Bazsányi Sándor:

KOSZTOLÁNYI – IN PROGRESS

Cseresznyemagok madzagon

Esterházy Péter: Esti
Magvető, 2010. 416 oldal, 3490 Ft

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső
Kalligram, 2010. 592 oldal, 3900 Ft

Nehéz volna nem észrevenni a szellemi rokonságot (a megannyi fontos vagy kevésbé fontos különbség mellett, de nem ellenére) Esterházy Péter és az általa egykoron „báty”-nak nevezett Kosztolányi között. Mely választott rokonságra Szegedy-Maszák Mihály is utal, amikor egyetértőn hivatkozik Esterházy idézett esszéjére a Kosztolányi Dezső címet viselő kötete előszavában, amelyet az irodalomtudós a hozzá „alkatilag közel álló” költő és író (és kritikus és publicista és műfordító…) munkásságának szentelt, vagy ahogyan ő mondja, „igyekezett róla könyvet írni”. (Szegedy-Maszák, 16.) Miként Esterházy is a maga módján „igyekezett” nyomába szegődni az egyik legerősebb (legismertebb, leggazdagabb, legrétegzettebb, legrejtélyesebb…) Kosztolányi-motívumnak, amely/aki: Esti Kornél. Mondhatni, mondom az 1986-os Bevezetés a szépirodalomba című szöveggyűjteményből kölcsönzött szavakkal, „iszkolt” utána, mégpedig „függő” módban, és végül persze újfent csak képletes „enfarkába harapott” (képletesen). Így hát „tovább magánál”, ama bizonyos, ezúttal kosztolányisan hurkolt, babitsi „bűvös körön túlra” – ezúttal sem jutott. Merthogy, miként eddig is, úgy most is: ő „az alany és a tárgy”; sőt, de nem „jaj”, legfeljebb hajjaj: „az ómega s az alfa”.
Noha jól tudhatjuk a Bevezetés második (Sartre-ról sarjadt) mottójából: „Én – az a többiek” – amit azonban nem tudunk nem az első (Gombrowicztól kölcsönzött) mottó fényében érteni: „Én. Én. Én. Én.” Nézzük például az Esti-ből az E könyv egyetlen hőse című nyitófejezet felütését, amely az Esti Kornél első novellájából ollózott, klasszikus ízű és parodisztikus célzatú Kosztolányi-mondattal indít: „»Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.« Ez én vagyok, idézőjelek közt, én vagyok az én útirajzom, regényes életrajzom…” (Esterházy, 9.) A „feltűrt gallérú” fiatalember mint regényhős modernista toposzára vonatkozó, eredetileg is „idézőjelek közé” szorított szövegparódiát – „Érdekcsigázás. Borzalmas.” – teszi újabb „idézőjelek közé”, azaz parodizálja tovább, illetve sajátítja ki („Én. Én. Én. Én.”) Esterházy, és így mintegy nyomába ered az Esti nyomába eredő Kosztolányinak. Ahogyan tette negyedfélszáz évvel ezelőtt Függő című könyvében, és persze azóta is folyamatosan. Hasonlóképpen tartós szövegfüggést érzékelhetünk a Kosztolányival immár harminc éve rendszeresen foglalkozó Szegedy-Maszák életművében, aki joggal idézi monográfiája hősétől az alábbi gondolatot: „Az a hitem, hogy állandóan – legalább ötévenként revideálnunk kellene irodalmi ítéleteinket. Öt év múltán ismét mást veszünk észre egy-egy munkában.” (Szegedy-Maszák, 9.) Megnyugtató módon, véglegesen le nem zárható s így mindig új tapasztalatokra nyíló foglalatoskodás – a szépíróé is és a monográfusé is: Kosztolányi in progress. Nem kevésbé áll tehát a szépíró Esterházyhoz „alkatilag közel” Kosztolányi, mint a monográfus Szegedy-Maszákhoz. Viszont a közelség érzete, pontosabban annak értelmezése egyúttal távolságot is jelent. És valóban, míg Szegedy-Maszák irodalomtudósként veszi fel az óhatatlan, sőt szükséges távolságot a Kosztolányi-életmű leírásához, amivel persze olvasóit éppen hogy szövegközelbe juttatja, addig Esterházy játékosan, „idézőjelek közt” tartja magát távol Kosztolányi (és Esti Kornél) figurájától, ámde ezzel az értelmező távlattal mégiscsak szövegközelben marad, és vele együtt mi is.
Teljességgel véletlen és nem teljesen véletlen a két kötet együttes feltűnése a könyvek piacán. Véletlen, hogy egyszerre, és nem véletlen, hogy egyaránt. Ugyanis Esterházy és Szegedy-Maszák könyvei egyképp ellentmondanak (anélkül, hogy bármiféle csökönyös ellenbeszédet folytatnának) a magyar irodalmat, azon belül olykor Kosztolányit hagyományosan övező komolykodó elvárásoknak, a mélybúvár-felszereléshez szokott, mert szoktatott, olvasók és értelmezők tekintetét elhomályosító „fontoskodó-komoly fagynak”, amelynek bizony jókora előtörténete van irodalomértésünkben, ami persze nem baj, csak furcsa, azon belül a Kosztolányi-értésben, ami továbbra sem baj, csak még furcsább. Most nem is beszélve az Esterházy-értés időnkénti furcsaságairól. Vagyis dehogynem beszélve. Hiszen az utóbbi évtizedekben az ideologikusan moralizáló (vagy moralizálva ideologikus) irodalmár-mélybúvárok által időről időre hangoztatott vád – mindazonáltal – velejéig ártatlan célpontja, vagyis a tartós gyomorfekélybe görbült pártállami időkben és a demokratikus csömörtől sújtott vadonatúj korszakban egyképp lesajnált, mivel hivalkodón nyelvközpontú poétika, úgymond „szóbuzera” legsűrűbben és leghevesebben hivatkozott példája: a bevallottan „léha” Esterházy. Mint volt egykoron vaskosabbnál vaskosabb félreértések tárgya: az „irodalmi író” Kosztolányi – a szófordulatot kiötlő Adytól a korai Heller Ágnesen át a kései Király Istvánig és tovább. Ahogyan az Szegedy-Maszák szolidan, vagyis éppen a szükséges mértékben reaktív hangvételű monográfiájából is kiderül. (A szövegközeli életműelemzésbe szőtt kritikai recepciótörténet két legsűrűbben felbukkanó neve: a Kosztolányi-monográfus Kiss Ferencé és az életfogytig marxista Király Istváné.) És miközben az irodalomtudós határozottan meg- és elítéli a Kosztolányi-értés makacs toposzait és bántó pontatlanságait, mégsem kíván igaz és végső ítéletet hozni. Csupáncsak alaposan körüljárja a kérdéses szöveghelyeket, és bevallottan átmeneti (ámde könnyen lehet, hogy tartós) érvényű megállapításokat tesz, mondván: „…hiszen magának az irodalomnak a természetéből is következik, hogy mindaz, ami itt olvasható, már a jelen pillanattól fogva a múlthoz tartozik és felülvizsgálatra szorul.” (Szegedy-Maszák, 9.) Leginkább tehát a folytonos „felülvizsgálatra szoruló” részletekre figyel, és ha kell, azonnal visszakozik a hamari és átfogó következtetésektől, a szemkápráztató, ámde egyúttal a részletek vonatkozásában könnyen elvakító általánosításoktól. Miként a Kosztolányi-prózán iskolázott Esterházy, úgy a Kosztolányi-recepciót feldolgozó Szegedy-Maszák is tudja, hogy teljességgel felesleges (és stílustalan) a nagy-nagy egészről ábrándozni vagy szónokolni, ha egyszer úgyis mindig az éppen adott rész – az egész.
Hiszen nagyobbacska bűnöket, horribile dictu hibákat követhetünk el akkor, ha például minduntalan, már-már motorikusan, a látványos általánosítások makacs ösztönétől űzve szembeállítjuk egymással Babitsot és Kosztolányit. Vagy Adyt és Kosztolányit. Vagy Petőfit és Aranyt. Vagy Babitsot és József Attilát. Vagy József Attilát és József Attilát. Vagy Nagy Lászlót és Pilinszkyt. Vagy Pilinszkyt és mindenki mást (aki nem Pilinszky). Vagy… A tetszetős kettősségekből szőtt sorminta bármeddig folytatható. Csak éppen így a lehetséges (sőt tényleges) keresztirányú mintázatok szépségeit nem vesszük észre. Hogy mondjuk – a fenti néhány név egyikénél-másikánál maradva – Babits ugyanolyan érvényesen hivatkozik a zsenit játszó nyárspolgár Petőfivel szemben a nyárspolgárt tettető zseni Aranyra, mint amilyen elgondolkodtató kritikai szempontokat ajánl a született pozőr Ady ellenében a tőrőlmetszett zseni Petőfire voksoló Kosztolányi. Innen nézvést például az Esti Kornél éneke nem is annyira (a kései) Babits figurája ellenében, mint inkább (a korai) Babits Arany Jánoshoz című verse mellett olvasandó: „…nem takart seb kell, inkább festett vérzés…” – „Ó, szent bohóc-üresség, / sziven a hetyke festék, / hogy a sebet nevessék, / mikor vérző-heges még…” Azaz tényleg látnunk kell (kellene, lehetne, illene…) a „festett vérzés” és a „hetyke festék” egyébiránt nagyon különböző metaforáinak közös képi-érzületi gyökerét – mondjuk Arany Balzsamcsepp-jének utolsó soraiban: „S temetőn bárha bolyongok / Eltakarják üde lombok / A sötét sírhalmokat.” Most nem is beszélve olyan drágábbnál drágább takaró kelmékről és festett „rongyokról”, mint a „sehonnai bitang ember […] élete” vagy a „haza becsülete”; vagy éppen a „szabadság” és a „szerelem” szélcibált, viharrongyolt zászlai… Be kell látnunk, ha tetszik, ha nem, hogy mindig is „festett” költői anyag áll (állt és állni fog) a „festett” költői anyag vonatkozásában. E vonatkozásokat életben tartani – a szépíró dolga. Az életben tartott vonatkozásokat feltérképezni pedig – az irodalmáré. Ezért is szerencsés véletlen és nem véletlen, valamiféle váratlan, már-már (grammatikai túlzás!) ünnepi esemény, hogy együtt, egymás tükrében olvashatjuk Esterházy és Szegedy-Maszák könyveit.
