Szalai Júlia–Sántha József

KÉT BÍRÁLAT
EGY KÖNYVRŐL

Spiró György: Feleségverseny
Magvető, 2009. 337 oldal, 2990 Ft

I

ELFOJTOTT FÉLELMEK BÉKLYÓJÁBAN

Spiró György munkáit szokás szeretni és szokás nem szeretni. Így van ez 2009-es regényével, a Feleségverseny-nyel is. A publikált és egymásra reflektáló bírálatok számából ítélve a kritikusok körében a könyv meglehetősen élénk visszhangot váltott ki, de talán ennél is élénkebb – máig tartó – társadalmi vitát generált az egymás számára ismeretlen beszélgetőpartnerek modern találkozóhelyén, a gyorsan bővülő blogirodalomban. A bejegyzések éppoly megosztottak, mint a tudós literátorok elemzései: aki ezt a könyvet kommentálja, vagy pozitív érzelemnyilvánítással, vagy frusztrációtól – olykor kifejezetten haragtól – fűtött, elutasító bírálattal szól róla; távolságtartó higgadtság vagy finoman építkező egyfelől-másfelől érvelés nyomaira a tengernyi írásban alig bukkanunk. Persze mindez nem szokatlan. Tapasztalhattuk már, hogy Spiró művei kapcsán jobbára nemcsak az esztétikai megítélés érvei csapnak össze, hanem morális és politikai tartalmak és heves indulatok is. Elég a legközelebbi múltból felidéznünk a vihart, ami egy érettségi tételbe foglalt interjúrészlet kapcsán az író egész munkásságának megítélése körül támadt, s ami pillanatokon belül a hazafiság és a hazaárulás erkölcsi tartalmainak pátoszoktól és becsmérlésektől sem mentes politikai csatájává terebélyesedett, olyannyira, hogy 2009 tavaszán Spiró néhány hétre a magyarságtartalmak kibékíthetetlenségének első számú élő szimbóluma lett.
A Feleségverseny körüli megosztottság kicsit más természetű. Bár bizonyos értelemben ismét a magyarságkép a tét, az ütköző nézetekben nem a hazáról alkotott ideológiai és politikai felfogások csatáznak egymással, hanem hangulatilag színezett világlátások, nyílt sisakkal vállalt „énnyilatkozatok” nyilvános vitája zajlik. Feltűnő, hogy a könyv mellett és ellen felhozott érvek minden áttétel, közvetítés és leplezés nélkül fogalmazódnak, ki-ki úgy beszél, mintha ez a regény személy szerint az ő életét tűzte volna pellengérre, de legalábbis az ő személyes sorsa függne attól, amit olvas. És közvetlen érintettsége szerint reagál. Vagy úgy, hogy a tárgyiasítás felszabadító varázsa feletti örömének ad hangot, amiért e regénnyel végre szavakat kapott évek óta tartó körvonaltalan rosszkedvének elbeszéléséhez; vagy úgy, hogy – a lapokon túlontúl lepusztultnak és kiüresedettnek látván napi sétái útvonalát és élete tereit – már merőben önvédelmi okokból is tiltakozni támad kedve; vagy úgy, hogy megfosztottsága feletti indulatában egyszerűen megsértődik, mert a közeljövő összeomlott és meghaladott demokráciájának víziójával végképp elvették tőle a ma túlélését segítő minden reményét. De egyben közös az élmény, akár tetszik a regény az olvasónak, akár fanyalogva vagy sértetten rossznak minősíti: ettől a könyvtől mindenki feszeng.
Egy csokor idézet talán jól érzékelteti az értékelések légkörét.
Egy könyvblogoldalon a könyvet dicsérő szavak közepette az egyik bejegyző a következő pontos helyzetjelentéssel adott hangot élvezet és düh érzelmi egyvelegének: „A fél csillag megvonás azért, mert bár szellemes, fájóan aktuális, tűpontos társadalomkritika, idiótán és pirongatóan valódi nyelvezet, padlóra küldős mondatok, de éppen ezek miatt naponta 2x falhoz csaptam a könyvet.” De nem kevesebb a személyes érintettség keltette indulat ott sem, ahol az alapállás egyértelműen elutasító: „Azt az unalomig ismert, sunyi technikát véltem benne felfedezni, ami a Kádár-rendszernek volt az ő sajátja: Hogyan rendezzünk egyébként sokszor találó észrevételeket úgy össze, hogy a vége mégis az legyen, köpd le magad, mert magyarnak születtél. Ez persze vagdalkozás. Bocs.” A hivatásos kritikusok ugyanerről és közel ugyanígy beszélnek.
A könyvet élesen bíráló Károlyi Csaba az Ésben így: „Rég olvastam regényt ilyen rosszkedvvel. …hol elképesztő, hol rémisztő ez, hol meg inkább csak fárasztó… A cigány–magyar háborúval, a tüntetésekkel, a kommunista királyság létrejöttével vagy a parlamenti politikai csatározásokkal kapcsolatosan lehetett volna sorozatban írni többtucatnyi remek rövid tárcát. Hétről hétre olvasva még tán röhögtünk volna is rajtuk. De ebből a szedett-vedett anyagból regényt írni?” A regényt pártfogoló Vári György a Litera kritikai rovatában így: „Miközben olvastam Spiró új regényét, folyamatosan konzultáltam róla barátaimmal, óvatosan dicsértem nekik a regényt. Akikkel beszéltem, meglehetősen egyöntetűen fanyalogtak…
A könyv… éppenséggel nem rugaszkodik el attól, amire lépten-nyomon ráismerhetünk, a mindennapi valóságként átélt, termelt szöveg- és képvilágtól. Voltaképpen óvásról van szó, amint maga a szerző is mondja interjúiban, jámbor és pusztába kiáltott sóhajról: szép jövőnk, ne légy ily sivár.”
