Székács Vera

BENYHE JÁNOSRA EMLÉKEZVE
1926–2010

Benyhe János a tanárom volt.
Olyan hirtelen ment el közülünk, hogy szinte még itt van a jelenben. Alig egy hónapja, hogy együtt jöttünk el az Írószövetségből, Hárs Ernő születésnapi ünnepléséről, és mentünk végig a Bajza utcán, ugyanott, ahol aztán október 23-án délelőtt összeesett. Jól elbeszélgettünk, és azzal váltunk el egymástól, hogy ha nem előbb, akkor novemberben találkozunk egy irodalmi konferencián.
Történelmi időkben ismerkedtem meg vele: 1957 februárjában, amikor a forradalom és a megtorlás hónapjai után újraindult az egyetemi oktatás, és az ELTE olasz tanszékén belül megalakult a spanyol szak, hazánkban az első: ő lett az egyik tanárunk, én pedig az első évfolyam egyik hallgatója. Herczeg Gyula, a spanyol szak alapítója hívta meg őt Horányi Mátyással és Kádár Bélával együtt vendégtanárnak. Aztán éveken át tanított bennünket (később másokat évtizedeken át): először latin-amerikai, később spanyol irodalomtörténetet adott elő, majd egy szemeszteren át Cervantesről beszélt. Előzőleg már megjelent a Don Quijoté-hoz írt előszava, és lehet, hogy az a szemeszter az ő számára már felkészülés volt a Don Quijote első átdolgozására. Az olasz tanszék Paradisónak becézett kisebbik tantermében tartott órái egyetemi éveim legnagyobb élményei voltak, és máig őrzöm a latin-amerikai órákon írt jegyzeteimet. Talán ezeknek az óráknak és különösen Enrique Rodó híres esszéje, az Ariel elemzésének köszönhetem, hogy érdeklődésem Latin-Amerika felé fordult. Tátott szájjal hallgattam, hallgattuk őt, mert úgy beszélt az irodalomról, ahogy addig még senkit sem hallottam, nagy műveltsége, széles európai kitekintése, érzékeny műelemzései és nem utolsósorban élőbeszédének precíz és gazdagon árnyalt mondatai lenyűgöztek, szóval egy olyan szellemi világba engedett betekinteni, amely igen magasan állt fölöttünk. Intellektuális fölénye megsemmisítő volt, és meg is semmisültünk. Tartottunk az iróniájától, szorongtunk, mégis csodálatosak voltak azok az órák, mert ott, a Paradiso meghittségében felejteni tudtuk az odakint zajló ellen-„ellenforradalom” elkeserítő szólamait. És hogy a meghittséget fokozzuk, áttettük az órákat a Kígyó utcai Apostolok presszóba, ahol aztán úgy éreztük, hogy egy irodalmi szalonban ülünk. Ez 1957–58-ban némiképp anakronisztikus volt, de legalább elmondhatom, hogy az Apostolokhoz jártam egyetemre.
Honnan hozta nagy tudását, hiszen alig több mint egy évtizeddel volt idősebb nálunk? Örökölt tehetségének, szülővárosa, Hódmezővásárhely Református Bethlen Gábor Gimnázumának és az Eötvös Collegiumnak köszönhette. 1926-ban született „egyszerű”, szegény családban, és már a gimnáziumban felfigyeltek rendkívüli nyelvtehetségére. Németh László is hallott róla, és az Égető Eszter-ben Benyhe Pisti néven meg is örökítette. Benyhe János egy hivatalhoz benyújtott életrajzában, bármilyen rövid volt is, szükségesnek tartotta megemlíteni, hogy „sokat köszönhetett Tölcséri István könyvtáros-tanár úrnak, akitől először hallott a budapesti Eötvös Collegiumról – és az iskola ötvenezer kötetes könyvtárának, ahová szabad bejárása volt”. 1945-ben fölvették az Eötvös Collegiumba, és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem angol, francia és olasz nyelv és irodalom szakára. Szép tenor hangjával két évig volt a Zeneakadémia magántanulója, Ilosfalvy Róberttel egy csoportban. 1950-ben angol–francia szakos tanári diplomát szerzett. Utolsó egyetemi éve elején, a kommunista hatalomátvétellel és a Collegium mint tanintézet megszüntetésével párhuzamosan 1949 októberében, sok régi társával együtt, eltávolították a Collegiumból.