A monográfus például a rá ugyancsak jellemző, óvatosan mérlegelő hangfekvésben éppen hogy nem hegyezi ki az Esti Kornél éneké-nek polemikus körülményeit, vagyis nem állítja szembe a homo aestheticust a homo moralisszal (hiszen oly sokan megtették már, oly nagyon apologetikus és/vagy propagandisztikus szándékokkal méghozzá). Csupán felhívja a figyelmet néhány fontos körülményre; például Babits egyik Kosztolányihoz intézett 1904-es levelére, ahol a „búvár” szóképet még nem saját magára, hanem az irigyeire alkalmazza (noha persze az Esti Kornél-vers kapcsán 1933-ban már egyenesen önmagára érti): „Énhozzám átkozott búvárok jöttek, maliciózus tanítómesterek, irigy aranymosók…” Ugyanakkor a Király István-féle dichotomikus beállítást fellazító Menyhért Annát idéző Szegedy-Maszák takarékos modorban nem mond többet, mint: „Nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy Kosztolányi újraolvasta ezt a levelet, mielőtt megírta az Esti Kornél énekét.” (Szegedy-Maszák, 397.) Mint ahogyan „nem lehet teljesen” bezárni sem a versértelmezést egyetlen célvonatkozásba, egyetlen célszemély, a csokornyakkendős Kosztolányival szembeállított bajszos Babits vonatkozásába. Noha persze – szépírói szempontból – teljességgel igaza van a „csokornyakkendős emberről” szóló Kékharisnya-jegyzet Esterházyjának (aki egyébként olykor – „őszikék” híján vagy helyett – „estikéket” is írt): „Ó szent bohóc üresség! – kiáltja kissé sértetten az Esti Kornél énekében (lényegében Babitsnak) [lényegében Kosztolányi].” Igen, „lényegében”, de nem kizárólag, és pláne nem elsősorban. Hiszen a tagadhatatlanul sértett Kosztolányi „sokszínű, megfoghatatlan: szivárványos” lénye mégiscsak jóval tágasabb annál, hogysem azonosítani lehessen bármiféle egyenes vonalú és egykomponensű indulattal. Az 1933-as vers alkotója éppen olyan „szivárványos” személyiség, mint hőse, Esti Kornél, aki többször is felbukkan, és nem csak Kosztolányi életművében; sőt esetenként még nevet (tárgyragos főnév!), mi több, nemet is változtat – ha alkalmi szomszédságba kerül mondjuk a Tizenhét kitömött hattyúk című Esterházy-esszé Csokonai Lilijével: „»Cím (?): Az író arcképe kölyökmacska korából, vagy: Esti Kornélia kalandjai«” És hogy még mi mindenné változhat a „szivárványos” Esti Kornél? Lényegében bármivé. (És nem csak Csáthtá.) Saját maga mindenkori másikjává.
A nő (Kornélia) mellett például állattá, úgymint hallá vagy kutyává, pontosabban a „hal” vagy a „kutya” szavakat magukban foglaló történetekké, még pontosabban a „hal” vagy a „kutya” szavakat magukban foglaló történeteket magában foglaló könyvvé, az Esti címet viselő Esterházy-könyvvé.
Lássuk hát Esterházy és Szegedy-Maszák könyveinek közös nevezőjét, Esti Kornélt – az irodalomtudós nézőpontja felől.
Szegedy-Maszák a töredékesség, a részlegesség, a nyitottság poétikai és szemléleti értékeit emeli ki, hiszen Kosztolányi Esti-szövegeiben a „folytonosság […] minduntalan megcáfolódik”, miáltal az áhított (vagy rettegett) rend „teremtése és lerombolása” együtt adja a történetek jellegzetes „füzérszerűségét”, amelyben sokszor egymásnak ellentmondó adatokra bukkanhatunk (így például Estinek olykor nincs testvére, olykor viszont van). (Szegedy-Maszák, 334.) A töredékesség esztétikai minőségét nyomatékosítja a művészetek közötti utalásairól ismert monográfus a Sztravinszkijra hivatkozó Boulez gondolataival, mely zeneszerzők közül az előbbit maga Kosztolányi is emlegette. (Szegedy-Maszák, 332.) Míg például – ered Szilágyi Zsófia egyik utalásának nyomába Szegedy-Maszák – a filmrendező Pacskovszky József ott hibázik az Esti Kornél csodálatos élete című alkotásában, hogy „egyértelműsítésre” törekedik, nem pedig a „jelentés nyitottságának”, a „széttartó tendenciáknak” a kiemelésére, nem arra tehát, amire törekedett maga az alapmű, amely „a véletlenszerű hatással, a lélektani megindoklás és az erkölcsi tanulság mellőzésével mintegy társalkotóvá lépteti elő a befogadót”. (Szegedy-Maszák, 345.) Ugyanakkor Szegedy-Maszák ökonomikusan felhívja figyelmünket a „laza szerkezet” két egységteremtő, azaz a történetekben rendszeresen vissza-visszatérő motívumára: a „nyelv létezési módjának a fürkészésére” (lásd például a bolgár kalauz esetét) és a halálfélelem tematikus jelenlétére (lásd például az Esti Kornél-kötet villamosutazásról szóló záródarabját). (Szegedy-Maszák, 351–352.) Ámde és végső soron, mindezen narratív önazonosságot és ívet teremtő ismétlődések ellenére: „Esti nem regényhős, nem jellem, amelynek összetartozó egységet alkotó megkülönböztető jegyei találhatók a különböző szövegrészekben.” (Szegedy-Maszák, 347.) Nem is beszélve a novellák elbeszéléstechnikai sokszínűségéről, például arról, hogy az elbeszélő helye, sőt személye szövegről szövegre változik (olykor jelen van az általa elbeszélt történetben, olykor nincs jelen, mi több, olykor maga Esti lesz a mesélő), vagy hogy például a főszereplő sem mindig Esti (hanem, mondjuk, az elnök Baron Wilhelm Friedrich Eduard von Wüstenfeld). A „füzérszerű” töredékességből egyrészt következtethetünk a „zárt remekmű lehetetlenségének” zord tényállására, másrészt viszont „talán szerencsésebb, ha egy elképzelt mű töredékeinek véljük az Esti Kornélról írt történeteket”. (Szegedy-Maszák, 332–333.) (A Kosztolányi-monográfiáról és az Esterházy-könyvről egyaránt – két külön – kritikát író Olasz Sándor szerint az Esti is „töredékek füzére egy befejezetlen, soha el nem készülő regényhez”.) Esti Kornél tehát nem regényhős, és nem regénytéma, nem holmi „feltűrt gallérú fiatalember”, egyszóval nem lehet róla regényt írni. (Legalábbis Kosztolányi nem tudott vagy nem akart; leginkább talán nem akart.) Csak könyvet, amelynek címe: Esti Kornél. Vagy novellaciklust, amelynek címe: Esti Kornél kalandjai. Vagy olyan könyvet, amelynek címe: Esti, szerzője pedig: Esterházy Péter.

*

Esterházy Esti-je három nagyobb alfejezetből áll, amelyek közül csak az első rendelkezik saját(?) címmel: Hetvenhét történet (vö. Illyés Hetvenhét magyar népmesé-jével, illetve Banga Ferenc és Czakó Gábor 77 magyar rémmesé-jével; noha a címalakzatból ezúttal kimarad – ne bánkódjunk miatta! – az egykori Kis magyar pornográfia súlyosabbik jelzője), míg a rá következő két cím egyenesen Kosztolányitól kölcsönzött (in vulgo lopott): Esti Kornél; Esti Kornél kalandjai. A középső fejezet novellányi terjedelmű szövegeiben és a két másik fejezet rövid, concettoszerűen megmunkált/megbonyolított írásaiban Esterházy nem újrameséli Esti Kornél jól ismert történeteit, továbbá nem (csupán) újraírja e történetek emlékezetes motívumait. Az Esti szerzője nem anekdotikusan reprodukál, hanem poétikusan produkál: a saját szövegvilágán belül megírja a saját Estijét. (Miként a középső egység második fejezetében megidézett Borges-hős, Pierre Ménard a Don Quijoté-t – történetesen szóról szóra, és mégsem szóról szóra, hiszen nem ez a lényeg, nem az, hogy szóról szóra.) Szép példája ennek Az Esti Kornél tolvaja című „kalandfilm” az Esti Kornél kalandjai-ból. (Esterházy, 333–336.)
