Rugási Gyula

DE CONSOLATIONE HISTORIAE…
LACKÓ MIKLÓS, 1921–2010

1

Hérodotosztól, Thuküdidésztől Tacitusig az ókori történetírás legnagyobb klasszikusait olvasva világosan kitetszik: a historiográfia semmiféle vigasztalással nem szolgál, nem is szolgálhat, hiszen önként vállalt feladata elsősorban a filozófia érdeklődési körén kívül rekedt efemer jelen megragadására irányul, igaz, a maga hitelességében előtárt eseményrendet némi erkölcsi tanulsággal fűszerezve. Vigasz – ilyesmit még a tulajdon apósa, Agricola dicsőségét zengő, Cicero és a sztoa szellemével áthatott Tacitus sem szándékozott nyújtani; a consolatio „műfaja” a kései antikvitás, pontosabban a börtönében sínylődő államférfi és filozófus, Boëthius „találmánya”, aki igazi platonikusként – miközben önmagának nyújtott lelki támaszt – eljövendő koroktól várhatta a dicsőséget és a halhatatlanságot.
Mindaz, ami az ókori példák kapcsán elmondható, hatványozottan igaz a történetírásnak az európai kultúrában betöltött szerepére, különösen az elmúlt kétszáz évre, amióta a történeti filológia a maga kényszerű, ám biztonságot nyújtó folyammedrét csak ritkán merészelte elhagyni, mégis, hosszú életének utolsó évtizedeiben egyre inkább a kultúrhistória, illetve a történetfilozófia felé elkötelezett Lackó Miklós tudósi mentalitására – megítélésem szerint – elsősorban az a derűbe hajló megbékélési vágy a jellemző, amely a filológust mind tudományága, mind pedig választott tematikája, korszaka iránt eltölti. A megbékélés ilyesfajta vágya pedig – bármily abszurd következtetésként hasson is! – vigaszt vár és vigaszt kínál főleg a kibeszéletlen, megemésztetlen s ily módon folyamatosan „elhazudott” közelmúlt valahány (szem)tanújának, egészen pontosan a történetírás thuküdidészi „alkotóközösségének”. Az iméntieken túl Lackó Miklósnak mindenekelőtt a két világháború közötti időszak szellemi életét feltérképezni igyekvő munkásságát tanulmányozva az is nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarországon a humán tudományok közül a történetírás legalább ugyanannyira az egyéni és a kollektív identitáskeresés bevett útja, mint amennyire a történő múlt feltárásának a vágya. A nagyszabású szellemi arc- és pályaképek – Szekfű, Fülep, Kerényi, Németh László, Prohászka Lajos, Tolnay Károly a legfontosabb megörökített figurák Lackó galériájában – sokszor azt a benyomást keltik, hogy a történész a legszemélyesebb, baráti viszonyban áll az előbb megnevezettekkel (jóllehet, tudtommal, egyiket sem ismerte), s az éppen félbehagyott beszélgetések magától értetődően folytatásra várnak. Nagyszabású tablót testesítenek meg ezek a portrék a történetírás ódon, XIX. századi várkastélyában, ám korántsem valamiféle dicső múlt mementói gyanánt. Az arcvonások sohasem öltenek „archaikus kontúrokat”, másként fogalmazva: a portrékon nem fedezhető fel semmiféle tudatos archaizáló szándék. Nagyjából a 70-es évek elejétől szisztematikusan íródó tanulmányokban Lackó újra és újra nekigyürkőzik egy-egy arckép fölvázolásának; mindenekelőtt a Szekfűről, de hasonlóan a Fülepről avagy Kerényiről készült írások jelentik erre a legjobb bizonyítékot.
