazásának mely napjait fogja az expón tölteni. Ha fontosnak tartották volna a szervezők, az expobelépők mellé ugyanúgy megkaphatták volna a kínai pavilonba szóló jegyeket, ahogy a kínai nyugdíjascsoportok – a külföldiek csekély száma miatt így is csak alig csökkent volna a kínai látogatók „szerzett joga”.
A Magyarország pavilonjában bemutatott „Gömböc” mellett a magyar matematikai-mérnöki tudásnak és designnak még egy alkotásával lehetett találkozni az expón: voltak olyan ifjú kínai rendezők, akik a pavilonok előtt várakozó hosszú sorok irányítása közben is Rubik-kockát forgattak a kezükben. A három évtizede született találmány töretlen kínai népszerűségét mutatta az is, hogy körutazásunk végén Pekingben, a Láma-kolostor körüli hagyományos városnegyed főútvonalán, egy „Rubik’s Cube Pastry” címzésű kis cukrászüzletre bukkantunk. Már csak a sanghaji magyar szereplés ellentmondásai miatt is erősen kétséges, hogy lesz-e vajon a tetszetős, a távol-keletiekben állítólag harmonikus érzeteket keltő „Gömböc” valaha is hasonlóan népszerű Kínában.

 

Jegyzetek

1. Diószegi György–Gáti József: A látnivaló temérdek. Magyarország szerepe a világkiállítások történetében. B+V Kiadó, 1992.
2. Pavilonépítészet a 19–20. században a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. Szerkesztette Fehérvá-
ri Zoltán, Hajdú Virág, Prakfalvi Endre. OMvH Ma-gyar Építészeti Múzeum – Pavilon Alapítvány, 2000.
3. Pl. Székely Miklós: Magyar művészet a világkiállításokon 1896–1918 között. PhD-disszertáció, ELTE BTK Művészettörténeti Doktori Iskola, 2009. Vö. uő: Magyar pavilonépítészet a világkiállításokon 1878–1918 között. Utóirat – Post Scriptum, a Régi-új Magyar Építőművészet melléklete, VIII/44. (2008/3.) 11–15.; uő: Az 1900-as párizsi világkiállítás magyar tervanyaga Párizsban. Uo. 23–25.; uő: Az 1900-as párizsi világkiállítás magyar építészeti alkotásai. In: Omnis creatura significans. Tanulmányok Prokopp Mária 70. születésnapjára. Szerk. Tüskés Anna. [Budapest] 2009. 285–289.
4. Gál Vilmos: Világkiállító magyarok 1851–2000. Holnap Kiadó, 2008; uő: Világkiállító magyarok 1851–2010. Holnap Kiadó, 2010.