A „keleti villámvonaton (vulgo: a 2-es villamoson)” induló novellában Esti szemtanúja lesz a jelenetnek, amint valaki „pipiskedve”, azaz két ujja közé csippentve elragadja egy Csomós Marira emlékeztető, egyetemistaforma lány (vállán kisgyerek) pénztárcáját. A halk kiáltásra: „Tolvaj!”, majd annak nyomatékos ismétlésére Esti felijed: „Kicsoda?”, minekutána kellő hangerővel ő is alkalmazza a megfelelő nyelvi formulát: „Tolvaj!”, sőt jogosan hozzáfűzi: „Álljon meg!”, mire a tolvaj annak rendje és módja szerint elrohan, Esti pedig utána, ahogyan az ilyenkor dukál, kiáltozván: „Tessék mán megállítani!” – és így a szabatos rendben kivitelezett beszédaktust felváltja a szabályos ívben megrajzolt akciójelenet. A heves üldözésre következő rövid eszmecsere – „Felezzünk – mondta [a tolvaj] rokonszenvesen.” – után Esti magához ragadja
a pénztárcát, majd futásnak ered, mire a tolvaj ötletesen így kiált: „Tolvaj! Fogják meg!” A játék tehát folytatódik, csakhogy immár fordított rendben. Az egyik játékos, (a tolvajnak látszó) Esti lélekszakadva rohan a másik játékos, a(z eredeti) tolvaj elől a harmadik (változatlan helyzetű) játékos, a pénztárca tulajdonosa felé, mégpedig igazán kíváncsi nézőközönség (szurkolóközönség) előtt; ámde a lendület és a sportszenvedély továbbragadja: elfut az egyetemista kinézetű lány mellett, beugrik egy taxiba, és elhajt. Mintha – „Kicsoda?” – ő maga lenne a tolvaj. Esterházy itt önfeledt játékossággal, roppant élvezetes koreográfia (vagy forgatókönyv) szerint újraírja, sőt szétírja az etikai szempontból egyértelmű(nek tűnő) alaphelyzetet – mint az elesett özvegyet megverő vagy az életmentő Ellingert vízbe lökő Estiről szóló novellák Kosztolányija (vagy mint a Koldustánc-ot író Mészöly).
Miként a fenti példából is kitűnik: annak ellenére, hogy kötetünkben bőven akadnak Kosztolányi-idézetek és -parafrázisok (sok más szerző bújtatott és kifordított vendégszövegei mellett), mégsem ez volna az Esti lényege; nem a szó szerinti kapcsolat, hanem a szó menti hasonlóság, sőt rokonság – a Kosztolányi-próza és az Esterházy-próza távoli, de vér szerinti rokonsága. Az alkatok rokonságának jele: a nyitottság, a töredékesség, az ötletszerűség, a viszonylagosság poétikus, azaz játékos komolyan vétele; a „sekélység” előnyben részesítése a „mélységgel” szemben, pontosabban a „sekélységben” megnyíló „mélység” fürkészése (és fordítva). Az eleve töredékes Kosztolányi-féle „füzérszerűség” Esterházy-féle továbbfűzése azonban még töredékesebb, még provokatívabb formához vezet – ahogyan az Esti szerzője írja, illetve ollózza az Esti Kornél első novellájából (ebben a töredékesen idézett ars poétikus mondatfüzérben): „…maradok töredék. Füzér.” (Esterházy, 9.) Az, hogy „maradok”, azt jelenti, hogy mindig is az volt, és hogy az is lesz (mint Pilinszky borozgató fegyence: „Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.”): „töredék”, „füzér” vagy éppen „madzag” – ahogyan Esterházy legelső könyvének, Fancsikó és Pintá-jának műfajmeghatározásában áll: „írások egy darab madzagra fűzve”. Az „egy darab madzag” tehát most is ki van feszítve, ráfűzve pedig – miként a Termelési regény-ben – megannyi, no nem „gyémánt”, csak „cseresznyemag”, ámde először tisztára szopogatva, majd alaposan kiszárítva. (Egyébként részben hasonló, igencsak érdekes, mi több, értékes prózavállalkozásba fogott a Krúdy-toposzt újszerűen felhevítő Csabai László a Szindbád, a detektív című rendhagyó novellafüzérében.) Kérdés, mit kezdjen az olvasó, mit kezdjen a kritikus a töredékformát hatványozó töredékformával, Esterházy Esti-jével. De nézzük először, tanulságképpen, mit kezdett a Kosztolányi-féle Esti Kornél-lal a korszak egyik legkiválóbb irodalomértője, az Esti Kornél éneke kapcsán már idézett Babits Mihály, aki 1933-ban éppenséggel az Esti-novellák szerzőjének lírikus erényeit dicséri – de nem a nyitószövegben elhangzó Esti-féle „töredékesség” értelmében: „Maradjon minden annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.”
A Nyugat 1933-as évfolyamának egymást követő számaiban megjelent Babits-kritikákból – amelyek tétova nyitottságát nagyon könnyű félreérteni, illetve kihegyezni valamely ki nem mondott ítélet irányába – a monográfus, az Esti Kornél éneké-nek tükrében, először a nyitószöveg „hígság” szavát emeli ki, majd az első cikk néhányak által kiállított rossz bizonyítványát magyarázó második cikk „végkövetkeztetését”, amely „olyan hamis kettősségre hivatkozik, amelynek föltételezése egyáltalán nem segítheti az Esti Kornél megértését”: „Forma és tartalom örök viszályában Kosztolányi a forma párthíve.” (Szegedy-Maszák, 336.) Babits inkriminált mondatának utolsó szava („párthíve”) különösen rosszul csenghet a későbbi marxizáló vagy legalábbis a marxista irodalomértés szótárát és szempontrendszerét hasznosító értelmezések tükrében; nem is beszélve az eleve iskolásan csengő „forma és tartalom” toposzának mára talán még inkább fülsértő voltáról. Az első verseskötet Ady-féle kritikájáig visszanyúló, valamint az értelmezéstörténetben egészen Király István „magatartás”-irányult olvasatáig tovahullámzó babitsi hangütés „fő hibája a nyelv szerepének félreismerésére vezethető vissza”. (Szegedy-Maszák, 339.) Mármint hogy Babits az irodalom nyelvének legfőbb értékét ezúttal mintha nem önmagában, hanem valami másnak a képviseletében látná – ahelyett, hogy éppen ezt a valami mást látná, mégpedig másként, az irodalmi nyelv idegenségének jóvoltából, az irodalmi nyelv elidegenítő tükrében. A Kosztolányi-féle irodalmi nyelv Babits-féle félreolvasását leginkább két síkon lehet helyesbíteni: a Babitshoz és Kosztolányihoz hasonló szépírók (a „bátyák” öccsei vagy az atyák fiai, unokái…) hagyományértelmezésének fényében, valamint a Babitshoz és Kosztolányihoz hasonló szépírókat értelmező irodalmárok (kritikusok és/vagy irodalomtudósok) körében.
A két történet, az íróké és az irodalmároké – szerencsés csillagállás esetén – párhuzamosan haladhat egymással, sőt hatással lehet egymásra. Jogos örömmel nyugtázza hát a monográfus, hogy a magyar irodalomtudomány kilencvenes évekbeli Esti Kornél-reneszánszát „valószínűleg” felerősítette a „posztmodernnek nevezett magyar próza alakulása”. (Szegedy-Maszák, 342.) Élén azzal az Esterházyval, aki most látványosan (bő négyszáz oldalon) és tételesen (három nagyobb fejezetben) rákérdezett Esti figurájára, játékosan kérdésessé tette Esti figuráját, azaz valamiféle „posztmodern” gesztussal mintegy újraírta az Esti kérdés egykori költőjének 1933-as ’Esti-kérdését’. Mégpedig – a pártállami irodalomértés ideologikus fordulatát játékosan kifordítva – ama bizonyos „kérdező irodalom” jegyében, amelynek egyik tipikus kérdésére: „Válaszoló irodalom?”, tudhatjuk meg Esterházy egykori Csáth-esszéjéből, mégiscsak van válasz: „Ilyen állat nincs.” A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján induló („kérdező”) prózaírók immár okulnak az idősebb pályatársak példáján, mondjuk Déry Tiborén; hiszen A befejezetlen mondat (1937) nyitott kérdésére következő Felelet (1950–52) zártsága helyett Esterházy nemzedéke, miután szembesül a G. A. úr X-ben (1964) poétikai ajánlatával, immár merőben új típusú kérdéseket tesz fel, azaz határozottan elkerüli a határozott és torz kérdésekre adható még határozottabb és még torzabb válaszokat – a Wittgenstein-féle nyelvkritikai érzékenység jóvoltából: „Egy olyan felelethez, amelyet nem lehet kimondani, nem lehet kimondani a kérdést sem.” (Márkus György fordítása.) Szándékosan sommás egyszerűsítéssel: az Ottlik-, Mészöly- és Mándy-próza közelségében felnőtt írónemzedék(en felnőtt olvasónemzedék) a
G. A. úr-tól a Felelet megkerülésével jut vissza
A befejezetlen mondat-hoz és azon keresztül a Kosztolányi-életmű közvetlen közelébe. A „mindezt majd megírom még pontosabban is” prózaetikája tehát az önértelmezéssel párhuzamos hagyományértelmezést jelenti; ezúttal a Kosztolányi-féle, azon belül Esti-féle (és persze Esterházy-féle) kérdések újrafogalmazását, az életmű és a magyar irodalom (összevonva: a „szépirodalom”) továbbírását.
„Lényeg a lényeg” – mondja (írja) egy helyütt az Esti szerepjátszó és alakváltó beszélője, aki, mint mindig, úgy most is keresi „a pontos, az alkalmas szót”. (Esterházy, 104.) Hiszen a „lényeg” leginkább – szó szerint – tényleg csak egy szó. Miként más egyéb szavak is csak szavak – tudhatjuk meg történetesen a Barkohba című Esti-novella Kosztolányijától vagy éppen A hely, ahol most vagyunk című egykori „csehovnovella” Esterházyjától: „És egyre inkább az jött ki: hogy a boldogtalanság az egy szó. […] …és a fakó férfi, szívében heves reménységgel ismételgette: »egy szó, csak egy szó, de hát csak egy szó«.” A „lényeg”, a „boldogtalanság” vagy éppen a „boldogság” szavaknak, egyáltalán a szavaknak elsősorban helyük, helyi értékük van (az adott mondatban), és nem örök érvényű jelentésük, sőt méltóságuk (a szótárban). Esterházy célja, hogy szavai és mondatai tartósan, sőt véglegesen megmaradjanak a nyelvben, hogy a nyelv még véletlenül se legyen eszköze valaminek, ami már nem nyelv. De ha mégis eszköz volna a nyelv, akkor kizárólag a nyelvben maradás eszköze; olyan börtön kulcsa tehát, amely egyúttal kert is, de nem börtönkert, mert az még mindig csak börtön volna (lényegében kert nélkül).