De mitől ez az általános feszengés? Miért, hogy hümmögően óvatos fogalmazás kíséri a dicsérő szavakat, és a biztos ítélkezést és fogalmi rendet helyettesítő hangulatjelentés az elítélőeket? Miért nem működnek itt a távolságtartó kritikai elemzés megszokott szerkezeti építőelemei és kialakult érvelési mintázatai?
Spiró számos interjúban elmondta: könyve szatíra, pontosabban, szatirikus utópia. Ha sok ismerős epizódot, gesztust, hangulatot vélünk is felfedezni, ez a regény – legalábbis szerzője deklarált szándéka szerint – szórakoztató mese, amely nem itt és most, hanem 2030 jócskán átépült – és Romanisztán születésének új „Trianonjával” jócskán megcsonkított – Magyarországán, közelebbről annak építészetileg is, szellemiségében is erősen átrajzolt Budapestjén játszódik. S mert szatíra, felnagyít, kivetít, humorosan kifordít igaz történeteket, de nem e történetek leíró szociográfiája kíván lenni. A szatíra műfaja persze feszélyező: hiszen ki szereti mély homorulatú görbe tükörben látni magát, ahol eltorzul a fej, elsápad vagy éppen vörösre vált az egészséges orca, az integető kézből fenyegető ököl lesz, s ellehetetlenülnek a test arányai?! Ha jó a szatíra, és jóban vagyunk magunkkal, akkor mindezért persze kárpótol a nevetés. Ha mégsem, akkor vagy a szatírával, vagy velünk magunkkal van baj. Az utóbbit persze jobbára nem szeretjük bevallani, de nyilvánosan beszélni végképp nem szokás róla. Könnyebb úgy gondolni – ráadásul a távolítás jótékony hozadékával is jár –, hogy ha mégsem hahotáztuk végig a művet, akkor annak oka maga a könyv: Spiró nem (elég) jó szatírát írt. Sok bírálója így is gondolja.
Ami engem illet, e kérdésben éppenséggel olvasói ellenvéleményt jelentenék be: a magam személyes olvasmánynaplójában a Feleségverseny-t az utóbbi évek különösen sikerült alkotásai között tartom számon. De e fenntartás nélküli támogatás közepette az általános feszengésben azért magam is osztozom. S ahogy elgondolkodtam ennek okán, arra jutottam: e sajátosan fanyar érzés talán másoknál sem a könyv irodalmi velleitásainak – legalábbis nem pusztán azoknak – szól: az érintettség közvetlenebb és személyesebb. Ha nem tévedek, a szokatlanul heves indulatok hátterében ki nem mondott és nehezen artikulálható félelmek sora munkál, ráadásul olyanoké, amelyeket ez a regény jobbára éppen azzal kelt fel, amiről nem beszél, vagy ha mégis, a sorok között és a gondolatfűzés virágnyelvén teszi. Olvasatomban a Feleségverseny e rejtett félelemtartalmak okán elsősorban szorongásregény. Hogy miért az, erről szeretnék szólni az alábbiakban.
Szorongásregényként olvasva, a könyv három kiemelkedő szerkezeti pillére és e pillérek szociológiai körbebástyázása érdemel különös figyelmet. Mindhárom esetben viccesen abszurd eseményekről van szó, s látszólag egymáshoz sincs közvetlen közük: a regény meseszövése legfeljebb laza kronológiában kapcsolja egybe őket, de ránk, olvasóira bízza, hogy meglátjuk-e mélyebb összefüggésüket. E kronológiában az első a „kamatyadó” csapkodó rendszertelenséggel előbukkanó társadalmi és parlamenti vitája, amelynek jelentőséget az ad, hogy a történet elbeszélőjének – a könyv narrátorának – utalásai szerint e sajátos adónem és a körülötte zajló politikai, financiális és társadalmi hercehurca szimbolizálja a rendszerváltás (a tényleges) utáni Harmadik Magyar Köztársaság végét, a demokratikus rend összeomlását. A második kulcsesemény a korlátozott cigányháború kitörése, amit tömeglélektani vetületében ugyan megalapoz a mind erőteljesebb és gyilkolászásba átcsapó cigánygyűlölet, kirobbanásának oka azonban homályban marad, közvetlen előzményként legfeljebb a politikai pártok (kormánypárt és ellenzék) egymás ellen(?), egymással titkos szövetségben(?) végrehajtott politikai manőverezéseit sejthetjük. A cigányháború elvezet azután a harmadik kulcseseményig: a Magyar Kommunista Királyság kikiáltásáig – de a kettő között ismét homályos a kapcsolat. Egy biztos: a Duna műjegén egy nem egészen pontosan ismert év pontosan rögzített napján, nevezetesen augusztus 20-án végrehajtott koronázási szertartással kezdetét veszi a „Nagy Fordulat”, amelyben egy új rend körvonalai rajzolódnak ki a fanyar humorral végigkommentált televíziós vetélkedő egy éven át tartó műsorfolyamáról szóló krónikában – a korról és a helyről afféle széljegyzetekként közbeszúrt narrátori beszámolók révén. E három történelmi fordulót pedig egybeszövi a nagy társadalmi történésekkel kibogozhatatlanul egybefonódott – egyszersmind azok által mindegyre összekuszált – családtörténet: a Vulnera család szétesésének, majd igen sajátos újraegyesülésének története.
