Darányi Sándor

REKVIEM ANYÓSOMÉRT

Ügyekhez szoktunk; így most félretéve
az érzelgést, beszéljük ezt meg itt.
Rákényszerít a pusztító örökség:
szétfeszíti önnön korlátait.
Nincs több kibúvó. Mint a sánc, a pálya
a végtelenbe lök – repülni kell.
A rettegés kit érdekel. Erőkkel
van dolgunk; elbánnak mindenkivel.

A testi szenvedés értelme kétes.
A lebomlás szerepe oly vitás.
Minek az élet, hogyha nincs vigasz rá?
Kezdet-e, melyből nincsen folytatás?
Mit tud zsidó, mohamedán, keresztény?
Az álmukat ígéret lengi be,
de megtorolja minden gyöngeségük
Ábrahámnak féltékeny Istene,

s elkanászodni könnyű – már a kérdés,
mire is kényszerít, pokolra lök.
Miféle eszmény az, amely parancsol,
ám nem tanít követned? Megszökött –
minek szeret, ha gyűlölettel ér fel
a szerelme? Hát Atya az ilyen?
Mit vétettél, hogy ártatlan születtél
s ő mégis elpusztít könyörtelen?

Ez nincs sehol: a szétverés miértje.
A sorsban tátongó hiány az ok.
Nem ismerjük, csak az árát fizetjük
hetedíziglen, úgymond tolvajok.
Ajkad behullt. Húsod oldalt lecsorgott.
Orrod hegyes a lepedő alatt.
Szemedben hűl az utolsó tekintet,
üllőn felejtett vas, kék indulat,

s a gyertya sem bír azzal, aki lettél,
aki már vagy, te néma görgeteg!
Képmás, hittél, mégis rútul becsaptak;
de többé nem tartozol senkinek.
Az életből hiányzik az igazság.
Jótetteid tanúit szólítom!
Nem ítélhet fölötted senki nagyság,
amíg teremtve árt az irgalom.