Esterházy hangsúlyosan a nyelvben (a nyelv kertszerű börtönében) gondolja tovább Kosztolányit. Ámde az önmagára zárt nyelv esztétikai tapasztalata egyúttal megnyitja a létezés etikai dimenzióját. Hiszen a kicsire (szóra, szórendre) irányuló figyelem párhuzamosan születik és fejlődik, mondhatni együtt jár az egyedi (téma, tárgy) iránti figyelemmel, a figyelmes részvéttel, annak álcás szemérmességével és persze a saját egyediség hangsúlyozásával, esetenként az önsajnálattal, annak beszédes, sőt fecsegő méltóságával. Esztétika és etika, vagyis a mondat és az emberi világ iránti zsigeri kíváncsiságok kölcsönösségét az egyedire irányuló tartós figyelem – egyúttal az általános szándékolt szem elől tévesztése – garantálja, aminek közege a nyelv, anyaga a szó, alapegysége pedig a mondat. A tapintatos szerkezetű és szándékú (mondhatni szándéktalan) mondat: egyszerre etikai és esztétikai igényű és igényességű – ahogyan a vonatbeli csókról szóló Esti-novella udvariasságpoétikájából is tudhatjuk. És ezt a poétikus etikát (vagy etikus poétikát), a nyelv közelségében maradó távolságtartás Kosztolányi-féle ethoszát valósítja meg Esterházy is – az életművét övező, folyamatosan táplált s így egyre növekvő elvárásokkal (azon belül kényszeres csalódásokkal, iskolamesteri feddésekkel és moralizáló ítéletalkotásokkal) szemben, jobban mondva tekintet nélkül azokra.
Mert az Esti szerzője hosszú évtizedek óta nem, nem és nem hajlandó komolyodni. Makacsul megmarad a „csácsogásnál”, a „szóbuzeránál”, kitart a nyelvben, a saját nyelvében, az egyediséget hordozó – és persze egyúttal más egyediségeket feltételező – saját nyelv közegében. Kínosan, kínos komolysággal ügyel arra, hogy még csak véletlenül se kerüljön a túl komolyan vett komolyság, a „komolykodás” közelébe: „A komolysággal, tűnődött Esti komolyan, az a gond, hogy egyre nehezebb elválasztani a komolykodástól.” (Esterházy, 349.) Babits Arany-versén és az Esti Kornél éneké-n okulva nem hajszolja komolykodva a „mélységet”, hanem nagyon is komolyan veszi a „sekélységet”, a felszínt, a mindenkori szövegfelszínt. Nem keresi az irodalomra, pontosabban az éppen adott mondatra pakolható, terhelhető téteket. Egyáltalán, rendhagyó cirmos módjára nem pusztán kerülgeti, de egyenesen kerüli az értelmezők körében oly gyakran és oly meggyőződéssel hangoztatott ’tét – tétnélküliség’ soha ki nem hűlő kásáját, e hangzatosságában fals normatíva hol dicsérendő, hol elmarasztalandó zsákutcáit. Ehelyett folyamatos és összpontosított figyelemmel tét-lenkedik, azaz játszik. Mint a Corvin Színház megnyílását üdvözlő Kosztolányi, aki nem szózatot intéz az olvasóihoz, hanem szavakat, mégpedig játékos, adott esetben Vörösmarty Szózat-ával játszó szavakat – ahogyan a ’látszani – játszani’ rímpár kedvéért Szegedy-Maszák által idézett Szavak-ban áll: „Itt lenni nem lehet, csak látszani / és élni-halni nem, csak játszani.” Hiszen a nyelv éppen azzal hívja fel a figyelmet az adott dolog komolyságára, hogy játszik vele, hogy azzal közelít hozzá, amije van, mert csak ez van neki, a nyelvnek: játékossága. Ha búval ba…, bélelt is a nyelvet használó vagy nyelvben használódó író, akkor, amikor éppen ír, lévén éppen ír, azaz játszik a nyelvvel, és a nyelv vele, kénytelen könnyed maradni („könnyű, örökre-játszó”); még akkor is, amikor történetesen ama bizonyos ba…, béleltségről ír. Nézzük például a Hogy könnyen című rövidke Esterházy-szöveget, amely óhatatlanul felidézi, mégpedig finom móriczi morajjal, a Fürdés című Kosztolányi-novella tragikumát (amelyben a vízbe fulladt áldozat ugyan még csak tizenegy éves): „Milyen mélyre ássam a medencét?, kérdezte Esti Kornélt a jószágigazgató. Esti elgondolkodott, osztott, szorzott. Hogy egy 12-13 éves gyerek könnyen megfulladhasson benne. A jószágigazgató elgondolkodott, osztott, szorzott. Értem, Kornél úr, meglesz.” (Esterházy, 123.)
„Ez nem a mű, ez maga a kitérő” – írja az elbeszélő, aki azt is jól tudja, hogy „amit nyerünk a reflexió gazdagságának vámján, veszítjük az áttekinthetetlenség révén (véletlen szójátékszerűség, de bizonyíthatatlan)”. (Esterházy, 225–226.) Esterházy, miként eddig is, úgy most is, sőt egyre inkább, folyamatosan „kitér” a nagyszerkezet, a „mű” elől, és így végül a sok-sok „kitérő” maga lesz a „mű” – miként Sterne Tristram Shandy-jében, amely úgy lesz regény, hogy a főhős az egymást érő kitérők jóvoltából szinte meg sem születik, pontosabban éppen hogy csak megszületik. Esterházy valójában a „mű” szóval kapcsolatos hagyományos elvárások, mindenféle modernista izék és bigyók elől tér ki folyamatosan – és éppen ebből lesz a jellegzetes mű-ködés. Nincs kerekség, egészvolt, csak törtség. Az Esterházy-próza radikális mellérendelése felfüggeszt mindenféle szövegen túli és/sőt belüli hierarchiát. Ami a füzérszerű Esti Kornél-poétika ad absurdum vitele. Az Esti-t nem lehet egybe olvasni. Mert nincs is egyben. A sokban van. De nem a démonikus sokban, hanem a játékosban. Esterházy új könyve játékos kedélyű olvasókért kiált. Egykoron, a Termelési regény kapcsán Balassa Péter az Esterházy-próza valamiféle „körbeolvasásáról” beszélt. Joggal gondolhatnánk, hogy körbe csak azt lehet olvasni, aminek biztos tájolási pontja, centruma van. Ámde ma már egyre inkább látszik (mint ahogyan korábban is sejthettük), hogy Esterházy szövegeinek ilyesféle centruma: nincs. A mélybe nyúló főgyökérzet bizonyosságába vetett hit híján, tehát nem is annyira köröző, mint inkább cikázó olvasóként, leginkább e szövegek rizomatikus felszínét csodálhatjuk. Esti – mint pázsit; nem bércek és mélységek, hanem fövenyszerű szépségek; nem fa és bokor, hanem moha és zuzmó.
Van, hogy „a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent” – olvashatjuk Kosztolányi Barkohbá-jában. Ebben a novellában Esti és írótársai éppen „parlagon hevernek, ugarolnak” – a szintúgy „parlagon” maradt szavak társaságában: „Mit tehettek? Hát játszottak. Játszottak velük a szavak, ennélfogva ők maguk is játszottak.” Hasonlóképpen játszik és játszatik Esterházy is. Miközben nem igazán érezzük, és talán nem is igazán fontos, hogy érezzük, meddig játszik ő a szavakkal, és mettől a szavak vele. Meddig van szó valamiről, mondjuk a szavakról, és mettől arról, hogy szó van valamiről, mondjuk a szavakról. Meddig szapora szójáték, és mettől játékos szószaporítás. De talán mégsem mindegy, hogy szójáték vagy szószaporítás. Talán leginkább olvasói kedély, hangulat vagy irodalom- és világfelfogás dolga, ki hogyan látja Esterházy provokatív poétikáját és legfőképpen Esterházy egyes műveit. Ki hogyan határozza meg például az Esti helyét – az immár kanonikus Termelési regény-hez vagy Harmonia caelestis-hez képest, teszem azt. Már ha egyáltalán nem csak pőre egymásutániságukban látjuk a békés egymás mellett élés jegyében sorakozó műveket. Már ha vannak, lehetnek arányos vagy kevésbé arányos, sikeres vagy kevésbé sikeres változatai a korlátlan, sőt parttalan, mivel motorikusan gerjedő, alkati gyökerezettségű „szóbuzerának”. Noha lehet mondani azt is, hogy Esterházynál éppen ez a „lényeg” (ha ragaszkodunk a szóhoz), hogy ide, a „sekélységet” terebélyesítő s így hiperdemokratikus „szóbuzerába” minden belefér; itt mindennek, ha már egyszer van, helye van. De az is teljességgel érthető, ha valakinek éppenséggel nem fér bele minden. Ha valaki esetenként (ritkán vagy gyakran, lelke rajta) nem érzi az Esterházy-féle „sekélységben” a Kosztolányi-féle „mélységet”. (De vajon – merjünk halkan bátrak lenni – Kosztolányinál is mindig „mély” volt a „sekélység”?) És ez a kérdés – ízléskérdés – már nem válaszolható meg az Esterházy által kimért „szépirodalom” hierarchiaellenes belső logikája szerint. Itt már csakis az adott olvasói elvárások és tapasztalások – fiziológiai síkon érzékelhető – hőfoka, egyéni mértéke szerint dőlnek el a dolgok, állíttatnak fel bizonyos hierarchiák. Úgy vélem, ezen a ponton bőven van miről vitatkozni az Esti olvasóinak.