Bonyolult szerkezet adódik mindebből: mint egy hajfonat, benne a színes csatokkal és ki-kivillanó szalagokkal, a szálak egymásba gördülnek, s ugyanakkor sehogyan sem engedik, hogy „tiszta” formákká álljon össze a könyv, és világosan eldönthessük, hogy amit olvasunk, az családregény, sajátos szociográfia vagy egyfókuszú, ám fókuszát körbenevettető szatíra-e inkább. A műfaji bizonytalanság pedig már önmagában is szorongattató: nehézzé teszi a viszonyulást. Nem érzem magam feljogosítva az állásfoglalásra: vajon kísérletezhet-e az író a siker reményével egy efféle „hajfonatkönyv” megalkotásával? Annyi bizonyos: a „fonatok” közötti szerkezeti arányok megtartása igen kényes egyensúlyozást kíván, s az egyensúly olykor-olykor felborul. Az írót időnként magával sodorja a történeti krónikás heve és túláradó anekdotázási kedve, míg másutt olykor egyes mellékszereplők szatirikus jellemzését érezhetjük soknak – a „dolgot” talán kevesebből is jól értenénk. Mindez azonban nem változtat a kísérlet originális jellegén, s megítélésem szerint nem változtat a regény koherenciáján sem. Ami pedig legalább ilyen fontos: ezzel a „hajfonattechnikával” Spiró regénye a lélektani és szociológiai ábrázolás valami egészen újszerű ötvözetét mutatja be: azt, ahogyan élünk, látunk és gondolkozunk, de amiről szeretnénk azt hinni, hogy nem így tesszük – magyarán, elfojtásaink és szorongásaink látleletét adja.
A továbbiakban megpróbálom e kissé dodonai mondatot érthetőbbé tenni, és a regény rejtett valóságábrázolásának nézőpontjából kísérlem meg felfejteni a szatirikus mese által kiváltott szélsőséges indulatok természetrajzát. Mindehhez először azt érdemes megvizsgálnunk: összekovácsolható-e logikus és szerves egésszé a regény előbbiekben említett három kulcseseménye, illetve értelmes vállalkozás lehet-e egy család történetének felfűzése rájuk?
A „kamatyadót” a kritikusok mint kevéssé sikerült vagy kifejezetten ízetlen szóviccet intézik el, de mélyebb jelentőséget nem tulajdonítanak neki. Pedig ha a valóban joggal bírálható elnevezés mögé nézünk, és közelebbről szemügyre vesszük a spirói víziót, rájöhetünk a súlyos határátlépésre, amit ez az adónem szimbolizál: vitájával, majd bevezetésével vége a közélet és a magánélet, a publikus és a privát közötti határvonal tiszteletének, az állam, az adószedő hatalom – amelyet a könyvben nem véletlenül egy központi állami kézben tartott multinacionális pénzintézet, a hatalmas SparMaBank szimbolizál – a szó szoros értelmében ott van a hálószobánkban. Úgy, ahogy annak idején Ratkó Anna. A szereplők érzik is a történelmi rokonságot. A könyv meséjében újra meg újra felbukkanó két félresiklott értelmiségi, Hajdina doktor és Lukján Pindur egykori filozófus a regény 46–48. oldalán az új adónem bevezethetőségét latolgatván, a kormány bukásának és a forradalom kitörésének esélyeit latolgatják, s mintegy előrevetítik, ami hamarosan be is következik: a „kamatyadó” kiváltotta népharagot csak a már régóta lappangó cigányügyi konfliktus kirobbantása terelheti „egészséges” pályára. Privát párbeszédük politikai ellenpontjaként ki is robban a konfliktus, amelynek eljövetele már jó ideje a levegőben van – bár nem a vizionált terep, a Józsefváros lesz a központja, hanem az Újlipótváros. A korlátozott polgárháborúvá terebélyesedő konfliktus a regény első harmadában mintegy „háttérzajként” van jelen, s erősödő hangeffektusai folyamatos aláfestést adnak az amúgy a maguk lepusztultságában békésen zajló mindennapok eseményeinek. A szélsőjobboldali pártok – a parlamentiek hallgatólagos támogatásával – fizetett tüntetők toborzásával nagy cigányellenes performanszokat szerveznek, s ezek kellő hangulati hátteret biztosítanak ahhoz, hogy a köztársasági és a miniszterelnök titkos utasításai nyomán, külföldi fegyvercsempészek hathatós közreműködésével, valamint az időközben NYEU-ra és KEU-ra szakadt Európai Unió külpolitikai támogatásával egyre szaporodjanak a „cigánymentes övezetek” kialakítását célzó lokális lövöldözések, majd összefüggő láncolattá álljanak össze, s kirobbanjon a cigányháború – miközben az egyre inkább díszletnek számító demokratikus parlamenti keretek között rendületlenül továbbra is a költségvetés növelésére alkalmas kamatyadó részletei körül folynak a csatározások. A kamatyadó és a cigányháború tehát egyazon történelmi korszak két fontos és összetartozó vonulata: a törvényes megalázás és a megalázott társadalom törvényen kívüli lázadásának krónikája. A demokratikus rend parlamenti anarchiává züllése, majd teljes szétzilálódása e két egymásba játszó mozzanat nyomán immár elkerülhetetlen fejlemény: megoldást csak a „Nagy Fordulat”, az ország újjáépítésének a Kommunista Királyság keretei között véghezvitt nagy aktusa hozhat.