Persze nem csupán a történész érdeklődésének a tárgya és jellege változik folyamatosan az elmúlt évtizedekben, hanem maga a történész is, még ha Lackó Miklós életútját nem jellemzik is látványos politikai pálfordulatok. De ha az iméntiek nem is, gondolkodásmódjának mélyreható átalakulása annál inkább. Ezekben a napokban, amikor a társadalomtudósok nagy része már megint – diszkréten avagy látványosan, de – változtat valamicskét ideológiai látószögén, Lackó sem úszhatná meg, hogy föl ne hánytorgassák: közvetlenül a háború után, bölcsészhallgatóként, minisztériumi hivatalnokként, majd mint pártiskolai oktató, végül pedig – 1954 óta egyetlen munkahelyén, az MTA Történettudományi Intézetében – kutatóként, nagyjából a 60-as évek közepéig rendes-becsületes marxistaként, kezdte tudományos pályafutását. Balról indult, mint legközvetlenebb barátai közül – Hanák Pétertől Litván Györgyig – szinte mindenki, s liberális gondolkodóvá alakult, miként barátai és kollégái közül oly sokan. Noha életművének meghatározó tematikáját, illetve annak súlyát alig-alig érintik, maga Lackó tökéletesen tisztában volt gondolkodói metamorfózisának jellegével, szerepével, s különösen az elmúlt 10-15 évben próbálkozott meg valamiféle számvetéssel. Igaz, itt nem összefüggő confessióra kell gondolni, hanem csupán néhány zárójelbe tett mondatra (amikor a szerző „kiszól” a szövegből), eltéveszthetetlen gesztusra.
1996-ban, amikor 75. születésnapjának tiszteletére a Történettudományi Intézet akkori igazgatója, Glatz Ferenc, Sziget és külvilág címmel reprezentatív kötetet jelentetett meg az ünnepelt tanulmányaiból, Lackó Miklós egyetlen írást sem válogatott be a 60-as években vagy még korábban fogant munkái közül. Történészi munkásságának ez az időszaka – amelyik jobbára két tárgyterület, a két világháború közt a munkásság szociológiai, kulturális megoszlása, valamint a honi fasizmus, nyilasmozgalom ideológiai hátországa köré összpontosul – mindamellett nem tűnt el nyomtalanul, nem került sor semmiféle látványos visszavonásra, sokkal inkább arról van szó, hogy becsületes filológusként és szellemi emberként nevezett újra és újra nekigyürkőzött a hajdani tematikának, nyilvánvalóan a Rákosi-korszak, illetve az ’56 után befagyott levegő megkövetelte ideológiai lózungok nélkül. Nagy terve: folyamatosan, egyre sűrűbb gondolati rácsozattal lefedni a két világháború közötti magyar elitkultúra „szellemi térképét”, részben az újragondolt és újraírt hajdani kísérleteken alapult. (Szabó Ervin, Révai József, Lukács György „Blum-tézisei”, Molnár Erik, 1956-tól a 60-as évek elejéig ívelő, mindenkor a Pártközpont vezényelte történészviták részint újragondolt formában kerülnek elénk, részint az említett terv kiegészítő mozzanatai, adott esetben pedig a történész saját, átélt emlékei gyanánt.) Mindamellett az idézett, 1996-os válogatás elég pontos támpontul szolgál arra vonatkozóan: maga az auktor mit tart a legfontosabbnak feltorlódó életművén belül. A válaszra nézve, mondhatni tökéletes az összhang író és kritikusa között; az életmű ilyen értelemben felfogható epicentrumát három, a 70-es , illetve a 80-as években napvilágot látott tanulmánykötet jelképezi, bennük a már említett nagyszabású, a két háború közti periódus politikai, kulturális életét megörökítő tablóval. A Válságok – választások (1975), a Szerep és mű (1981), valamint a Korszellem és tudomány (1988) című kötetek írásai – főleg néhány remekbe szabott portré – a Horthy-korszak egész ideológiai színskáláját leképezik, a lumpen, illetve a „dzsentroid” szélsőjobb fajelméleti mítoszaitól egészen a marxizmussal, sőt a bolsevizmussal kokettáló messianisztikus társadalomelméletekig, a józan vagy inkább szalonképes középre helyezve azt a két irányzatot, amelyik ma is a Horthy-korszak rokonszenves örökségének tűnik: a XIX. századi hagyományokon nyugvó liberalizmust, illetőleg – Lackó sajátos elnevezésével – a „status quo konzervativizmust” (Szekfű-problémák. In: Korszellem és tudomány. Gondolat, 1988. 