Végül is az Esterházy-féle radikális mellérendelés egyenes következménye (katonásan fogalmazva): a fontosságelvű rendszerek felfüggesztése, az alá- és fölérendeltségek eltörlése, valamint – következésképpen – a demokratikus igényű és szerkezetű szövegtér kialakítása. Hogy a szavak pajkosan bevonuljanak, jobban mondva beözönöljenek oda, és szétáradjanak ott – mint például az alábbi szókapcsolatokban: „…jó indulatokkal és őszinteség nélkül szóltak…”; „…láttam lelki és ezért valós szemeimmel…” (Esterházy, 12., 37. – Kiemelések: B. S.) Az ’és’ kötőszó felforgat mindenféle, sőt bármiféle tartósnak, sőt öröknek tűnő hierarchiát vagy ellentétet (hierarchikus ellentétet), hiszen ide-oda tükrözhetővé teszi az éppen adott szókapcsolat tagjait. Esterházy radikális mellérendelései felhívják a figyelmet a klasszikus Kosztolányi-sorok kötőszavainak fontosságára (nem megfeledkezve a szintúgy fontos mondatnyitó indulatszóról): „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység…” (Kiemelés: B. S.) Az egymással felcserélhető, egymásba tükrözhető szavak poétikája végső soron a lényeg és a látszat, a mélység és a felszínesség, a tartalom és a forma öröknek tűnő ellentéteit oldja egyfajta játékos taxonómia jegyében. Ezen a szövegtájékon még a vízválasztó ’vagy’ vagy ’vagy-vagy’ is megengedő ’és’-nek és ’is-is’-nek értendő: „Vagy Esti, vagy Turi Dani; elvileg.” (Esterházy, 103.) És noha „elvileg” (ideologikusan) valóban: ’vagy-vagy’, gyakorlatilag (szövegjátékosan) viszont: ’is-is’. Hiszen nem ábrázolt eszmékről vagy rögeszmékről van szó, hanem szavakról; szavakban, szavak által létező figurákról. De ugyanilyen izgalmas(an működő) szavak a ’mint’ és a ’mintha’ vagy a ’viszont’. Ahogyan kitűnik az alábbi két mondatból is, amelyek közül az első a Magyar mondat, a második a Német mondat címet viseli: „Esti Kornél picit megvonta a vállát, alig, csak mintha Rózsa Sándor a szemöldökét össze.” – „Esti Kornél a tudományt a művészet szemszögéből nézte, a művészetet viszont az életéből.” (Esterházy, 60. – Kiemelések: B. S.) Az eleve egymás mellé állított mondatokon belül, a grammatikailag hiányos szerkezetek poétikai szépségein túl (vagy innen), többek között a „mintha” és „viszont” viszonyszavak révén, egyfelől feszesen egymás mellé állíttatik a magyar irodalomtörténet két emblematikus figurája, Esti Kornél és Rózsa Sándor, valamint két meghatározó írója, Kosztolányi és Móricz, másfelől Móriczék mellé állíttatik Nietzsche, aki Tragédia-könyvének kései előszavában egymás mellé állítja a tudományt, a művészetet és az életet. Nézzük tehát a teljes sort: Esti Kornél – Kosztolányi – Rózsa Sándor – Móricz – Nietzsche – tudomány – művészet – élet. És így jutunk el, mindösszesen két mondat jóvoltából, Esti Kornél költött figurájától az élet súlyos eszméjéig. Pontosabban az élet súlyos eszméjét jelölő vagy helyettesítő „élet” szóig, amely, mint minden (no jó, legyen, a legtöbb) szó, önmagában véve: súlytalan, azaz könnyedén játékra fogható. Amiből ilyesféle fordulatok sülhetnek ki: „Esti rá-rápillantott az életére, mint egy ritka szóra…”; „Az élet elviselhetetlenül édes, olvasta Esti Kornél egyik régi füzetében […] Ez lett az élete, erre rájönni, az elviselhetetlenre, az édesre. És jut eszembe: a füzetre.” (Esterházy, 72., 363.)
Sokszor – így például az Esti Kornél-rész ötödik fejezetében („melyben Esti Kornél első gyilkossága”) – még a hasonlat célja is másodlagossá válik, a hasonlat szeszélyes működésmódjának fényében: „…nem tudta, hogy az őszi légy gyöngécske, mint az őszi légy…”; „De hát nem olyan ez, mint a sivatagos sivatag…”; „A sós stangliról Estinek többnyire a sós stangli szokott az eszébe jutni…” (Esterházy, 187., 188., 193.) Máskor meg – mondjuk a hatodik fejezetben („melyben Esti Kornél szörnyű titka”) – a mondat egyenesen önmagáról szól, arról tehát, hogyan szól a mondat arról, amiről szólna, ha tényleg arról szólna (és nem önmagáról): „…vagy ezerszer megbánod, hogy anyád a világra kölykedzett. Vagy inkább fiadzott? És amúgy is nem inkább kölykezett, z-vel?”; „Az az érzésem, hogy ennél a reggeli kenyegetésnél akár még a kormányzónéval is szívesebben osztana levest a hajléktalanoknak. Itt más szórend is elképzelhető.”; „…ez a szelíd, általam szelídnek nevezett összevisszaság van…” (Esterházy, 195., 197., 201.) Esterházy új könyve, ha lehet (de nem lehet), az előző műveknél is jobban hemzseg a saját szövegszerűségére vonatkozó játékos utalásoktól vagy éppen az alakuló életműre irányuló megjegyzésektől. Ahogyan szerzőnk egyrészt halad a szövegében (rendszeresen figyelve ide-oda, pillantva előre-hátra), úgy másrészt halad az életműben, az életmű értelmező továbbírásában is: „Alant, mint megannyi szentjánosbogár, az urbán fények. […] Esti rendes körülmények között nem látta volna ezt a szentjánosbogaras alantat…” – „Torkig volt már evvel az alany-állítmányozással, amit folyton gonosz szívvel félremagyaráztak…” (Esterházy, 238., 230.)
Az alany és az állítmány, a hasonlító és a hasonlított, az egyik tagmondat és a másik tagmondat közötti lehetséges hierarchiát, egyáltalán a hierarchikus látásmódot kezdi ki a Kosztolányit (és Estit) követő Esterházy – akkor, amikor egyenrangúsítja a szavakat, pontosabban az eleve egyenrangú szavak révén a szavak által jelölt dolgokat és ügyeket, ügyes-bajos dolgokat. Az Esterházy-féle mondatetika (komolyan venni minden egyes szót, következésképpen minden egyes szavak jelölte dolgot) egyik legjellemzőbb formája, egyik leggyakoribb retorikai alakzata: a rabelais-i gyökerű felsorolás. A hiperdemokratikus taxonómia. Valamiféle hiperaktív taxonomikus látásmód, amelynek révén egymás mellé kerülhet (és kerül is) Esti és az Ottlik-regény Bébéje vagy éppen „Esti, én, Mátyás király”. (Esterházy, 214., 225.) Most nem beszélve arról, mi mindenféle formában tűnhet fel Esti: nőként, állatként, festményként… És hogy ki mindenki bukkanhat fel Esti mellett: Kafka, Borges, Tolnai Ottó… Így kerül számtalan alakban Kosztolányi Esti Kornélja mellé Esterházy Estije, akinek a neve egyúttal: az Esterházy név rövidített-becézett formája, ejtsd: Eszti, másképpen mondva: Eszter. Esti-kérdés és Eszter-lánc: áthallások és képzettársítások, mondatasszociációk és szóasszonáncok elvileg (lényegében) végtelen sora, amely e próza jellegzetes taxonomikus rendjében halad előre – addig, ameddig gyakorlatilag (valójában) lehet, ameddig éppen tart a könyv. Az Esti provokatív szöveglogikája, vagyis az Esti Kornél „csokornyakkendős” írójának nyelvi és szemléleti viszonylagosságát hatványozó Esterházy-féle taxonómia jellemzi – a megfelelő műfaji áttételek figyelembevételével – Szegedy-Maszák monográfiáját is.