A Collegiumban született meg életre szóló barátsága és munkatársi kapcsolata Lator Lászlóval és Domokos Mátyással. 1957 döntő év volt számára: nemcsak az egyetemre hívták meg, hanem az Európa Kiadóba is, ahol külső munkatársból végre felelős szerkesztő lett, és aztán huszonkilenc éven át dolgozott Lator László mellett a latin csoport legendás szobájában, amelyben a magyar irodalom színe-java megfordult, és amelyet gyakran beborított Vas István szivarfüstje. Benyhe a többi költő-műfordító közül különösen Kormos Istvánt és Orbán Ottót szerette. Nehéz évek voltak, szörnyű munkák, szegény évek, de talán a legboldogabbak. Szörnyű munkák, mert Benyhe János egy szerzetes alázatával vagy igazgatói parancsra évtizedről évtizedre és sorról sorra csiszolta ki, írta át a mások által beadott fordításokat, egész műfordítói életműveket produkálva mások számára. Rengeteget dolgozott, sok fordítás jelent meg a saját neve alatt is, de talán a szerkesztői gályapad akadályozta meg abban, hogy azt, amit megjelent esszéi miatt nagyon vártam tőle, a latin-amerikai irodalom történetét megírja.
Nyolc nyelven tudott, de elsősorban spanyolból, portugálból és franciából fordított. Első fordítása, Jorge Amado Zsubiabá-ja 1952-ben jelent meg. Legfontosabb műfordításai Cervantes, García Lorca, Cela, Cortázar, Vargas Llosa, Stendhal, Maupassant, Camus, Amado, Ramos és J. G. Rosa művei. Jelentős szerkesztői munkája volt a Hesperidák kertje című spanyol lírai antológia, a latin-amerikai kisregény- és a latin-amerikai novellaantológia és a Stendhal-sorozat. Élete utolsó évtizedében Cortázar Sántaiskolájá-n kívül (kapott is érte eleget a cím miatt) még letette az asztalra a Don Quijote legújabb változatát, mely, bár megőrizte benne a Győry Vilmos által lerakott alapokat és Szász Béla javításait, tulajdonképpen már az ő fordítása.
Benyhe Jánosnak nem volt kora. Ugyanolyan délceg, jó tartású férfi volt, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, és eszembe se jutott róla, hogy már több, mint nyolcvan. Az elmúlt huszonöt évben, a Corvinába tett kiruccanás után egyre lázasabban tevékenykedett, mint aki nem hajlandó megöregedni soha. A rendszerváltás meghozta számára a közéleti szereplés lehetőségét, és ő, a szerkesztői gályapad után, örömmel élt vele: 1990-től 1995-ig Magyarország brazíliai nagykövete volt. Mondják, hogy műveltségével és szónoki képességeivel az egész diplomáciai kart elkápráztatta. 1995 után visszatért a műfordításhoz és az esszéíráshoz. Nyelvművelő rovatában magára talált: nyolc éven át, haláláig dohogott a Heti Válaszban nyelvünk romlása miatt, mivel a stílus nemcsak az ember, hanem az ország is. „Dohogásai” két kötetben jelentek meg, és előkészületben van a harmadik.
Kitüntetéseit is – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, József Attila-díj, Pro Literatura-díj, a brazil Dél Keresztje Nemzeti Érdemrend Nagykeresztje stb. – az elmúlt tizenöt évben kapta meg. Felesége megmutatta nekem az íróasztal állványához támasztott, kinyitott könyvet, Felipe Fernández-Armesto The Americas című művét, amelyet éppen fordított, angolból.
