Szlukovényi Katalin

BKV

Verset írni, az olyasféle érzés,
mint békávézni fiatal korunkban.
Várni, hogy jön-e végre busz, s ha jön,
akkor se feltétlenül oda tart,
ahova mi indulnánk; vagy csupán
nem látjuk hátulról a számot, hagyjuk
elmenni, s utólag derül ki, hogy
a miénk lett volna, szoronghatunk hát,
mikor jön a következő; vagy épp
az orrunk előtt húz el; és ha mégis
stimmel érkezés, felirat, irány,
akkor nyilvánvalóan olyan zsúfolt,
hogy alig férünk fel, belénk tipornak,
és foglalt már minden kapaszkodó,
a tömegbűzben összepréselődve
azt sem látni, hogy hol kéne leszállnunk…

Ha nagy leszek, akarok egy saját,
új, kényelmes, legalább ötszemélyes
prózát, én ülök a sofőrülésen,
és oda visz, ahova akarom.