*

Üssük fel könyvünket ötletszerűen – mondjuk A fiatal Kosztolányi újságírói értékrendje című rész egyik alfejezeténél, amely egyébként az életmű „folytonosságának” szempontját taglalja. Itt Szegedy-Maszák először „művészet és játék” összefüggéseiről beszél, majd az „írás mint öncél” témáját érinti, szemben a „műalkotás életrajzi megközelítésének” tévedésével, minekutána rátér az általános történetfilozófiai belátásra, miszerint „a múlt csakis a jelenbeli lenyomataként ragadható meg”, csak hogy ezután a modern kor technikai vívmányainak Kosztolányi-féle csodálata következzék, és végül röviden sorra kerüljenek a „lélektan”, a „női egyenjogúság”, sőt a „zsidóságra” vonatkozó előítélet ügyei is. (Szegedy-Maszák, 126–129.) Továbbá, a „Milyen gyakran utazott Kosztolányi?” kérdés körüljárása során Szegedy-Maszák többek között Brueghel és Hogarth „eredetiben látott munkáira” utal, majd azonnal hozzáfűzi, hogy monográfiájának hőse „a magyar művészetben is otthonosan tájékozódott”, míg végül Rippl-Rónai, Szinyei Merse és Mednyánszky „világa” kapcsán szóba hozza a „magyar fürdőhelyek” témáját. (Szegedy-Maszák, 131.) Az újságírás műfajából fakadó eklektikusság figyelembevételén túl, e néhány oldal véletlenszerűnek tűnő taxonómiája igencsak jellemző a monográfus gondolkodás- és írásmódjára: Szegedy-Maszák mintegy hagyja a felbukkanó tényeket úgymond maguktól elrendeződni, és nem érvényesít semmiféle vezérelvet, ideológiát; ami kifejezetten jót tesz a megannyi értelmezéskényszer áldozatává vált Kosztolányi-életműnek. Hiszen ezúttal a közvetlen ítéletalkotás helyett inkább a többirányú közelítés alakzatait érzékelhetjük. A radikális mellérendelés monográfusi poétikáját – a szó (poieszisz) eredeti értelmében: ’elkészíteni’ valamit, bármit, egy művet, egy monográfiát. A taxonomikus szerkezetnek teljességgel megfelel a szerző jellegzetes hangfekvése, stílusa, amely a Kosztolányihoz fűződő „alkati közelség” nyilvánvaló jele volna; természetesen nem a stílusimitáció, hanem a látásmódbeli rokonság: a mellérendelő s így egyenrangúsító, sőt viszonylagosító – „Jaj, minden oly szép, még a csúnya is…” – észjárás és beszédmód értelmében. A monográfus egyazon figyelemmel, figyelmes szenvedéllyel (szenvedélyes figyelemmel) beszél a költőről, a prózaíróról, a publicistáról, a színikritikusról, a műfordítóról és az irodalom vagy a nyelv értelmezőjéről.
Nézzük tehát a monográfia szerkezetét a monográfiahős úgynevezett főprofiljai felől:
a korábbi költeményeket (a Négy fal között-től A szegény kisgyermek panaszai-n át A bús férfi panaszai-ig) és a kései (a Meztelenül- és a Számadás-kötetekbe felvett) verseket Szegedy-Maszák két egymástól távoli fejezetben elemzi; a korai elbeszéléseket a Kosztolányi–Csáth-kölcsönhatásokra kihegyezett rész tárgyalja, míg az Esti Kornél-könyvnek és a Tengerszem-ciklusnak (benne az Esti Kornél kalandjai-nak) két külön fejezet jut; a monográfus a négy regényt – megítélésem szerint joggal – négy egymást követő egységben értelmezi; a fennmaradó hat fejezetben pedig Kosztolányi egyéb műfajokba tartozó teljesítményeiről van szó, mégpedig szimpatikus bőséggel. A műfaji és időbeli különbségek nyomán működő s így arányos figyelem egyenes következménye: a mellérendeléses szerkezet. Ráadásul kötetünk átfogó szerkezeti sajátossága mintegy újratermelődik a részletekben is, vagyis az adott műértelmezések ívében, azok jellegzetes módszertani retorikájában.
Nézzük például a Barkohba című novella egyik szereplőjére vonatkozó monográfusi megjegyzést, azaz egy korábbi értelmező (Szőke György) „megállapításának” jogos „helyesbítését”: „Jancsi János alakját valóban József Attila ösztönözhette, de természetesen nem azonosítható a fiatalabb költővel, hiszen egy elbeszélésben szerepel, elképzelt világ része.” (Szegedy-Maszák, 362. – Kiemelések: B. S.) A feltételes módban megfogalmazott s így óvatos állásfoglalást („valóban […], de”) indokolja („hiszen”) a műfajra („egy elbeszélés”), sőt létmódra („elképzelt világ”) vonatkozó s így általánosabb megállapítás. Ennél tovább, a szövegközeli poétikai belátásokon túlra a monográfus nem merészkedik. Mint ahogyan Dánél Móna metaforikus értelmezői fordulatát – „Esti Krúdy vidéki kisvárosába érkezik…” – is csak ekként kommentálja: „Noha a megfogalmazás kissé túlzó, tagadhatatlan kapcsolatokra lehet utalni.” (Szegedy-Maszák, 366. – Kiemelések: B. S.) De emlékezetünkbe idézhetjük az Esti Kornél éneké-nek keletkezéstörténetét illető (korábban már idézett) megjegyzés negatív grammatikáját is, amely ugyanakkor mérsékelten pozitív szemantikai ígéretet hordoz: „Nem lehet teljesen kizárni annak a lehetőségét, hogy Kosztolányi újraolvasta ezt a [Babitshoz korábban írott] levelet, mielőtt megírta…” (Szegedy-Maszák, 398.) Mint ahogyan „nincs kizárva” az sem, hogy „Kosztolányi akár Mallarmé szonettjeire [is] gondolhatott” akkor, amikor A véres költő Britannicusának verseiről írt, ámde „az is lehetséges, hogy a haiku költészetre”. (Szegedy-Maszák, 215.) Hiszen nem „lehet teljesen kizárni” egyetlenegy feltételezés, egyetlenegy értelmezés „lehetőségét” sem, csak éppen hiba volna valamelyiket kizárólagos érvényre emelni; ami persze a korábbi értelmezéseket mérlegelő monográfus saját értelmezésére is áll. Szegedy-Maszák jelentésesen modoros (vagy modorosan jelentéses) megfogalmazásai csupán és leginkább ennyit jelentenek, sem többet, sem kevesebbet: a mindenkori értelmezés egyidejű érvényességét és viszonylagosságát, viszonylagos érvényességét. Nem tagadja a monográfus például Angyalosi Gergely értelmezésének lehetőségét sem, amely Kosztolányi 1930-as Kétségbeesés-ének és Ady Kocsi-út az éjszakában című költeményének korszakkülönbséget hordozó „egzisztenciálfilozófiai” különbségét hangsúlyozza, csupán „nagyobb valószínűséget” tulajdonít a maga feltételezésének, hogy tudniillik a különbség már jóval korábban, 1905-ben is fennállt, ahogyan Az árkádok alatt című Kosztolányi-vers sorai bizonyítják. (Szegedy-Maszák, 35.) De nézzük meg azt is, mégpedig a „nincs kizárva” nyitott és megengedő értelmezésetikája nyomán, hogyan védi a „folytonosság” helyett törést érzékelő Angyalosi a maga álláspontját – immár a Kosztolányi-monográfiáról szóló kritikájában: „Váltig állítom azonban, hogy a Kétségbeesés egyáltalán nem a közismert romantikus toposz újrafogalmazása. Állítom továbbá azt is, hogy költőnknél korántsem mindig a rész viszi a prímet az egésszel szemben. Különben hogyan értelmeznénk e kései sorokat: »s ne a törtet tekintsd és csonka részét, / de az egész nem-osztható egészét: / ki senkié sem, az mindenkié«?” Szegedy-Maszák monográfiája voltaképpen nem más – de lehet-e ennél több; mi lehetne ennél több? –, mint: kérdések, mégpedig az olvasóra, a Kosztolányi-életmű olvasójára és értelmezőjére nyíló kérdések gyűjteménye. Ilyen „nyitott kérdés” például, hogy vajon „milyen nyelvszemléleti vagy kifejezetten bölcseleti fejtegetéseket” hallott a fiatal Kosztolányi a bécsi egyetemen Ernst Machtól vagy „akár mástól”. (Szegedy-Maszák, 133.)
A ’jóllehet – ámde’ típusú szófordulatok nyomán feltételezhetjük, hogy nem csupán a monográfus van mozgásban, hanem a monográfia tárgya is, amelynek megítélése tehát mindig átmeneti, mindig nyitott lesz: Kosztolányi in progress. És nemcsak nyitott, de megnyitható – nagyon különböző melléktémák irányába; így például a hírlapíró Kosztolányi kapcsán Szegedy-Maszák rövid eszmefuttatást szentel Károlyi Mihály vitatott figurájának, illetve utólagos megítélésének; kicsit később, a proletárdiktatúra és a trianoni békeszerződés eszme- és mentalitástörténeti következményeit tárgyaló Vérző Magyarország című fejezetben pedig Jászi Oszkárnak; majd az „újkonzervatív politikai katolicizmus elkötelezett képviselőjének”, Bangha Bélának. (Szegedy-Maszák, 145–146., 155–157., 171–173.) És szintúgy érdekes a gyors árukapcsolás, amelyben váratlanul, de megokoltan egymás mellé kerül Montaigne esszéje a „személyiség egységének kétségességéről”, Nietzsche és Freud felfogása az „emberi én belső ellentmondásairól”, valamint a trianoni döntés okozta „erős megrázkódtatás” toposza – s mindez megkoronázva Bajcsy-Zsilinszky Endre „példájával” ama Kosztolányira is érvényes tanulságról, „mennyire nem lehet állandó politikai álláspontot tulajdonítani egyazon személynek, már csak azért sem, mert ugyanaz a vélemény megváltozott helyzetben már nem azonos korábbi önmagával”. (Szegedy-Maszák, 150–151.) Még akkor is, ha egyébként a monográfus az életmű tematikus, poétikai vagy éppen nyelvbölcseleti folytonosságát hangsúlyozza. De kár volna a közíró Kosztolányi változó állásfoglalásaira vonatkozó körültekintő elemzést valamiféle tudóskodó szerecsenmosdatásként olvasni. Mert nem az. Sokkal inkább az életmű egésze felől láttatott, jóllehet nem elsődleges fontosságú, ámde megkerülhetetlen feladat. Éppen ezért Szegedy-Maszák szövegközeli műelemzéseken edzett mérlegelésmódja különösen fontos lesz a hírhedt Pardon-rovat névtelen cikkeinek megközelítésekor, egyáltalán, a monográfiahős politikai nézeteinek nem törvényszéki logikájú körüljárása során. Végül is Kosztolányi politikai tárgyú következtetését („a hatalomnak sem birtokosaihoz, sem ellenzőihez nem szabad tartoznia”) a monográfus jó érzékkel az alábbi poétikai következtetéssel tetézi, és zárja le egyúttal az első világháború utáni közíróságnak szentelt alfejezetet: „Lehet e felfogást helyteleníteni, de azt nehéz volna kétségbe vonni, hogy az Esti Kornélról írt történetek vagy az Ének a semmiről elválaszthatatlanok az evilági megváltás lehetőségének a tagadásától.” (Szegedy-Maszák, 186.)