89.). Noha egzakt színképelemzést végezni ezen a skálán tényleg nem lehet, Lackó mégis csaknem annyiszor írja le például a titokzatos „szellemi élet” kifejezést, mint a 20-as években a Geistesgeschichte legkiválóbb honi képviselői, Thienemanntól Zolnai Bélán át Prohászka Lajosig. Azt hiszem, nem egyébről van itt szó, mint Lackó Miklós egyik legfőbb történetírói erényéről, a kivételes szenzibilitásról, arról, hogy képes a tőle alkatilag rendkívül távol álló Németh László „bőrébe belebújni” (sok tekintetben a Szerb Antal képviselte „mindenáron meg akarom érteni” módszert követve), éppen úgy, mint – mondjuk – Horváth Jánoséba. Az alkati inkonzisztenciák önmagukban nem jelentenek semmit, gondoljunk csak Kerényi, Németh László és Gulyás Pál időleges, illetve Németh és Gulyás mindvégig kitartó barátságára. Lackó Miklós könyveit (újra)böngészve, az életmű lezárultával egy sajátos új horizontot is felfedezni vélek: amennyiben a „szellemi térkép” – ugyancsak némiképpen egzakt módon – lefedési problémaként érzékeltethető, akkor jó reménységünk van arra nézve, hogy maga az auktor is fennakad előbb-utóbb az általa készített gondolati hálón.

2

Megismerés és identitás(keresés) viszonyát illetően s Lackó Miklós egész történészi pályájának áttekintésére nézve – úgy gondolom – egyértelműen az a hosszú tanulmány érdemel elsődleges figyelmet, amelyet a szerző a Századok című folyóiratban tett közzé röviddel a halála előtt, s amely a Rákosi-korszak jelentős kultúrpolitikusának, egyben a Történettudományi Intézet első igazgatójának, Molnár Eriknek történészi pályafutását kísérli meg áttekinteni. Molnár rendkívül ellentmondásos figurája lehetőséget kínál arra, hogy az 1950–53 közötti, általában éjsötétnek látott időszak kultúrpolitikájának elemzésén keresztül jóval árnyaltabb képet kapjunk a magyar történelemtudomány háború utáni „belviszonyairól”. Amellett, hogy a Molnárt közelről ismerő szerző írásában úton-útfélen előbukkannak a bennfentes személyes visszaemlékezései, az egész honfoglalás és Árpád-kori magyar történelmet átértékelő pártfunkcionárius úgy jelenik meg előttünk, mint különféle, egymásnak feszülő érdekek kiegyenlítője, egyszóval mint olyan személyiség, aki még ebben az eszelős időszakban is egy ideológiával végletekig telített tudomány „konszolidálója”. Olyan egyéniségként tehát, aki konfliktusba kerül a korabeli történészvilág spiritus malignusának tartott Andics Erzsébettel, s aki a háború után folyamatosan egyengetni igyekszik a sok tekintetben valóban kompromittált Mályusz Elemér pályáját. Egyáltalán, a szerző által megidézett Molnár Erik mindvégig Mályusz fényében vagy árnyékában tűnik fel, vagyis egy olyan, rendkívül erős (ha nem is túlságosan szimpatikus) egyéniség erőterében, aki jól érzékelhetően jelen van az 1983–86 között készült Szekfű-portréban is, amelyet én az egyik legjobb Lackó-írásnak tartok. (Két „nagy horderejű” figura személyiségének ütköztetése, mondhatni egyfajta latens dialógus formájában való felidézése Lackó Miklós egyik kedvelt történetírói eljárása. E módszert alkalmazza például Szekfű és Horváth János, Kerényi és Tolnai Károly, főképpen pedig Kerényi és Fülep levelezésének felhasználásával.)
