Sántha József

LERAKHATATLAN MASZKOK

Nádasdy Ádám: Verejték van a szobrokon
Válogatott és újabb versek 1976–2009
Magvető, 2010. 160 oldal, 2490 Ft

Az életben és a költészetben a szerepek nem állnak olyan messze egymástól, mint azt gondolnánk. Csak az egyik mindig megfoghatatlanul összetett, az attitűdök bonyolultsága, a tudatosság és az ösztönösség szétválaszthatatlansága teszi lehetetlenné nyelvi rögzítésüket. Füst Milán és Szentkuthy örökös maszkabáljai teljességgel átitatták nyilvános szereplésüket is. A szépírói énjüket közvetlenül ráeresztik a „civil” életükre. A költészetben a nyelvi megfogalmazás kijelöli azokat a paramétereket, amelyek mentén elmozdulhatunk. Itt is ugyanazokkal a fogalmakkal kell dolgoznunk, de fontosabb szerep jut a szituációnak, a tudatosságnak, a rejtett és nyílt magamutogatásnak. Minden megnyilvánulás a szerep részét képezi, ám ez csak ritkán egyértelműsíthető szándékokat, célokat, indítékokat takar. És persze ilyen szempontból minden maszk igaz, a viselkedés általánosságokban nem hazudik, legfeljebb elvontabb célokat követ, nem akar becsapni sem, hanem azt szeretné, hogy minél gazdagabban, összetettebben ruházhatná fel magát az én az adott helyzetben. A Nó-maszkok, amelyeknek a jelentése rögzített és évszázadok óta változatlan, arcvonásai nem kötődnek a pillanatok játékához, bonyolult összefüggések kifejezésére képesek. Akárcsak egy fiziognómusok által „kikapcsoltnak” nevezett arc, amely a pillanat kihívására ugyan most nem felel, de
a múlt történései mégis erős nyomokat hagytak rajta.
Vannak persze másféle szerepek is, elegánsabbak, áttetszőbbek, fényre, értelemre tünékenyebbek, amelyek csak a kihívás erejéig azonosulnak, az átélés színészi értelmében a másik lénnyel, s aztán jeltelenül és felismerhetetlenül továbbmennek. És vannak egzisztenciális maszkok is, amelyek kívülről levehetetlenek, hiszen a személyiség nyelvi, stilisztikai, lelki megnyilatkozását hordozzák, holott esetleg az én néha megpihen alattuk, másként gondol magára, szomorúan nem is érzi azt, hogy ez minden tekintetben ő volna, ő lehetne.
Szókratész a Lakoma elején, Agathón vacsorameghívásakor a barátaitól, tanítványaitól elhúzódva kissé félreáll, néhány percet egyedül tölt a kapu előtt. Bizonyára sokan, sokféleképpen értelmezték ezt a „magába szállást”, elmélyülést, hiszen az athéni bölcs nem könnyed csevegésekre volt hivatalos ezeken a könnyed csevegésekre emlékeztető mulatozásokon, hanem azért, hogy a filozófia bizonyos alapvető kérdéseiben megnyilatkozzék. Nem úgy viselkedett a Nádasdy Ádámhoz közel álló Kavafisz szavaival, „mint a színész, aki / mikor az előadás véget ér, / ruhát cserél, aztán eltávozik” (Démétriosz király. Ford. Vas István), hanem lételeme volt ez az állapot, holott nem volt teljesen azonos önmagával, mert bizonyos értelemben szerepet játszott. Látványából kiindulva mondhatnánk a színpadra készülődő színésznek is, aki szeretné kiiktatni maga körül a reális valóságot, hogy könnyebben jusson az áhított tudati állapotba, ám inkább valamiféle hiány, tétova űr belakására nyitott szolgai alázat ez, egy belső energiaforrás működésbe hozása, amelynek segítségével gyakorlott módon juthat át az ént körüllengő néma toposzon, azon a sivatagon, amely a belső lényét mindig hallgatásra kényszeríti. A kérdés úgy szólhat, mit kell átvinnie magából ezen a maga körül növesztett hiányon, ami nélkül már szorongatóan más lenne, mint ami még otthonosnak tetszik neki, hogy a fikcióban, amely kihívás, a számára legkényelmesebb önmagát játszhassa el.