A Vulnera család mindennapi története a nagy történelem népi leképeződése. Életükben kiiktathatatlanul ott van minden: a felbomlott világ szétzilált és kisebb-nagyobb bűntényekkel karbantartott megélhetési viszonyai, a hazugságokkal, lopásokkal, végzetes balesetekkel és rejtélyes eltűnésekkel tarkított, kihűlt emberi viszonyok, a mindennapi stiklik – hol a rend őreinek ellenében, hol azok hathatós támogatásával –, a politikai részvételt egyszerű pénzkereseti forrássá silányító értékvesztés és dezorientáció, az együttérzés teljes kihalása és a normálisnak nevezhető társadalmi pályák, foglalkozások szélsőséges kicsorbulása. A „hajfonatos” szerkezet jegyében a három nagy történelmi vonulat leképeződik a család életében is. Ők „a nép”, akik ott vannak a kamatyadóról a figyelmet elterelni hivatott, fizetett tüntetéseken, ők azok, akik áldozatul esnek a cigányháborút megelőző hatósági lakásfoglalási akciónak; akik sorban állnak, hogy regisztráljanak a nagy Bankban, s ezzel hozzájussanak heti kenyér- és világításadagjukhoz; akik ártatlanul többször is fogságba kerülnek, de akiken a cigányok táborának szellemi vezére, a legendás Csika bá’ utóbb kegyet gyakorol. S végül a családtörténet ablakot nyit arra is, hogy e népi történet igazi népmesei fordulatot vegyen, amikor is – mintegy a „legkisebb szegénylegény” mintázatára – a főszereplő, az immár vagonlakásba szorult, kenyérkereset helyett önkéntes WC-pucolóként tevékenykedő csúnyácska, butácska Vulnera Renáta a Feleségverseny nevű tv-vetélkedő győzteseként királyi hitvessé, Regina Hungarissimává lép elő, és még élő, illetve elpusztult családtagjait ezzel egyszerre hercegi rangba emeli.
A történet – akár felül-, akár alulnézetben tekintjük – kínosan logikus. Ha szorongó fantáziánkat szabadjára eresztjük, úgy érezzük: Spiró olyasmiről beszél, ami „a levegőben van”. Jó, jó – vethetjük ellen: azért a helyzet ma még nem ennyire szélsőséges, és nem is ennyire drámai. De azért a veszélyeztetettséget érzékeljük: vannak már sokan, akiknek személyes jogait nem csak nem védi, de kifejezetten megvonja a törvény; és sejthető, hogy innen akár pár könnyű lépés a jogfosztás általános kiterjesztése; a szélsőjobb mozgalmak parlamenti erőre emelkedése a józan politikai érzék tömeges megcsalatkozásáról tanúskodik, és lassacskán a hivatalos ideológia rangjára emeli a cigánygyűlöletet; a Harmadik Köztársaság demokratikus intézményrendszerének napjainkban folyó látványos átrendezése (kiürítése) világosan mutat az egyszemélyi hatalom kiépülése irányába – bár azt királyságnak azért talán sosem fogják nevezni nálunk.
Mindez elég ahhoz, hogy a rejtett félelmeinket és rosszérzéseinket szavakba öntő regényt a hahotát a torokra fagyasztó szorongással olvassuk. De az indulatok így is megmagyarázatlanok maradnak: mitől a düh, mitől a könyv falhoz csapkodása?
Úgy vélem, értelmezésükhöz a történet paravánja mögé kell néznünk. Mert megítélésem szerint a kulcsot nem maga a kínosan ismerős elemekből építkező mese, hanem a meseszövés anyagául szolgáló, az író által expliciten sehol ki nem fejtett társadalomkép adja. Ez a kép ugyanis nem egyszerűen félelmetes, hanem riasztó. Ráadásul úgy van megalkotva, hogy nemigen menekülhetünk: ha a mese történeti fonalát elfogadjuk, nem dobhatjuk egyszerűen a sutba a világot, amely a hátán viszi azt.
A regény széles társadalmi parabolájában minuciózus gonddal számba vétetik korunk egész magyar – közelebbről: budapesti – társadalma. Mindenki fel van itt vonultatva: piaci árusok, kereskedők, kispolgárrá emelkedett szakmunkások – eredeti foglalkozását tekintve maga a később III. Józsefként megkoronázott király, Krull József villanyszerelő a legfőbb megtestesítőjük –, itt-ott felvillantott hivatalnokfigurák, államigazgatási dolgozók, a korszak ízét és zamatát megadó, a legkülönfélébb helyzetekben folyton felbukkanó rendőrök, titkosszolgák, politikusok, tolvajok, betörők, prostituáltak, médiamunkások és -sztárok immár szétbogozhatatlanul egymásba szövődött világai, történelemcsináló egyetemista félegzisztenciák – a sor szinte vég nélkül folytatható. De épp mert vég nélkül folytatható, feltűnő és kiáltó egy hiány, amely a riadt feszengés talán első számú forrása: értelmiségiek nem szerepelnek ebben a könyvben, „nekünk” nem osztottak itt lapot. Nemigen hihetjük, hogy írói feledékenység dolga volna ez. Már csak azért sem, mert megháborodott, lecsúszott, tönkrement, státusukkal együtt az értelmiségi létet is hátrahagyó figurákkal azért szép számban találkozhatunk: van itt trógeroló filozófus, miszticizmusba süllyedő kuruzsló, partszélre s egyúttal a mélymagyar hitvilágba sodródó költő, náci tanárnő és végül kiművelt és igen felkészült titkosszolgák hada. Egytől egyig ki- és megcsúszott egzisztenciák, akiknek időszakos felemelkedése, majd alámerülése mindig a percemberek szokásos manővereivel történik, s akiket – akár fenn vannak éppen, akár lenn – egy dolog fűz szorosan egybe: semmiféle erkölcsi igazodási pontjuk nincs, magát az erkölcs fogalmát sem ismerik.