Megkönnyítendő a kritikus feladatát, a Molnár Erik-tanulmány már valódi confessioelemeket is tartalmaz. Kitér az Intézet 1950 és 1956, valamint az 1956 és 1963 közti időszakának történetére, részletesen ismerteti az 1956 után – részint Molnár megjelent könyvei nyomán – tartott történészvitákat, a nyilvánosan közzétett dokumentumokat, illetve a Pártközpontban készült beszámolókat is. Mindeközben eléggé nyilvánvalóvá válik, hogy nem csupán egyfajta filológusi produkcióval, a közelmúlt eseményrendjét rekonstruáló rutinszerű történészmunkával állunk szemben, hanem csaknem egy egész élet számadásával, mindenfajta szerecsenmosdatás nélkül, még csak az emlékezés életre hívta vívódásokat sem megtakarítva. Az 1959-ben közzétett párttézisek, A burzsoá nacionalizmusról és a szocialista hazafiságról című „iránymutató” dokumentum intézetközi (a Történettudományi és az Irodalomtudományi Intézet tagjai egyaránt részt vettek az eseményen) vitájának rekonstrukciója közben Lackó például a következőket írja: „Végül meg kell említenem saját hozzászólásomat is, amelyet – visszatekintve – különösen rossz felfogásúnak tartok: egy »tiszta marxizmus« jegyében a népieket és az urbánusokat egyaránt bíráltam.” (Molnár Erik és a 60-as évek történészvitája. In: Századok, 2008/6. 1506.) Mi több, lapalji jegyzet formájában a szerző azt is megjegyzi, hogy „A pártközpontnak az Intézet vitájáról szóló beszámolója dicsérően említette felszólalásomat. Dicsérte Mályuszt is, aki »önkritikát« gyakorolt”. (Uo. 65. jegyzet.) De még ez sem elég, a lelkiismeret-vizsgálatot a végső szigorig folytatva (mintha csak a hajdani iskola, a gödöllői premontreiek paptanárai diktálták volna a tempót), Lackó egy másik, 1960-ban, A nacionalizmus történelmi gyökereiről című, ugyancsak pártirányelvek alapján megtartott történészvita összefoglalása után, a vonalas, doktrinér hozzászólások kapcsán ezt olvashatjuk: „Az elmondottakhoz, az igazság kedvéért, hozzá kívánom tenni, hogy itt most utólag nem »kívülről bírálok«: ha én, e tanulmány írója, felszólaltam volna, lényegében ezekhez többé-kevésbé hasonló nézeteket képviseltem volna.” (I. m. 1509.)
Miként már évekkel a halála előtt többször is említést tett róla, Lackó Miklós hosszasan foglalkozott Molnár Erik történészi és politikusi pályafutásával. Gyanúm szerint nem elsősorban azért, mert hajdani igazgatójának tudósi kvalitásai nyűgözték le (bár mindenképpen el kell ismerni, hogy a maga módján határozottan tehetséges emberről van szó), hanem feltehetőleg azért, mert személyében egyszerre testesült meg az a régi világ, amelyet a szerző környezetében jobbára csak igazi ci-devant-ok képviseltek – miként Mályusz, Hajnal István vagy Kosáry Domokos –, valamint az az új világ, amely különösen 1945 és 1960 között a szellem mélyrepülését jelentette majd’ minden kicsit is érzékeny gondolkodó ember számára. Mégis, sok más kor- és sorstársához hasonlóan Lackó pályafutása is ebben a lidérces új világban kezdődött, ahogy már említettem, „hívő marxistaként”. Sok más kor- és sorstársához hasonlóan gondolkodói metamorfózisa – szinte kényszerítő erővel – egyazon formai keretek közt és egyazon nyelven jeleníti meg azt a „habitusváltást”, amely filológusi érdeklődésének radikális átalakulásában, valamint az öregkori „belső számvetésben” egyaránt megfigyelhető. Egyik, nem kifejezetten szaktörténészként, az Ókortudományi Társaságban tartott előadásában Kerényi Károlynak Fülep Lajoshoz írott levelét idézi; az idézetben foglaltak érintik talán legmélyebben azt a megítélésem szerint „legbensőbb érdeklődést”, amelyről tudtommal Lackó Miklós expressis verbis sohasem beszélt. Az említett 1943. szeptember 7-én keltezett