Nádasdy Ádám válogatott kötetének központi problémája, versei jelentős hányadának tematikája a szerep és a színpad és mindaz, ami még kellékként hozzáadódik, a gesztusok, a más térben való jelenlét örökös vallatása, miként is lehetséges, hogy a konvenciók által szétrombolt, az önazonosságra való gyötrelmes késztetés nem állja ki a jelenlét próbáját. Milyen szerepeken kell áttörnie, úgymond „keresztülhazudnia” magát, hogy a lokális megfelelés helyett az ürességét, mint az én lehetséges eltörlését, a maga számára is beszédesen, kívülről visszaverődő bizonyságként tapasztalhassa. Számára mindaz, ami énként lett anyakönyvezve, csak reá visszaháramló meggondolt elfogadás, mintha nem lenne eredetije, csak a társadalom által hitelesített kópiája, amibe kénytelen-kelletlen beöltözik. Mindez nem független a nemi identitásától, de nem is kizárólagosan e helyzet sajátja, hiszen mindenféle kelepcébe kerülve hasonló tapasztalatokra tehet szert az ember, az áttörés, hogy kitölthetetlen ürességet cipelünk magunkkal, az minden hasonló helyzetben megtörténhet.
A Sós szelek fújnak című versben a Kavafisz által oly sokszor megénekelt Alexandria a vágy tárgya: „ott pópa vagyok, imám, rabbi, páter, / nem sajátmagam lötty kamaszfia”, a Szivárvány-ban eljátszik a gondolattal, milyen más, szerepszerű életpályákat is választhatott volna: „hisz addig élek csak, amíg ti éltek, / csak addig látok, ameddig ti láttok, / addig kívánok, míg ti megkívántok”. Máshol erőteljesen jelmezszerű ez a szerep: „Az éjszaka hideg, s jelzésekkel teli, / Pierrot evezőjét az égre emeli” (Pehelykönnyűen), „Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca” (Féltérden), vagy hazájáról írván: „De jaj a szimulánsnak, / akit az egyszer felöltött szerep / lerakhatatlan fojtogat”. Az ál-, a leplezett valóság néhol egészen színpadiasan jelenik meg: „Aztán csinálod – s elfeledkezem, / hogy színfal ez, és színész, aki színlel”, s a Szentivánéji álom nyomán keletkezett gyönyörű Oberon-versekben „alig látszott, hogy tüllből van az erdő, / s a függöny mögött Mendelssohn iáz” (Atyja leszól…), vagy a moziból kimenekülvén (A nézőtéren kívül), hirtelen a megszakított idő, a résként kinyíló másvilág érzete erősödik fel: „Lopózni kell: aki kint van, nem él. / Nem szabad zavarni a kinti tetszhalottak, / a nénik, tükrök, szendvicsek nyugalmát”. Ehhez szorosan kapcsolódnak az Eliot-versekből ismerős társasági, prufrocki, a maga érvényességét megkérdőjelező, alapvetően a konvenciókhoz való igazodás hamisságát megéneklő versek: „ma nincs fix arcom, hangszínem, nemem sincs, / dagályt dagály követ, meglódul minden, / …sokat dohányzom érdektelen nőkkel, / csak lássanak, most mindegy, hogy ki lát” (Mikor berontok). A Túra közben érzi, hogy nincs, nem lehet soha a helyén: „A táj végülis szép, / az útitársak jót akarnak – mélyen, / mélyen vonszolódik csak valami, / agyonhallgatom, agyonverem”.