És noha valóban akadhatunk a fent idézett fejezetzárlathoz hasonló, összefoglaló igényű megállapításokra, Szegedy-Maszák monográfiájában mégsem annyira előrebocsátott tézisekkel és megdöbbentő következtetésekkel, mint inkább analitikusan fejlesztett, vissza-visszatérő szempontokkal találkozunk. Ilyen állandó motívum például a nyelvbe zártságnak, az irodalmi szöveg sajátos létezésmódjának („a nyelv uralkodik a költőn, és nem fordítva”) gyakori hangoztatása, minek nyomán, minek védelmében Szegedy-Maszák nem győzi hangsúlyozni, hogy „Kosztolányi értelmezői olykor abból indultak ki, milyennek szerették volna látni e költő műveit, s nem azt próbálták kideríteni, miféle alkotásokról van is szó”. (Szegedy-Maszák, 25., 402.) Ráadásul a kívülről, vagyis más művészeti ágakból vett, többnyire zenei és képzőművészeti példák is erre a belső értékre hívják fel a figyelmet. Így például az Aranysárkány többrétegű jelképét elemző monográfus által idézett Virginia Woolf-levél művészettörténész címzettje, a „tiszta szépség” kanti eszméjén iskolázott Roger Fry a „tisztán elvont formanyelvet” látja meg Cézanne festészetében, amely egyfajta – áll össze alkalmilag Szegedy-Maszák egyik korábbi könyvének művészetközi címsora: Szó, kép, zene – „látható zene”. (Szegedy-Maszák, 257.) A zárt nyelvi formára vonatkozó figyelmet kiélesítő szempontnak tűnik a monográfus (leginkább Peirce nézeteiből eredő) jelelméleti beállítottsága, valamint szóhasználata; például: „Az ő [Kosztolányi] műveire jellemző módosított ismétlődések (»Ó, a halál. […] Övé a bál, /
Ő a halál«) arra emlékeztetnek, hogy a jelentő világa keresztezheti a jelentettét (»gyönyör / gyötör«), a szavak mögött újabb szavak húzódnak meg.” (Szegedy-Maszák, 43.) Az irodalmi mű úgymond létbeli sajátosságait szem előtt tartó jelelméleti igény és igényesség egyik leglátványosabb példája: az Édes Anná-nak szentelt fejezet, amely ráadásul éppen a könyv közepe táján olvasható – a szerző irodalomfelfogásának és Kosztolányi-képének egyfajta jelentésösszpontosító synecdochéjaként. Ami persze nem érvényteleníti a monográfia taxonomikus, mellérendeléses szerkezetét, az önmagukban zárt fejezetegységek laza láncszerűségét. Ugyanakkor a monografikus ívű fejezetsornak (soralakzatnak) mégiscsak van eleje, közepe és vége. Nézzük meg tehát röviden a tizenöt törzsfejezet közül az elsőt (A versfüzér folyamatszerűsége), a középsőt (Édes Anna: regény és/vagy példázat) és az utolsót (Nyelv és nemzet).
A korai verseskötetekkel foglalkozó első fejezet üzenete a „versfüzér folyamatszerűségéről” érvényesnek bizonyul a Kosztolányi-életmű egészére (és egyúttal a monográfia szerkezetére) nézvést is. A poétikai folytonosság elve ráadásul nem csupán a pályán belül mutatható ki, a Négy fal között-től a Számadás-ig, de a magyar nyelvű költészettörténetben is, például József Attila kapcsán, sőt az európai irodalom történetének vonatkozásában, a Parnasse és Mallarmé között meghúzható íven. (Szegedy-Maszák, 54–57., 26–30.) Egyszóval, vagyis a fejezet (és egyúttal a monográfia) bújtatott és előrevetett következtetésével: „Kosztolányi […] már elég korán annak a fölismerésének igyekezett érvényt szerezni, hogy a nyelv uralkodik a költőn, és nem megfordítva.” (Szegedy-Maszák, 24–25.) Szükségszerű lesz tehát a versciklusok közötti átjárhatóság nyelvi fedezetének feltételezése és kimutatása – a pálya egészére jellemző nyelvfelfogásban. De még
a költemények tematikus szintjén is érvényesül a folytonosság igénye, hiszen például az Ének Virág Benedekről című vers kapcsán „megkockáztatható a föltevés, hogy Kosztolányi kezdettől fogva ugyanolyan kétértelműen foglalt állást a modernség igényével, mint a vidékiességgel szemben”. (Szegedy-Maszák, 61.) És ez a kettős téma bukkan fel a Sárszeg-regényekben is, amelyek közül a Pacsirtá-ban – a róla szóló fejezet címe szerint – a „parlagiság mint érték” tűnik fel, természetesen a viszonylagosságot színre vivő Kosztolányi-poétika fényében. De legyen szó most a monográfia szerkezeti középpontját elfoglaló, egyúttal annak szemléleti sűrítményeként olvasható s így synecdocheszerű fejezetről, amelynek tárgya: az Édes Anna.
Jellemző a fejezet nyitása, azaz polemikus szándékú idézete: „A »lényeget nézve parabola volt mindegyik Kosztolányi-regény«.” A monográfus itt egy olyan szerzőre, ha tetszik, a monográfia negatív hősére, a marxista Király Istvánra hivatkozik, „aki minden irodalmi műben példázatot keresett”, vagyis „nem számolt azzal, hogy e műfaj olvasási módként is felfogható, és azzal sem, hogy Kosztolányi nem igazán találta rokonszenvesnek, ha valamely műben »a cselekmény példáz valamit«”. (Szegedy-Maszák, 285.) Márpedig a Király ellenében Kosztolányit idéző Szegedy-Maszák meggyőzően mutatja be a maga „olvasási módját”, amely egyúttal határozott állásfoglalás a „példázatos olvasásmóddal” szemben vagy éppen a pszichologizáló „olvasásmódnak” ellentmondva; mely két tévedéstípus (a nyelvanalitikus angolszász művészetfilozófia vagy irodalomkritika úgy mondaná: „transcendental fallacy”) elmarasztalásakor Szegedy-Maszák egyetértőn idézi a narratológus Todorov összefoglaló ítéletét: „Az értelmezés záloga az arányérzék. A »marxista és a freudista kritika esetében finalista értelmezéssel állunk szemben«.” (Szegedy-Maszák, 300.) De nézzük az egyesülésre kész „finalizmusokra” vonatkozó kettős fenntartást a monográfus által idézett Kosztolányitól: „A programszerű irányirodalom silány és megvetendő.” – „A lélektani regény nemcsak reménytelen vállalkozás, hanem erősen regénytelen is.” (Szegedy-Maszák, 285., 301.) Kis túlzással, Szegedy-Maszák azért tud monográfiát írni Kosztolányi szépirodalmi életművéről, mert mások nem szépirodalomként közelítettek hozzá, pontosabban nem a szépirodalomnak megfelelő szempontok szerint értelmezték azt. Kötetünk tehát kifejezetten olvasható egyfajta recepciótörténet-kritikaként is (de nem kifejtett kritikai recepciótörténetként). A Kosztolányi-recepció ráolvasó (akár kettős: példázatos és pszichologizáló) „finalizmusának” légritka transzcendenciája helyett Szegedy-Maszák az irodalmi szöveg értelmezhető immanenciáját, belső tágasságát ajánlja. Ne kívül keressük hát ama bizonyos szabadságot, az olvasás és értelmezés szabadságát, hanem belül; hiszen, ezúttal: belül tágasabb.
A példázatos olvasásmódot elhárító Édes Anna-fejezet ugyanakkor olvasható a Szegedy-Maszák által osztott irodalmiságelképzelés példázataként. Épületes példázataként annak, hogyan olvassunk, illetve hogyan ne olvassunk regényeket, szépirodalmi műveket; mely (többek között) pszichologizmusellenes példázat egyik kulcsfigurájaként tűnik fel a freudizmussal A gólyakalifá-ban kacérkodó Babits, aki ezúttal így nyilatkozik írótársa regényéről: „Édes Anna nem valamely társadalmi mondanivaló példázata vagy lélektani tétel igazolása kedvéért gyilkol. Inkább az elbeszélés irama kedvéért, a művészi szerkesztés kívánalmai szerint.” (Szegedy-Maszák, 302.) Márpedig az „elbeszélés iramát” mindig az elbeszélő határozza meg, miként saját nézőpontját is, hogy tehát kívülről vagy belülről ábrázolja-e az adott szereplőt. Ámde bizonyos, hogy sosem válik azonossá vele, sem az érzéseivel, sem a gondolataival. Innen nézvést a gyakran kulcsfigurának beállított Moviszter doktor sem bizonyulhat az elbeszélőt irányító humanista szerző szókimondó alakmásának, sokkal inkább a humanista-humanisztikus érzület finom paródiájának. Miként a Pacsirtá-t író Kosztolányi „elbeszélőművészetének eredetiségét” összefoglaló bekezdésben áll, amelyet most, a monográfus elbeszéléstechnika iránti figyelmét és érzékenységét illusztrálandó, teljességgel idemásolok: „A belső nézőpont elsődlegessége helyett talán helyesebb a külső és belső látószög játékáról beszélni. E kettő váltogatása teszi lehetővé, hogy a történetmondó olykor felülről nézzen olyan szereplőkre, akiket más alkalmakkor belülről közelít meg, s ugyanez a kettősség okozza, hogy nehéz kétségbe nem vont értékeket találni a regényben.” (Szegedy-Maszák, 233.) A Pacsirta, az Aranysárkány vagy az Édes Anna átgondolt elbeszéléstechnikája jóvoltából tehát a regényszereplők minden kijelentése, tette, érzése és gondolata „kétségbe vonatik”, viszonylagossá válik; mely nyelvi viszonylagosságra a monográfus szerint még a „fordítások is ráirányíthatják a figyelmet”. (Szegedy-Maszák, 316.) Hiszen az irodalmi szöveg belső értékeinek mélyebb értését szolgálhatják mindazok a külső aspektusok, amelyekre az idegen nyelvekben és kultúrákban, valamint társművészetekben járatos, vagyis a nyelv-, kultúra- és művészetközi kapcsolatokra fogékony Szegedy-Maszák rendszeresen felhívja a figyelmet. Nem véletlenül fejezi be monográfiáját éppen azzal a fejezettel, amely Kosztolányi nyelvfelfogását tárgyalja.
