Takács Zsuzsa

SZENTPÉTERVÁRI SÉTA

A régi helyre örökké visszajár.
Valahányszor besurran a bűzös kapualjba,
szénásszekér takarja, hogy meg ne lássák.
Rángatja a csengőt, a zsinór majdnem
leszakad, de időben észbe kap, hiszen: az ajtó
nyitva, a lakást tatarozzák, az elkoszolódott
falra halványlila, virágos tapétát simítottak,
és a lepattogzott ablakkeret helyébe műanyag
tokot tettek. A parkettát kicserélték. Vidám
fecsegés közben elcsomagolják a megmaradt
szegélyléceket, melyeket másnap kibontanak
újra. Rá ügyet se vetnek. Biztosra vette,
hogy úgy talál mindent, ahogyan hagyta:
a fehérnemű ott szárad a kötélen,
a meggyilkolt nővérek ugyanott fekszenek.
A szokásos lidércnyomás erőt vesz rajta:
tudnak ezek mindent, csak játszanak velem!
Kiül az ablakba, az utcára lenéz.
Szentpétervár helyett átmenetileg
egy népvezérről nevezik el örök városát,
„de ez már a múlté”. Fölnevet a képtelen
gondolaton, hogy van múlt, amire fátylat
boríthat az ember. Te meg mit akarsz? –
förmed rá egy farmernadrágos mázoló.
– Lakást keresek. – Lakást nem keresnek éjjel –
felelik. Idegeikre megy már jövése-menése.
A csorba tálkában kezet mos, majd
elindul a lépcsőn lefelé. Csaknem belefut
az izgatott taglejtésekkel fölfelé igyekvőkbe.
A turisták kezében térkép, rajta csillaggal meg-
jelölve a Sztoljarnij pereulok, a Szadovaja utca
és Szonjáék háza – szintén a Kanal Gribojedován.
Zsebeiben szétosztja az erszényt, a két skatulyát,
a négy szattyánbőr tokot. Viharkabátját időnként
végigtapogatja, megvan-e minden? Számot vetett
vele, hogy halhatatlan. A hely és az idő nem múlik
el soha. Járkál mereven, akár egy halott.