Az, hogy sem a mintaadó liberális, sem a nemzeti-konzervatív értelmiség nincs már jelen, a közelmúlt eseménytörténetének tükrében még akár realista írói fricska is lehetne. De hogy az erkölcs mint olyan tűnik itt a süllyesztőbe: ez aggasztó. Azt sugallja, hogy a politikai földcsuszamlások magukkal rántották a mintaadó elit szerepét betölteni hivatott réteget, és a világ, amit hátrahagyott, nem kis részben attól olyan zavaros és reménytelen, mert ő maga immár képtelen alapvető vezető és mintaadó funkciói betöltésére. Mélyebb tehát a válság, mint amit a liberális eszme defenzívába szorulása és a könyv lapjain bőségesen ábrázolt szélsőjobboldali ágálás térnyerése jelez: mindez akár megfékezhető volna, ha volna elit, amely – Bibó szavaival élve – „az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon”. Spiró e réteg kifelejtésével szemlátomást azt üzeni: az értelmiség elitszerepe a múlté. Igaz, tételesen sehol ki nem mondja, mégis világos az üzenet: a barbár világ eluralkodása nem kis részben annak köszönhető, hogy ez
a réteg nyomtalanul felszívódott. Itt felszisszenünk, valamennyien. Mert az írói szigony az Achilles-sarkunkat találta el. Elviselnénk a margóra szorulást, ahogy még A Jégmadár-ban láttuk, kellemetlen ugyan, de jól azonosítható az oka: a politikai másik. Ámde az a világ, amelyben már nem tudnak írni és olvasni az emberek, ahol gyógyítás helyett spiritizmus és kuruzslás folyik, ahol Budapest legszebb épületeiből börtön vagy főhadiszállás lesz, ahol már nincsenek könyvek, tv-csatornák, de még lakható lakások sem, ez a világ hátborzongató, s feldereng, hogy eljövetele ellen talán ma még tehetnénk valamit. De megvannak-e ehhez még a tartalékaink? Márpedig 1990 táján és azt megelőzően úgy tudtuk magunkról: a kultúrát évtizedeken át ápoltuk, gyarapítottuk, megvédtük, és magunkban megőriztük az európaiság értékeit, amikkel büszkén és bizton állhattunk a világ színe elé – nem volt ez rosszabb, ha más volt is, mint amit nyugaton a maga funkciójának tudhatott a szellemi elit. Ennek a könyvnek a legmélyebb és legbántóbb üzenete, hogy húsz év alatt mindez elenyészett. Spiró társadalmi parabolájából – és talán a valós történelemből is – kiíródott. Attól tartok, a mindnyájunkon eluralkodó feszengés fő oka éppen ez: nem kiálthatunk rá jóízűen az íróra: „öreg, nincs igazad!” – nézz a teljesítményünkre, vagy ha nem a miénkre, akkor a másik oldaléra. Mert ugyan egyénileg sokan teljesítenek (és itt most nem méricskélném, hogy melyik oldalon hányan), de a mértékadó elit életforma- és gondolkodásmintát kínáló szerepének betöltésére a magyar értelmiség egésze alkalmatlannak bizonyult. Félek, Spirónak van némi igazsága: ha körülnézünk 2010 (és még nem 2030!) Magyarországán, ha mélyebben belegondolunk az okokba, amelyek 800 ezres szavazótábort hoztak egy klasszikus náci pártnak, akkor nemigen háríthatjuk el a feszélyező gyanút, hogy mindez nem csak a rendszerváltó politikai elit erkölcsi szétzilálódását és kudarcát igazolja, de talán a kritikai értelmiségét is – pártállástól függetlenül.
Megítélésem szerint az értelmiség „kifelejtése” a könyvből a könyv gondolatvezetésének egyik legfontosabb – noha rejtve hagyott – szerkezeti tartópillére. Mert ha lenne – ami a történet perspektívájából persze történelmietlen feltevés –, akkor militáns vitairatokat, elkötelezetten érvelő cikkeket, mércét adó tanulmányokat, okos elemzéseket, alternatívákként felmutatott társadalompolitikai gondolatmeneteket és a kritikai valóságábrázolás művészi alkotásainak sorát idézhetné a krónikás – de dokumentumokként ilyenek utókorának nem állnak rendelkezésére. Mert nem lévén, aki kigondolta volna tartalmukat, lecövekelte volna az elemzések normatív pontjait és értékpremisszáit, maradtak a titkosszolgák feljegyzései, egy süketet játszó bolondos amerikai nagykövet naplóregénye, hiányos jegyzőkönyvek éjszakai kabinetülésekről és effélék – pragmatikus céllal született dokumentumok és a való hazai élettől holdbéli távolságban lévő kívülálló „fényképalbuma”. Minthogy pedig nincs értelmiség, amely a „kamatyadó” kapcsán az állam és a legintimebb személyi szabadságok között elementárisan felvetődő etikai kérdéseket szóba hozná, a kritika szavával venné elejét a formális parlamenti döntésnek, egyenes az út a miniszterelnöki-államfői önkényuralomig s onnan a privátszféra tényleges és intézményesített széttaposásáig: a valóban sztálinista-kommunista intervenciókig, ahol megszűnik a tulajdonlás szabadsága, eltöröltetik a fogyasztó szabadsága, és „kegyes jóság” kérdésévé válik a mindennapi élet minden szegmense. Ott, ahol nincs értelmiség, amely a politikai kultúrának értékeket és mintát adna, biznisszé süllyed a gyülekezés és a vélemény nyilvánításának szabadsága: a tüntetésre való „feliratkozás” eszköz a pénzkeresetre, a pártok pedig (meg)vásárlóerejük arányában élvezhetik a politikai hatalmat. És persze ott, ahol nincs értelmiség, amely épeszűen beszélne emberek és kultúrák különbségéről, a „cigány” immár nem is csak szitokszó, hanem bomba, a bombát robbantgató pártok pedig alig különböznek a maffiától – sőt, vele óhatatlanul egybefonódnak.