A Nyelv és nemzet című fejezetben tehát Szegedy-Maszák a nyelvbölcselet kilátótornyából vet átfogó igényű pillantást a monográfia nyelvi tárgyára, a többszörösen, azaz ösztönösen és tudatosan is nyelvbe zárt Kosztolányi-életmű egészére. Először a vers és a próza nyelvét közelíti egymáshoz (szemben például Sartre vagy Jakobson határvonásaival), azután a nyelvi és kulturális viszonylagosság tényét járja körül, majd a nyelvszemlélet és az írói gyakorlat összefüggéseit tárgyalja, és végül kiköt a nem provinciális értelemben vett, azaz nemzetközi léptékben kimért „nyelvi magyarság” szókapcsolatnál. A fejezet gondolatmenetét végigkíséri Platón Kratülosz című dialógusának nevezetes vitája, amelyet a nyelv természetes eredetét hangoztató Kratülosz és annak mesterséges voltát valló Hermogenész folytatott Szókratész előtt; Hermogenész álláspontját ezúttal Humboldt képviseli. A monográfus, jó szokásához híven, nem kíván elköteleződni egyik oldal felé sem, mivel hősét sem látja egyértelműen elköteleződni. Egyfelől tehát úgy véli, hogy „aki fordításaiban is a jelentő fontosságát [a költészet »szóvarázsát«] hangsúlyozza, érthető módon Kratülosz szellemében azt sugallja, hogy a dolog és neve között természetes a kapcsolat”. (Szegedy-Maszák, 522.) Másfelől viszont azt sem tagadja, hogy „a kultúrák sokféleségének védelméhez [Kosztolányi] a nyelvek különbözőségét megszokás alapján indokoló felfogás [hermogenészi] hagyományához nyúlt vissza”. (Szegedy-Maszák, 526.) Olykor úgy tűnik, hogy Kosztolányi „a jelentő és a jelentett kapcsolatának eredeti állapotát visszaállító” költészet eszméjét vallja (Hamann, Novalis és August Wilhelm Schlegel nyomán), ámde „nézetei összességükben mégis inkább Wilhelm von Humboldt nyelvbölcseletével rokoníthatók” – minek nyomán most is felcsendülhet az életműbeli folytonosság immár jól ismert szólama: „Noha Kosztolányi nyelvre vonatkozó ítéletei némileg változtak az évek során, alapvető átalakulás helyett szerencsésebb egyértelműsödésről beszélni.” (Szegedy-Maszák, 533. – Kiemelések: B. S.) Mintha Szegedy-Maszák tényleg megfogadta volna a Kratüloszt tanító Szókratész szavait: „Talán tényleg így van ez, Kratülosz, de az is lehet, hogy nem. Bátran és alaposan kell hát vizsgálódni, és nem kell túl gyorsan elfogadni akármit.” (Szabó Árpád fordítása.) És noha a monográfus, ha nem is „túl gyorsan”, de mégiscsak „elfogadja” a mesterséges nyelvfelfogás álláspontját, jól tudja azt is, amit Kosztolányi is nagyon jól tudott: ami kívülről szemlélve egyezményesnek tűnik, az belülről nézve éppen hogy természetes. Hi-
szen minden egyes kultúra és nyelv csakis a maga belső természete szerint viszonyulhat a dolgokhoz.
Így tehát a kívülről, azaz mesterségesen fel nem számolható idegenség belülről nézve: ismerősség, azaz természetesség. A nyelv külső és belső aspektusait elválasztó határ át nem léphető voltát bizonyítja a mindenkori fordítás nehézsége, sőt lehetetlensége. Ahogyan arra Kosztolányi 1933-as kijelentéséből is következtethetünk: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén.” (Szegedy-Maszák, 537.) Mely „új világ” ugyanakkor, minden részleges ismerőssége ellenére vagy inkább jóvoltából – felszámolhatatlanul idegen marad; ahogyan a nyelvkritikus Wittgenstein klasszikus fordulatában is áll: „Nyelvem határai világom határait jelentik.” (Márkus György fordítása.) A nyelvi határoltság ténye, akár a bizakodó Kosztolányi-mondat, akár a szkeptikus Wittgenstein-mondat fényében, a megfelelő áttételekkel érvényesnek tűnik a mindenkori irodalmi mű nyelvére nézvést – így például Kosztolányi „nyelvi magyarságára” nézvést is, amelyet tehát nem fordíthatunk le magunknak a teljes („példázatos”) megértés jegyében. Szegedy-Maszák most mégis arra vállalkozott, hogy óhatatlan részlegességgel, ámde jókora hatásfokkal lefordítsa nekünk Kosztolányi saját nyelvét, sőt (különböző műfajokhoz kötött) nyelveit, az irodalomtudomány – amennyire csak lehetséges – értékálló diskurzusdevizájára.
A közelmúltban egy Kosztolányi-rendezvényen Szegedy-Maszák Mihály arról beszélt, hogy bizonyos – és nem is elhanyagolható – szempontból jóval többet tanult Kosztolányiról az irodalom történetének szereplőitől, például Esterházy Pétertől, mint hivatásos kutatóitól. És noha ezt a felemás tapasztalatát a monográfus, lévén irodalomtudós, mégiscsak meggyőző irodalomtörténeti formába öntötte, nem érdemes megfeledkeznünk arról sem, hogy mi mindent tanulhatunk Kosztolányiról – Esterházy olvasása közben. Vagy Esterházyról – Kosztolányi olvasása közben. Az irodalomról – Kosztolányi vagy Esterházy olvasása közben.

 

Jegyzetek

1) „Vagy, ahogy a hetvenes évek elején mondták, egy tökös novella. Fiatalember […], nekünk egy tökös novella kell, nem ez a szóbuzera, mondták volt szigorúan és valahogy sértetten Estinek. És mi a helyzet a tökös szóbuzerákkal?, vigyorgott Esti.” (Esterházy, 263.)
2) „Igen, nagyravágyó pillanataimban ezt szeretném; fittyet hányva, hogy itt élünk, ebben a tényleg kicsi országban, és tényleg Európa szélén, távol, ahol tényleg »nehezebb ugyanaz«, ténylegesen, mindenünket mozgósítva mindevvel nem törődni – ha lehet: de hisz ez a tét! – és megkísérelni, hogy igazi, bátor, jó, léha íróvá legyünk.” (A lustaságról.)
3) Köszönhetően az alábbihoz hasonló gondolatfutamoknak: „Valóság és élet csak anyag és eszköz itt: az író fontosabb, s az írás és a forma fontosabb, s az író minden szeszélyes ötlete fontosabb. Sokszor mindegy, mit ír; néha bánt is témáinak jelentéktelensége és ötletszerűsége. Annál nagyobb játék a művészet játéka, mely e semmiségeknek tisztán a forma tökélyével súlyt és értéket ad. Az előadás eluralkodása, a tökéletes magyar elokvencia mindenen fölül helyezése bizonyára nem kedvez a tömörségnek: de ez már nem bánthat, mert a mondatok érzéki szépsége megtölt és elkábít. Így lesznek erények hibákká, s a hibák erényekké.” Miként a „szíve ritmusának bomlása” okán „betegágyban” fekvő Babitsot sem „bánthatta”, sőt inkább „megtöltötte és elkábította” az Esti Kornél-novellák „érzéki szépsége” – ahogyan írja is: „De én az egész könyvnek hálás vagyok, mert csónakká varázsolta betegágyamat egy ringató és színes folyamon; szomorúan csukom be és dobom paplanomra, mint akinek napi ópiumadagja elfogyott.” A kóros ópiumfüggő makacs lelkiismeret-furdalásáról árulkodik a mondat ellentétes irányú nyitószava („De…”), amely tehát éppenséggel arra utal, hogy az „egész” vonatkozásában bizonyos részletek valamiképpen, hát, hogyan is mondhatná a Könyvről könyvre rovat zaklatott szívű, ámde tapintatos, ugyanakkor a „gyáva eufemizmust” bátran megvető szerzője, nos tehát, izé, hm…
4) Persze ha már figyelünk a mondatra, azon belül lehet másra is összpontosítani, mondjuk a központozásra – ahogyan a Hetvenhét történet egyikében, a Jaj címűben olvashatjuk: „Ekkor megszólalt az Úr (elég ritka eset): Jaj, vessző, mily sekély a mélység, új sor, és mily mély a sekélység.” (Esterházy, 64.)