levelében Kerényi a következőket írja annak az embernek, akit magyarországi pályatársai közül talán a legtöbbre tartott: „Ami hajt, még mindig – és mindinkább – több a pusztán történeti igénynél […]. Ahová a görögség kutatójának el kellett jutnia, s ahová épp a vallásos, az abszolútummal meztelenül szemben álló ember megértésének el kellett vezetnie: az az ember megértése. Mint tudomány: az antropológia… Ehhez kell eljusson minden igazán humanisztikus törekvés. […] Így találkozhatott »filológiám« előbb az etnológiával… s azután most a pszichológiával, amely végeredményben antropológia kellene, hogy legyen…” Természetesen mindaz, ami egyértelműnek tűnik Kerényi életművének ismeretében (bár meg kell jegyeznem, hogy a már Svájcban élő ókortudós elgondolása is mérhetetlenül világosabb itt, mint – mondjuk – a Sziget-füzetek beharangozó programjának megírása idején, 1935-ben, amikor még mindenütt a „görög lényeg” és a „magyar lényeg” kissé gőzös fogalmai bukkannak elő; lásd: Kerényi Károly: Tudósoknak való. In: Sziget I. 1935. Reprint kiadás, Orpheusz Kiadó, 2000. 7–11.), csak áttételekkel lehet igaz Lackó esetében. Hiszen a történész szükségszerűen forrásokra alapozott, dokumentarista eljárása eleve határt szab a vallástörténész számára kínálkozó eljárásmódok alkalmazhatóságát illetően. Márpedig Lackó ízig-vérig történészként mindvégig betartotta a (céhes) mesterség megszabta követelményeket. Mégis, érezni lehet, hogy mindaz, ami – különösképpen a majd’ hét évtizedre terjedő munkásságának második felében – igazán érdekelte, az a mesterségbeli követelmények teljesítése után következik. A már többször szóba hozott „szellemi térkép” ugyanis a vizsgált figurák hús-vér lényének figyelembevételével készült, sohasem előfeltételezve azt, hogy opus és vita között áthághatatlan szakadék tátong. Ennek megfelelőek a „sorok közül” kiolvasható kérdések – hol húzódnak egy-egy korszakban a még vállalható életstratégia határai, a különféle ideológiák présében mit jelenthet a tudományos nyelv „őszinteségi foka”, hogyan működnek az elfojtáson, frusztráción alapuló társadalmak, főleg a mindenkori magaskultúra szintjén? Liberalizmus és konzervativizmus, szellemtörténet és pozitivizmus vitája csak ezután következik, néha egészen mesteri módon, olyan szubtilis formában érzékeltetve mindezt, ahogy az például Szekfű és Babits több évtizedes egymást győzködésének ábrázolásakor történik. (Miként ismeretes, ez a közvetett, nem személyes találkozásokon nyugvó egymást bűvölés végül is úgy billent ki az egyensúlyi pozícióból, hogy – egyetlenegyszer! – Szekfű írt a Nyugatba, nem pedig Babits a Magyar Szemlébe.)

3

Nehéz lenne számba venni, vajon az antikvitás, majdan az „európai kultúra”, csupán Phereküdésztől Porphürioszig, az allegorézishez hasonlóan hányféle pszeudonyelvet talált ki magának, vagy azért, hogy legmélyebb gondolatait elfedje, vagy pedig azért, hogy „újrakódolja”, újraértelmezze azt a tradícióállapotot, ahol és amikor még minden „szó szerint” volt igaz. Ha mindenképpen el kellene dönteni, mi az, ami Lackó Miklós kultúrhistóriai megközelítésében a legjellegzetesebb elem, akkor jómagam mindenképpen az előbb említett pszeudonyelvek felderítését és leírását venném az első helyre. A legújabb kori magyar történelem, csekély kivétellel, mondhatni aranybányaként kínálja fel a lehetőséget e sajátos nyelvészi, etnográfusi tevékenységre. Feltéve persze, ha a kutató képes kívül helyezkedni a vizsgált jelenségvilágon, s nem szippantja be magába valamelyik, a saját törvényei szerint működő szellemi-kulturális közeg, hogy azután az egykori kívülálló maga is „anyanyelvi szinten” beszélje a kezdetben még idegennek ható idiómát.