Az értelmiség kiírása a történelemből szervesen összefügg a regény sorok között elbeszélt társadalomképének másik tartóoszlopával: Spiró meglepően új cigányábrázolásával.
A cigány–magyar ellentét az írót régen foglalkoztatja. Fontos motívuma ez A Jégmadár-nak is. Mi több, a cigányháború egyszer már ott is kitört. Van azonban egy feltűnő különbség. Míg ott világosan megneveztetik, hogy kik a cigányok, emitt, a Feleségverseny-ben mindvégig bizonytalanságban maradunk: mintha elmosódottak volnának a „mi” és „ők” közötti határvonalak, mintha sorozatos önkény, utóbb pedig a háborúban való részvétel harci cselekményei diktálnák, hogy ki hová soroltatik. A látószög változása nem véletlen. A Jégmadár szerzője az ezredfordulón még úgy vélte: bár igaztalan előítéletek hada és elnyomás sújtja őket, a cigányok mégiscsak „mások”, és ennek megfelelően a társadalmi, politikai kérdés az egymástól világos jegyek mentén elkülönülő többség és kisebbség együttélésének rendezése. Megfelelő rendezés híján kitörhet az etnikai háború – ez azonban minden pusztítása és deficitje ellenére kívül esik a történelem főáramán, lokalizálható és lokális marad.
A Feleségverseny gyökeresen máshogyan értelmezi a cigánykérdést. A végsőkig elviszi, szinte totalizálja Gordon Allport immár klasszikusnak számító, analitikusan mégis meglehetősen ritkán alkalmazott alapvető felismerését: a másik gyűlöletének forrása az öngyűlölet, az előítélet pedig éppen azokra az elemekre épül, amelyekkel a projekció révén magunktól eltávolítjuk s mintegy „áthelyezzük” a titkon önmegvetésünk tárgyát alkotó tulajdonságainkat, vonásainkat, majd az így tárgyiasított „másik” ostorozásával tisztára mossuk magunkat. Az előítélet nagy titkának felfedését – a gyűlölt, megvetett „másikkal” való azonosságunk beismerését – kemény tabuk tiltják: az előítéleteket övező társadalmi eljárások nagy biztonsággal őrködnek a kivetítés és az áthelyezés folyamatos ismétlésén és a köréje szerveződő közösségi konszenzus fenntartásán, s mindezt a formális és informális (bele)tanulás megannyi mechanizmusa szavatolja.
Nem elnagyoltság és a plasztikus jellemrajzok iránti írói érdektelenség jele tehát, hogy a szerző mindvégig bizonytalanságban hagy bennünket: kik állnak itt szemben egymással. A homály tudatos építőköve a regénynek: a Feleségverseny legfőbb s egyben a leginkább feszélyező felismerése ugyanis nem más, mint hogy „a cigányok” valójában mi magunk vagyunk. A könyv talán legfontosabb – noha végig a sorok között tartott – üzenete ez. Meséi az első oldalaktól kezdve arról szólnak, hogy a cigány és nem cigány hovatartozás nézőpont kérdése: a határok elmosódottak, pontosabban, a mindenkori hatalom által definiáltak. A határvonalat az ábrázolt korszak újításaként bevezetett sajátos személyi igazolvány jelöli ki: aki Igaz Magyar Ember-igazolvánnyal (IME) rendelkezik, az biztosan nem tekinthető cigánynak, de ettől még lelőhetik, ha olyan helyen lakik, ahol cigányok „szoktak” lakni. De hát ez is bonyolult. Mert az Újlipótvárosban nem „szoktak” cigányok lakni, a háborúnak mégis ez lesz a fő színtere, és a cigányok főhadiszállása a Szent István park legelegánsabb épülete, a Dunapark kávéház. Mindez finom helycserét jelez: miután az Újlipótváros hagyományos zsidó lakóit már nagyítóval sem igen találni, a feltörekvő, tehetséges, sok nyelven beszélő, literátor cigányvezér és foglári szerepkörük mellett állattani kísérletekben jeleskedő emberei veszik itt át az uralmat a terep felett. Igaz, csak ideig-óráig, hiszen már folyik, majd hivatalos rangra emelkedik a cigányok tömeges deportálása – ezúttal nem nyugatra, hanem keletre, Békés megyébe, ahol létrejön Romanisztán, a Kelet-Európából ide együvé terelt cigányok új állama.
