Szlukovényi Katalin

OSZK

Egy napra bölcsészlány megint:
az Országos Széchényi Könyvtár
olvasótermeiben kószál,
dolgozik, s néha félreolvas
– a lélek lopott fényűzése –,
alámerül ebbe a szemérmetlen,
lapozásnesznél sosem zajosabb,
élvezkedő tömegdorbézolásba.

Az ablakból a délutáni fény
átsüt egy cserép növényen. Megáll,
gyönyörködik az erezet, a bolyhok,
a kontúrok, a cakkok és az ívek
napmegvilágította ritmusán.
Döbbenet, hogy van ilyen részletes zöld
– és elmosolyodik.

Tudod, Uram,
ez a teremtés iszonyú blamázs,
s így magunk között: nem valami szép,
ahogy ránk fogod az összes hibáját,
nem is csoda, hogy folyton elrejtőzöl,
csak üzengetsz, lejárt szavatosságú
világod karbantartásáért rég nem
vállalsz felelősséget – ez, ugye
korrekt mesterhez igazán nem méltó.

De most, ahogy levélen és lapon
mindenütt átsugárzol magadon,
csaknem hiszlek, bár tudom: nem tudom.