Az eddigiek alapján talán nem meglepő, hogy a Lackó-féle szellemi térkép éppen azzal az időszakkal foglalkozik először, amelyik – nyilván nem a „magyar lelki alkat” radikális mássága folytán, hanem a birodalom mint uralmi forma jellegéből adódóan – e sajátos nyelvtörténet ad litteram korszakát zárja le. A századforduló és a századelő időszakáról van szó, amelyet Lackó Miklós nem egyszerűen a „véleményszabadság” légies kategóriájával jellemez – hiszen radikális megszólalásokban, vérre menő tudományos és publicisztikai vitákban a Horthy-korszak is bővelkedik –, hanem, jobb szó híján, a „szellemi élet” olyan szintű szabadságfokával, amellyel a magyar közgondolkodás azóta sem rendelkezik. A Trianon utáni, egyfajta szellemi Kurzleben tüneteit felmutató lázas negyedszázad pedig végképp nem. A korszak vitáinak nyelvi sztereotípiától, „nacionalizmus”, „konzervatív szemlélet”, „intranzigens keresztény eszmék”, a magyarság sorskérdéseit firtató „nemzeti metafizika”, sovinizmus, nemzetkarakterológia, effektív fajelmélet, szalon-antiszemitizmus, dzsentriromantika stb. értelemszerűen mindenfajta értelmiségi közbeszédben megjelenik. Jószerével mindenki ezt az eklektikus nyelvet beszéli, még akkor is, ha megveti, sőt undorodik tőle. (A jelenséget – pártállástól függetlenül – a mai olvasó is behatóan ismeri, hiszen az elmúlt két évtized politikai közgondolkodása, különösképpen pedig az úgynevezett jobboldali irány jószerével mást sem volt képes kínálni, mint ennek a hajdani nyelvállapotnak a Nachlebenjét.) A személyes elgondolásokkal és meggyőződésekkel szemben kiépül az a bizonyos pszeudonyelv, amelyet mindenki ért, függetlenül attól, hogy a Nyugatban vagy a Napkeletben publikál-e, a Három nemzedék-et olvassa-e inkább, avagy a Szekfűtől „jobbra” klasszifikálható Mályusz Elemér A reformkor nemzedéke című tanulmányát, a népiesekkel szimpatizál-e, avagy a baloldali mozgalmakkal stb. Akárhogy álljon is a helyzet, a századelő utoljára tapasztalható, kivételes magassága abban mutatkozik, hogy ennek az anakronisztikus operettvilágnak a lelkes avagy cinikus propagátorait utoljára Ady és nemzedéke merészelte par excellence hülyének nevezni.
A fenti helyzetképpel, illetve megközelítésmóddal persze lehet vitatkozni, de mindenképpen hangsúlyoznom kell, hogy itt nem prekoncepcióról, hanem végkövetkeztetésről kell beszélnünk, amennyiben az én „olvasatom” helyes. S ennek megfelelően vagy elfogadjuk, hogy a szellemi térkép nem csekély teoretikus általánosítást követel meg, tudván tudva, hogy más és más léptékkel egészen másféle kiábrázolások jelennek meg előttünk, vagy pedig a módszer olyan nyelvhez fog hasonlítani, amelyben a grammatikai szabályok száma meghaladja majd a szókészlet terjedelmét.
A Horthy-korszak szellemi életének elemzéséhez képest nyilvánvalóan egészen másféle nehézségeket támasztana például az 50-es, 60-as évek hasonló kórrajza. Hiszen ebben az időszakban szinte már semmi sem igaz ad litteram, sem a pártbrosúrák, sem a napi sajtó, sem pedig a társadalomtudományok nyelvén. Az a fajta olvasó és író közti „cinkos összekacsintás”, amelyről egykor Mészöly Miklós beszélt, inkább a 70-es évekre igazolható. Amint ezt a Molnár Erik-tanulmányban megfogalmazott, nagyon vázlatos kísérlet is mutatja, a hatalom és a társadalomtudományok prominens képviselőinek a viszonyát olyan mérvű kölcsönös cinizmus jellemezte, amely már a mondatok logikai struktúráját is befolyásolta. Amikor Lackó Miklós – teljességgel a saját emlékeire támaszkodva – áttekinti a Történettudományi Intézet történetét, nagyjából a 60-as évek közepéig, a hajdani kollégák és barátok sorában, valamint az utolsó szobatársak, Litván György és Hajdu Tibor mellett különös súllyal, illetve szeretettel kerülnek említésre azok, akik nem a szóban forgó pszeudonyelvet beszélték, magyarán nagyjából azt írták le, azt mondták, amit gondoltak… A sor Kosáry Domokostól a tőle alkatilag olyannyira különböző Szabó Miklósig (akinek valódi tudósi és emberi nagysága csak az utóbbi időben mutatkozik meg igazán) nem túl hosszú, de ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen – szimbolikus léptékkel – talán az 1981-ben napvilágot látott Bibó-emlékkönyv minősíthető először valóban és nyíltan ellenzéki gesztusnak, olyan „értelmiségi megnyilatkozásnak”, amely a történészszakma egy részét is érintette.