2001-től a Magyar Pen Club főtitkára volt. Mondhatjuk, hogy „hivatali kötelességének teljesítése közben” halt meg, mert október 23-án délelőtt akkor érte a halál, amikor az Írószövetségbe sietett a forradalom emléktáblájának megkoszorúzására. Annak a forradalomnak az emlékművét akarta megkoszorúzni, amelyet sohasem tagadott meg.
Hosszú ismeretségünk során történt köztünk egy rejtélyes epizód, vagy több is annál, amelynek máig sem tudom az okát, de nem is tudtam volna meg tőle soha: 1968 nyarán, amikor a Magvető újdonsült lektoraként felfedeztem a kiadó számára a Száz év magány-t, mi sem volt természetesebb számomra, mint hogy Benyhe Jánost kérjem fel a fordításra. De nem vállalta, többszöri kérésre sem. Így aztán, erőteljes igazgatói rábeszélésre, már-már parancsra, én láttam neki a feladatnak. Előzőleg viszont Benyhe kért fel engem egy megtisztelő munkára: Vargas Llosa A város és a kutyák című regényének fordítására. Nem vállaltam, talán elsősorban azért nem, mert akkor még féltem Benyhétől, és nem akartam a szerkesztői kése alá kerülni.
Benyhe tanár úr vagy később már János két nagy, életen át tartó szenvedélynek hódolt: a sakknak és a zenének. Mondják, már a Collegiumban dúltak a sakkcsaták Domokos Mátyással, aki sokáig profi sakkozó volt, mesterjelölt, aztán a szepezdi strand homokjában sakkoztak tovább hanyatt fekve, fejből, behunyt szemmel mondva be egymásnak, hogy C6, F5 stb., miközben a többi strandoló elhúzódott mellőlük, mert azt hitték, bolondok: aztán az Európa Kiadó szobájában folytatódtak hetenként háromszor a „téboly-sakk” estig tartó schnellpartijai, Lator László, Domokos Mátyás, Kormos István, Réz Ádám, Katona Tamás és később Szőnyi Ferenc, az újabb szobatárs részvételével. A játékosok nagy sakkbajnokok nevét vették fel, Kormos „Lasker” volt, Domokos „Capablanca”, Lator „Nimzovics”, János „az agg Euwe doktor”, majd amikor áttértek a bolondos fantázianevekre, hol „Zsemlyemorzsa”, hol „Egy különös vágású, nagyszerű ember”, hol meg „Keményvaluta-kígyó” volt. A 90-es évektől aztán magára maradt Domokos Mátyással, és „Matyi” minden csütörtökön elment hozzá. Mondják, hogy 2006-ban, Domokos halála után János betette a sakkórát a dobozába, és azzal, hogy soha többé nem fog sakkozni, levitte a pincébe.
A zene viszont az utolsó napokig megmaradt. János már az Eötvös Collegiumban is énekelt, azaz úgy járkált a folyosókon, hogy közben olasz tenoráriákat énekelt, a többiek nagy derülésére. Róla szól a „Londonban sej…” dallamára írt collegiumi kuplé: „Inkább a Benyhe hangja kerengne az épületben szerteszét.” Az Európa Kiadóban viszont ő szerezte „A lektor is ember” című színdarab zenéjét – a címadó kuplét Vas István írta, és a címszerepet Réz Ádám játszotta egy vállalati ünnepségen. Nagyon emlékezetes produkció lehetett, mert először Ádámtól hallottam róla, azután Jánostól, évtizedeken át. Felesége mondja, hogy János most is, mindennap énekelt legalább egy órát, kedvenc áriáit, és pianinón kísérte magát.

Elment hát a magyar hispanisztika Nagy Öregje. Kihez fogunk most már fordulni, ha valamit végképp nem tudunk? Hogyan leszünk meg az ő félelmetes memóriája nélkül?
Remélem, hogy most a nagy Paradiso tágas szféráiban sétál (kering) kubai barátja, Calvert Casey vagy miért is ne? Cervantes szellemével, és arról társalognak, hogy miért ért véget a spanyol irodalom aranykora, vagy Domokos Mátyással ül egy nyugodt helyen, és küzd a győzelemért egy végeérhetetlen, kétszemélyes sakkbajnokságon.