Külön fejezetet érdemelne Nádasdy költészetében a nőkkel való kapcsolat elemzése. Van a nincs, lehetne mondani, a Kabátban, állva önmagát lefokozó, mert helyzetbe állító őszintesége a költői szerepjátszás egy különös pillanata. A nem-azonosság érzete több szálon fut („a szoba közepén öleltük egymást, / de téma nem jutott eszünkbe semmi”), a hideg, fogvacogtató környezet, a télbe dermedt nyaraló az egyik félben a vágy melegével teljes, míg a másik a szégyenével és a maga komplexusaival végképp egyedül marad: „Az Ildikó sírt, én lyukat kapartam / a vonat ablakán a jégvirágba”. A szépség, a megfelelés kényszeres vágya, amely a másikban a jégvirág természetességével ölt varázslatos mintát, most mintha az elmulasztott mozdulatot utánozná, meleg kezével szinte behatol ebbe a jégvilágba, megfelelés helyett elpusztítja a vágyat.
Nádasdy Ádám alapvetően és bevallottan a szerelem költője. Ez talán akkor is így lenne, ha a saját maga elfogadásával és elfogadtatásával nem kellett volna bejárnia azt a pokolbéli utat, amit Thomas Mannhoz írott versében könnyű kézzel, dalszerűen, de annál sokatmondóbb beleérzéssel kifejez. Ez a fajta érzékiség, amit legszenvedélyesebb, legszebb verseiben kifejez, nem ismeretlen toposzokat használ. Kavafisz, Ginsberg és még számosan az elemi vágy érzetétől bódulva megénekelték és intellektuális mázzal bevonták ezt a rendhagyó „bujaságot”, de legtöbbször anélkül, hogy a dolgok visszáját, a lelkiismeret-furdalást, a bűntudatot, a lázadás dühének égéstermékét is ábrázolták volna. Amazok szabadok voltak a szabadságban, Nádasdy néha szabadnak érezhette magát egy-egy pillanatra a szigorúbb erkölcsi és konzervatívabb életfelfogást színlelő múlt század végi Kelet-Európában. „Én nem tudom, mért nincs nekem családom, / ha jogcím kell, ha indoklásra vágyom” – vallja a Szivárvány-ban, ahol már maga a cím is sokatmondó. Az apával szembeni mérhetetlen és fajsúlyos különbözés döbbenetes vallomása a Családi album. Semmit sem magyaráz, szinte a szakadék szélére állva, egy egészen különös perspektívából láttatja két emberi sors egymásból következésének iszonyatát: „génjeit / kitátott szájjal, megfeszült torokkal / okádná vissza annak, akitől / torkot, fogat, szemet, mindent kapott”. Érdekes, de másként sokatmondó a Szállodában, családilag című verse, amelyben a szocializmusban a polgári dolgokról, kényelmekről mit sem tudó fiú csodálkozik azon, hogy a valaha feltehetőleg nagypolgári életben nevelkedett szülők eligazodnak ebben a számára idegen világban. A szülők a gyerek „feje fölött” beszélgetve arra kíváncsiak, „hogy iható-e itt a víz?”. Nehezen értelmezhető és metaforikusan szinte üres a víz jelentése a versek nagyobb részében. (Csak oldalszámokkal jelölve: 30., 33., 35., 43., 45., 47., 50., 82., 83., 120., 156., 158.) Valószínűleg a költő számára is öntudatlan ennek a túlhangsúlyos szóhasználatnak az értelme. A legegyértelműbb jelentése a Hiány című versében mutatkozik: „A vágy még hagyján – ezt a képtelen, / recés, torokszorító vízhiányt / sérelmezem”, hasonló értelmet fedezhetünk fel a Mit kell tudni az angyalokról című versben is: „Nem szomjaznak: Pomázra visszatérve / nem lökdösődnek a csapok körül – / belül tán nedvesek? vagy torkuk nincsen?” A vágy bensővé válása, a kínzó vonzódás szűnte az angyalok sajátja lehet, hiszen ők valamiként nemtelenek. De az Utána! című versben már – amely akár súlyos önarckép is lehetne, s amely egy patkány meneküléséről szól, „büdös vizet maga mögé kavarva” – nem ildomos további nyomok után kutatnunk, hiszen a kötet egésze ennél sokkal emberibb kötődéseket mutat.