Lackó Miklós szinte valamennyi írása arról tanúskodik, hogy a filológus teljes harci díszben végzett munkája, a közelmúlt értelmezése majd’ mindig belefolyt saját sorsába, saját életébe. Ha másként nem, a genealógia eszköztárával, a barátok barátai, kollégák kollégái révén, gyakorta eleven jelenné változtatva az amúgy sem kővé merevedett múltat. A(z antik) mitográfia szemléletmódjának visszacsempészése a modern történettudomány műfogásai közé jól megmutatkozik Lackó kedvelt „három nemzedék” koncepciójában, amely persze csak stilizáló megoldás, irodalmiasított eljárás Asbóth János s főleg Szekfű Gyula elgondolásaihoz képest. Asbóth héroikus nagyságai, Széchenyi, Vörösmarty, Kossuth, Petőfi, Deák és Arany (akik nemzedékként valójában nem is különültek el egymástól) helyén Szekfűnél már a hanyatlásvég képviselői, Tisza és Ady teljesítik be a magyar (bal)sorsot. Hozzájuk mérten Lackó „harmadik nemzedéke”, az Apolló című folyóirat szerkesztője, Faragó László, vagy a haláláig az Egyetemi Könyvtárban trónoló Mátrai László már aligha számíthat valamiféle „magyar metafizika” reprezentánsának, s nem feltétlenül azért, mert például az Élmény és mű szerzője ne lett volna eredendően rendkívül képzett és tehetséges tudósjelölt, hanem egészen másféle okból. Ha – amúgy meg nem engedhető – gondolatkísérletként „magyar metafizikáról” vagy „magyar tragédiáról” beszélnénk is, be kellene látnunk, hogy különösen az utóbbi „műfaj” fennkölt egyéniségeket követel meg, nem pedig hitvány és elvtelen törpéket, akik 1945 után mindig is szép számmal tenyésztek, de napjainkban végképp elárasztották a magyar közéletet. A három nemzedék, ez a bizonyos „mitikus genealógia” Lackó számára természetszerűleg nem azért bizonyult fontosnak, hogy belecsatlakozzék valamiféle kortalan diskurzusba (noha ez a fajta alapállás nem lenne föltétlenül abszurd, hiszen az eredendő közegben – a háború, majd a Rákosi- és a Kádár-korszak közbejöttével – a legfontosabb következtetések konzekvens végiggondolása némi halasztást szenvedett), hanem azért, hogy ezzel a formális tagozódással dramaturgiai eszközt találjon a korszakok, politikai, tudományos paradigmák átfedéseinek leírására. Ha jól okoskodunk, s valóban mitikus genealógiáról beszélünk, akkor az egésznek amúgy sincs túl nagy jelentősége, hiszen a mitológia lényei, kortalan arcukat s még inkább időtlen tekintetüket egymás felé fordítva mindig is egy-korúak maradnak, függetlenül attól, hogy melyik nemzedékhez tartoznak.