Hátborzongató világ ez. De valahogy mégis félelmetesen valóságízű egy olyan országban, ahol immár nem csak elcigányosodott falvakról beszélhetünk – mint annak idején az első ilyen magyar falu, Orfű nagy port felkavart és sokak által megírt történetének szélesre duzzadt társadalmi vitájában –, hanem ahol a szaporodó számú gettótelepülésből az elmúlt két évtized során összefüggő cigány régiók szerveződtek – de ahol mindez közben csaknem észrevétlen maradt. Mert hogy ilyen régiók vannak, azt mára valahogy mindenki megszokta – e nagy gettók létét 2010 magyar társadalma a „dolgok természetes rendjének” tekinti. Spiró fontos tette, hogy ezt a megszokottságot radikálisan továbbgondolta, és – a szatíra nyelvén – jól a fejére állította.
De a cigánykérdés spirói taglalásában ennél is fontosabbnak látom a főszereplők ábrázolását. Ha az író nem tenné világossá már az első oldalakon, hogy ők bizony birtokában vannak a „feddhetetlenségüket” igazoló IME-igazolványnak, arra gyanakodhatnánk, hogy egy cigány család történetével állunk szemben. A család ábrázolásában és tagjainak jellemrajzában Spiró ugyanis minden fontos elemet felvonultat, amit a mai közgondolkodás a cigányok sajátos vonásaiként tart számon.
Lássuk közelebbről a korán elhunyt Vulnera Bódogot, feleségét és négy gyermeküket. Vulnera Bódogról az első közlés meglepő: iskolai végzettsége ismeretlen. Ezt szemérmesen az alsóbb néposztályok derék fiairól és lányairól szokták mondani, főként akkor, ha gyanítható: a tudás megszerzésének e hagyományos útját vélhetőleg erős hézagokkal járták végig. Hogy azért mégse maradjunk tájékozódási pontok híján, megtudjuk, hogy neje, Somondó Emmő „sikeresen elvégezte az általános iskolát”. Többet nyilván nem. Már ennyiből is gyanakodhatunk, hiszen napjaink Magyarországán e csekély iskolázottsági teljesítmény mindenekelőtt a cigány családok felnőtt tagjaira jellemző. A statisztikák tanúsága szerint 2010-ben az ötven év körüli népesség – ebbe a korosztályba tartozik a Vulnera házaspár – közel háromnegyede (72 százaléka) már legalább középszintű végzettséggel rendelkezik, s éppen ebben a tekintetben a legkiugróbb a cigányok hátránya, akiknek e korosztályában – Kemény István és munkatársainak 2003-as vizsgálata szerint – a nyolc osztálynál magasabb végzettséggel rendelkezők aránya mindössze 15 százalék. Ráadásul ott van a főszereplő Rea iskolakerülése – megint közismert „cigány” jelenség, amit az egymásra licitáló kormányok hol a szülők bebörtönzésével, hol a családi pótlék megvonásával kívánnának megtorolni – mindig kiemelve, hogy a szándék éppenséggel a cigányok kulturális felemelése és velük a többségi normák és szabályok elsajátíttatása.
De vannak itt más, „cigányosnak” tudott vonások is: mindenekelőtt a négy gyerek. Ritka ez a magas szaporulat – beláthatjuk, köztudottan „cigány” vonásként tartatik számon. Hogy ne legyen kétségünk Spiró relativizálási szándékáról, megjelenik a színen – majd a „rendszerváltáskor” a királyállítást megalapozó DNS-vizsgálatok megszervezésével fontos szerephez jut – a színmagyar Buzos Bódog, aki államigazgatási tisztviselői fizetéséből nem kevesebb, mint hét lány- és hat fiúgyermek neveltetését finanszírozza – módfelett „cigányos” módon, ám vitathatatlanul a haza üdvére.
De érdemes a foglalkozásokat is szemügyre vennünk. Vulnera Bódog építkezéseken dolgozott segédmunkásként, Emmő piaci segédárus. Gyermekeik rendre: Csetra prostituált, Birs autótolvaj, Kolonc betörő, a könyv hősnője, Renáta (Rea) pedig feketén foglalkoztatott kisegítő – ugyancsak a piacon, ahová zöldséges és ruhaturkálói kapcsolatai révén anyja protezsálja be. Megtudjuk továbbá, hogy a lopás a család életének alapfeltétele: lopják az áramot, amíg lehet, a fűtést is – ez utóbbit kikapcsolják, megint éppen úgy, ahogy „a” cigányoknál szokás.
És „cigányosak” az öltözködési szokások is: Rea két szoknyát hord (alatta persze farmert, de hát ezt betudhatjuk akár a városi asszimiláció hatásának is); Csetra, foglalkozásához híven, kurvásan öltözik, mindenféle csillámló holmiban és tűsarkú cipőben látjuk. De tarka Kolonc öltözete is, főleg pedig a motorja, amit rikító színűre fest. „Cigányos” azután a család megélhetése is. Az egyetlen stabil és legális bevétel a segély: állampénzen élnek, visszaéléssel, hiszen a segély elvileg a külhonból – értsd: a Romanisztánná lett Békés megyéből – való elmenekülés kárvallottjainak jár, márpedig az események idején ők már sok-sok éve Budapesten, Kelenföld és Albertfalva határán laknak. „Cigányos” lesz továbbá a lakásmódjuk is, amikor a háborút követően a Kelenföldi pályaudvaron egy félreeső vágányon állomásozó vagonban rendezik be az életüket a család életben maradt tagjai: Rea és két fivére, s ugyancsak módfelett „cigányosan” fogadják be e szűkös szálláshelyre a népes távoli rokonságot – azzal a kényszerszolidaritással, amely a maga játékszabályai szerint napjaink városaiban is mindegyre felszínen tartja a rászorulók tömegeit. S ha parkettát nem is, a vágánymunkákhoz használt fapallókat csórják ők is, hiszen fűteni nemigen van mással.