A költemények egy részében nem megy túl az érzékiség kissé túlfűtött bemutatásánál, olyan helyzetversek ezek, amelyeknek Kavafisz volt nagymestere, emlékezetesen szép példája ennek a Kérdezte, milyen minőségű… című verse, amelyben a görög költő egy ifjúról ír, aki a ruhaboltba vetődik, és a zsebkendők válogatása közben véletlenül összeérő kezek játéka juttatja el a testi vonzódás, a vágy itt és most kiélhetetlen, ám visszafogottságában annál erotikusabb, emelkedetten szép pillanataihoz. Hasonlóan testetlenül, az igazi odaadás lehetősége nélkül erotikus a Tisztességesen kiterítve című Nádasdy-vers. Petri módra bejárva a tegnapi szeretkezés helyszínét, a szálloda szobájában nyomoz, elmerül a tárgyakhoz kötődő test emléktereiben. Valójában szerelmét keresi, de csak mint egy – a szobából hiányzó – lényt, a színpadon mégis nyomokat hagyó rekvizitumokra talál. Az elfogyasztott reggeli maradékát, cigarettacsikkeket a hamutálcában és a kék törülközőt, amely ugyan már használt volt, de nem nyúlt a számára kikészített rózsaszínhez. A szagoknak, illatoknak, a tárgyak által konzervált mozdulatoknak itt különös szerepük van. Ahogy a színeknek is. A kötetben meglepően sokszor fordul elő a rózsaszín szó, és mindig a nemi identitás bizonyos tolvajnyelvén kapcsolódik a bonyolult, az olvasó számára persze csak kívülrekedtsége okán rejtélyes jelentésekhez. Számos vers említhető még, amelyekben Nádasdy bevezet ennek a külön csatornákon bonyolódó, a konvenciók ellenében sajátos jelentésekkel bíró rituálékat követő kapcsolatteremtésnek a titkaiba. Bizonyos értelemben az üldözött vallási szektákhoz hasonlító társadalmi érintkezés nyelve ez. A költő legradikálisabb cselekedete, ennek a teljes mélységében való vállalása és az évtizedek múlásával is alig enyhülő kivülrekedtségnek az elfogadása. Lázadás, amely azonban mégiscsak zárt tereket kíván, sohasem tehető nyilvánossá. („Nem gusztusos a többiek szemében, / amit csinálsz – csak én látom: csodás.” (Mikor berontok.) A fehérruhás fickó című versében szinte irracionálisan működik ez a jelnyelv. Az elegáns étteremben megjelenő fitt úriemberről egyből megérzi, hogy az ő köréhez tartozik. Jeleket vél felfedezni, lénye minden megnyilvánulása üzenet azoknak, akik értik ezt a nyelvet. Nagynénjével ül, kettős játékot játszik, miközben az idős hölgy „kacagva mesélte közben süldőlány-korát”, ő csak erre a fehér ruhás fickóra tud figyelni, ez a fajta képesség, hogy fölfogja egy gesztusából akár a másik nemi identitását, olyan lelki vihart kavar benne, hogy minden, esetleg másnak szóló üzenetet is magáénak érez. Ennek a titkos nyelvnek az érthetősége menten egy másik régióba emeli át. Hasonló, de már egy halálon túli szcéna a Menj! című vers. Itt is a rejtett gesztusok válnak fontossá, hogy a zárt térben való, a megengedhető és élhető megnyilvánulásokat a nyitott tér ellehetetleníti. Nem tudnak elbúcsúzni egymástól a vágyaik szerint, minden mozdulatukkal elárulnák egymást, ugyanakkor a visszafogottság, a vonat indulásakor ösztönösen mozduló kezek, a távolból is összesimuló arcok visszahozzák és színpadiassá teszik az intim tereket, nyilvánossá lesz, ha nem is a szerelmük, hanem csak a másságuk, s ilyenformán üressé válik a mozdulatok érzelmi töltete.