4

A fenti, némiképp frivol megállapítás mindenesetre ahhoz a szellemi közeghez irányít bennünket, ahol (történészi pályafutásának kezdeti szakaszát tekintve egyáltalán nem szükségszerűen) Lackó Miklós hazatalált. Ez a közeg pedig egyrészt a volt Kerényi-tanítványok (közülük Lackó számára a mai magyar klasszika-filológia doyenje, Szilágyi János György a legmeghatározóbb) – és „leszármazottaik” – köré épül, másrészt a már említett intézeti kollégák és barátok köré. Mindenesetre itt is egyfajta nagyon bennfentes világról van szó; nem véletlenül találkozhatunk az életműben oly sokszor a Kerényitől kölcsönzött sziget metaforával. Kicsit hasonló a helyzet ahhoz, ahogy már 1938-ban, a Könyvek és ifjúság elégiájá-ban Szerb Antal (Kerényi lényének hiányzó, humoros oldala) érzékelteti barátjának honi szigetmagányát. Így ír: „azt hiszem, lassankint megszűnik a vallástörténet is. Az utolsó magyar szekta, a Kerényi-féle Sziget elúszott…” (Idézi Lackó Miklós: Sziget és külvilág. Kerényi Károly és a magyar szellemi élet. In: Sziget és külvilág. Válogatott tanulmányok. MTA Történettudományi Intézete, 1996. 313.)
Élet és mű egyaránt különféle befejezést követelhet magának; lehet a vég elégikus, miként ezt a Szerb Antal-idézet mutatja, avagy a végletekig cinikus, ahogy azt például Szekfű pályafutása jelképezi, főleg politikai szerepvállalása moszkvai követként. (Emlékszem Glatz Ferencnek a 70-es évek végén a bölcsészkaron tartott kiváló Szekfű-értékelésére. A jeles történésznek a háború után a Múzeum-kertben tartott előadása kapcsán – amelyet „értelmiségi körökben” felfokozott várakozás előzött meg – a beszéd okozta csalódást érzékeltetendő Glatz a következőket mondta: Mit tehetett az átlag hallgató Szekfű érvelése hallatán? Egy részük köpött egyet, hazament – majd belépett a kommunista pártba…) A cinikus modell mellett patetikus példa is kínálkozik, ugyancsak Szekfűtől. Az 1873-ban írott Három nemzedék-ét Asbóth szabályos imával zárja – „Óh urunk, mi Istenünk! Mindenható, te! […] engedjed meg, hogy az undor vásári zajból kiküzködhessék az erős férfi, a nagy örökre méltó, aki igaz tettek által mutassa meg, hogy az ő zászlaja az, mely körül a nemzetnek sereglenie kell!” (I. m. In: Asbóth János válogatott művei. PPKE, Piliscsaba, 2002. 49.) E messianisztikus óhaj helyett Szekfű a Három nemzedék 1934-ben fogant V. könyve végén megelégszik a következő visszafogott credóval: „talán nem illúzió, nem vétkes illúzió ez: hinni a jövőben és az ifjúságban!” (Három nemzedék és ami utána következik. Egyetemi nyomda, 1938. 505.) Lackó Miklós pedig hasonló, patetikus szavakkal zárja 1986-ban befejezett Szekfű-tanulmányát. Miután a nagyívű pályaképet fölvázolja, s Szekfűnek a mindenkori hatalom elfogadására irányuló „hajlamáról” tesz említést, mondván, hogy az erős kéz vezényelte hatalomváltás is jobb, mint a forradalom, Lackó a Három nemzedék szerzőjének „fájdalmas, tabula rasa-ra ösztönző pesszimizmusáról” beszél, amely végül is nem volt más, mint „hitetlenség abban, hogy a magyarság önmagából ki tudja fejleszteni a demokratikus-humanista értékeket, létre tud hozni egy egészséges társadalmat. Nem akarhatjuk, hogy ebben a ma sem lezárt kérdésben Szekfűnek legyen igaza”. (Szekfű-problémák. I. m. 101.)
Könnyen megeshet, hogy a történészi józanságot és éleslátást (igazából ennyi lenne csupán a „consolatio historiae”) éppen a patetikus befejezés hívja életre. Ma, 2010 őszén, amikor minden jel arra vall, hogy teljes egészében Szekfűnek van igaza, s úgy tűnik, a magyarság képtelen a „demokratikus-humanista értékek” létrehozására, megőrzésére, mindenképpen intelemként hatnak Lackó Miklósnak 1986-ban leírt s a „nem akarhatjuk” cohortativusában összpontosuló szavai.