A szerelem fájdalmas tapasztalatait felemlegető parádésan szép és indulatos versek egyike a kötetet nyitó darab (A lépcsős utcán lefelé). Egyetlen nagymonológ, szinte shakespeare-i lendülettel és kosztolányis hangvétellel („hogy elmondhassam barátságos hangon: / a délutánt sötét dolognak tartom”) egy életforma napi szenvedéseinek lázgörbéje, amikor a legfontosabb dolgok napközben történhetnek, hiszen rejtekezni kell, még esetleg a család elől is. A vég egészen színpadias és szellemes: „A lépcsős utcán lefelé gurulva / mért látnám tisztán: melyikünk a kurva?” A másik tömörebb, úgyszólván egy fonák helyzet, egy féltékenységi jelenet ábrázolása (Ezer szálon). A verbálisan (utólag) felizzított szenvedély és féltékenység a test kontrollálatlan dúltságát érzékelteti: „Minden zsebem csorog, minden gombom remeg”. Ezekben jelennek meg azok a nyelvi furcsaságok, amelyek egy jelentős költészet felidézhetőségének kizárólagos bélyegeit tartalmazzák. A kötet talán nyelvileg legtömörebb, képileg legabsztraktabb, az érzéseket és érzeteket legelnagyoltabban, csak ellentétekben kifejező halotti verse a Beszorulva tél és nyár közé. Az elhunyt társ sírjánál áll, nyár van, tombol ez a nyár, de a lelkében jéghideg űrt érez, jégmezőket. (A „Ti nem tudjátok, milyen a hideg” Pilinszky Apokrif-jére rímel: „És tudjátok, miféle fájdalom…”) További érdekesség a görög sírdomborművekre való erotikus utalás. De míg ott az érzékiség magán a domborművön belül van jelen, nézhető formában, itt a sírlátogató személyes érzéseiből kibontakozó, a nevek betűire hajolva érinti meg a sírkövet, és a hidegség, amely mégiscsak belőle fakad, odafagyasztja bőrét az izzó gránitlaphoz.
Szinte hangsúlyosan más értelmezést nyer a hagyomány és a megfelelési vágy Nádasdy istenes verseiben. Mondhatjuk, itt a legpucérabb, a legesendőbb a versek alanya. Olyan távolságokat kellene áthidalnia, amikre a bűn fogalmában szocializálódott lélek a vágyai pusztító önazonosság-keresésében képtelen. Ebben a tekintetben Adyhoz hasonló, aki csak a szenvedései mélyén, az individuum ürességében, a maga töredékében próbálja a hitet egyetemes nyelvvé tenni. A hitben konformizáltak rábízzák esendőségüket a teremtés, a létbe való belevetettségük predesztinációjára. „Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca, / de te járattál olyan iskolába, / ahol ilyesmiket tanítanak” (Féltérden). Látványosan az egoizmus istene ez, akiben teljes feloldódást szeretne, áthárítja bűneit, hiszen az egyén ösztöneit követve nem tehet mást, beleérik a vágyaiba, a képzelete kimunkálta intellektusba, ahol értékesebb az egyéniség, mint a hagyomány. Nem akar mást, csak vágyai konfrontációit intellektuálisan feldolgozva kíváncsi istene reakciójára. A néma isten azonban nem adja beleegyezését a helytelen élethez, hanem csupán eltűri a hinni vágyók csapodárságát. Kissé modernebb nyelven fogalmazva, az isten nem azért hallgat, mert beleegyezik a törvénye ellen szegülők életfelfogásába, hanem azért, mert omnipotens hatalma révén nem talál rá a bűnben az esendőségre, nincs képzete az egyediről, ám elvárja, hogy a szakrális szövegekben lefektetett intései szerint őt pontosan értsék. Olyan áldozatokat vár el az emberektől, amelyek a kommunikációban vele egyirányú kapcsolatot teremtőktől merő illúzió. Vagyis az isten ilyen értelemben a benne hívők intellektuális vagy legnaivabb vágyakozásának centruma. Olyan egzisztencia, ami személyre szabott a befogadó számára, de mégis elkülönülésében egyetemes, megállapíthatatlanul tiszta hang, ami ellen öntudatlanul lázadva a maguk istenkreációját bebalzsamozott fölöttes énként élik meg. Szinte szenvednek istenük tökéletességétől, isten hallgatásában csak lelkiismeretük újabb és újabb megtépázását látják. A parázsló erotikát ezért szinte csak kívülről, inventáriumszerűen sorolja fel, miközben a hang távolságtartó marad, és egy kissé fájdalmasan ironikus, hiszen az olvasó csak intellektuálisan fogadhatja be az olyan étkeket, amelyeknek az íze nem találkozik éhe képzetével. Még élesebben és az isteni hatalom közönyéről szól a Teremtés című vers, amelyben isten ugyan megvizsgálja a futószalagon készült teremtményeket, ki is emeli onnan a selejteket, ám mégis visszateszi végül, gondos vizsgálat után úgy dönt, hogy csak valami lelki emulzió, a teremtést nem zavaró aprócska eltérés mindaz, ami a költőt a többi darabtól megkülönbözteti, mintegy jogosultságot ad ennek a hibának, s mint ilyet, megengedhetővé teszi, ami már évszázadok óta annyira emberi, hogy volt kor, amikor ezt tekintették az igazi szerelemnek.
Nádasdy talán túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy költői tudását, verstechnikai rutinját minden módon megmutassa, mert így lehet beágyazódni egy költői hagyományba, ami pedig, mondandóját tekintve, szinte csak napjainkban kap igazi nyilvánosságot. Az idő bizonyára jobban és árnyaltabban segíti majd az olvasót, hogy azzá legyen, ami ma még semmiképpen nem, hogy a klasszicitás hideg felületén megértse a szobrok verejtékét. Mert a kötet címe is ugyanabból a kettősségből fakad, mint Nádasdy egész lénye: a hagyomány hámsejtjein keresztül kell kitörnie, valóságossá lennie, szaglania (sok versében ismétlődő motívum ez is), hogy felmutassa a maga igazát, igazi lényét. Fur-
csa, de kétségtelenül eredeti a kötetcím, A szobrok kertjében járva című versből kiemelt sor, amely egyéb jelzésekből következően antik szobrot képzel maga elé. A szobor élettelen, halott valami, egy esztétikailag tökéletesre csiszolt pillanat, amely azonban magába zárja, fogollyá teszi a megmintázott figurát. Ha a szobrok verejtékezni kezdenek, az annak lehet jele, hogy még mondani szeretnének valamit, amit a formák zártsága miatt képtelenek elbeszélni. A halottságukban is individuumok kitörnek a formák fogságából, és más lehetőség híján verejtéket gyöngyöznek a tökéletességük márványfelületére. Ezek a szobrok tűnődnek még az életükön, nem ismerik fel magukat ebben a zártságban, amit a szerepük kiosztott rájuk. Az is lehet, hogy rossz szerepet játszottak, s most szeretnék elmondani a féltve őrzött titkaikat. Tűnődnek még a dolgokon, azon, amit játszottak, azokon a dolgokon, amikor szerették volna tisztázni, hogy kik is ők. Mint talán legszebb versében mondja: „Egyedül kéne, vagy valakivel, / hajnalban, mikor csendesen kikel / a növények friss, sárgásvörös szára, / vagy este…” (Tűnődni.) A szobrok nem mozdulnak meg, nem is lélegeznek, másként törik át érvényességük világát, vagy úgy, ahogy Rilke felidézte a töredékes Apollón-szobor érzéki-intellektuális leírásakor, hogy értelmünkkel mi hatolunk titkaikba, vagy úgy, ahogy Nádasdy láttatja, a szobrok nedvei (rokon fogalomként a vízzel!) megindulnak felénk, „megszólítanak”.