„Cigány” körkép ez tehát a javából, csakhogy hangsúlyozottan Igaz Magyar Emberekről – rólunk – szól. Adódik a korábban megelőlegezett következtetés: a cigányok mi magunk vagyunk. Ennél „kínosabbat” márpedig aligha mondhat ma rólunk bárki. Az utópia mindezt csak kiterjeszti. Kiterjeszti az időben, 2030 tipikus pesti polgáraiként ábrázolva Vulneráékat és megannyi alkalmi kapcsolatukat, és kiterjeszti a társadalmi térben – hiszen „cigányos” vonásokkal rendelkezik itt mindenki, a hangokból jósoló kuruzslótól az illegális jövedelemszerzés feketepiaci formáiba mélyen beágyazódott rendőrig és az érettségi bizonyítványát pénzért vásároló miniszterelnökig. E kiterjesztés által relativizálódik a „cigány” fogalmához a mai közbeszédben rendelt minden tartalom, s eszkalálódik a morál és a kultúra hiánya – amivel az újraértelmezett cigánykérdésben az elit letűnésének vele szervesen összetartozó másik oldalát pillanthatjuk meg.
Könyvének szociológus olvasójaként meg kell állapítanom: a hazai szakirodalom aligha ismer lényeglátásban a Feleségverseny-nyel felérő társadalomkritikát. A „cigánykérdés” vizsgálata és az „elitkutatás” két különböző szakma, és nemigen említhető példa, amiben lényegi felvetéseik találkoznának. Spiró igen nagy érdeme, hogy ismereteim szerint elsőként kapcsolta egybe e két társadalmi világot, amivel olyat mondott, amitől valóban csak kínosan feszenghetünk, esetleg „kiabálhatunk” – de nemigen mutogathatunk már egymásra. A kifejtés módjától pedig nemigen szabadulhatunk. A Feleségverseny végigmondja a maga vízióját, lebegő és egymásba fonódó történetei, figurái nem valamiféle elnagyoltság vagy az ábrázolás gyengeségének áldozatai, hanem éppen olyanok, amilyeneknek egy ilyen történet részeiként lenniük kell: taszítók, nevetségesek s közben itt-ott mégis szeretetre méltók. Mert ebben a regényben nemcsak az árván maradt testvérek kapaszkodnak össze (persze teszik ezt a maguk sajátos, eldurvult stílusában és a maguk érdes módján), hanem végül „összeborul” a királyválasztó nép is. A Kommunista Királyságból egyszeriben eltűnnek a „cigányok”. Persze immár Romanisztánban zsúfolódtak össze, de a regény kiterjesztő építkezése értelmében továbbra is itt volna a helyük. Ám az elit kiürült pozícióját elfoglaló Király és Koronatanácsának morális diktátumai és szabályrendeletei felszámolják a harcos előítéletek iránti szükségletet: az új társadalmi formáció egyetlen vezérlő elve az alattvalói hűség és a fejében elnyert „kegyes jóság”. Leegyszerűsödik a képlet, de a szabadság szavatolásának kísérlete egyszer s mindenkorra véget ér. A nyűgnek tekintett demokrácia a múlté, a nép – vezetőivel együtt – elmerül a feltámadás csodavárásában, és feladja minden törekvését arra, hogy országát még egyszer Európa részének tekintse bárki. A kifejlet éppen olyan logikus, mint maga a történet, és bár az író az utolsó lapokon megcsillantja a reményt, hogy a királynővé választott Renáta nevének szimbolikája meghozza az „újjászületést”, mi, olvasók inkább a fekélyesedő sebektől sziszegünk – azoktól, amelyekre a Vulnera név utal, de amelyekre a sebtapaszt a történelmi megcsuszamlás e fájón realista utópiája nem kínálhatja.

Szalai Júlia

II

KASSZANDRA A ROMOK KÖZT

Sietnie kell a kritikusnak a recenzió megírásával, nehogy a valóság valamilyen úton-módon megelőzze a jövőt, és mindaz, amit az író jó húsz év távolában képzel, egyszerre csak napi valósággá borzolódjék. Spiró regényének egyik lehetséges olvasata, hogy nem más ez, mint az ezredforduló Magyarországának alapos ismeretéből és a régió társadalmi, gazdasági, valamint szellemi elmozdulásaiból próbál következtetéseket levonni a közeljövőre nézve. Valamiféle futurológiai mű, negatív utópia, mely ugyan irodalmi fikciónak van álcázva, korántsem lehetünk azonban bizonyosak benne, hogy ez a világ nem azonos-e azzal a világgal, amelyben mi is élünk. Már az első oldalon kiderül, hogy a reményteli Vulnera Renáta 2030 körül lesz tizenhat éves, tehát nemsokára meg fog születni, márpedig írva vagyon, hogy „lakásukat még Rea születése előtt lekapcsolták a távfűtésről, és mindenki úgy oldotta meg a telet, ahogy tudta”. (5.) Ez pedig már napjainkig ér, és igencsak dermesztően hangzik, de ha jobban utánanézünk, némiképp egybevág az újságok napi, nem különösebben drámainak szánt kis színeseivel.
Érdemes egyébiránt is odafigyelni Spiróra, hiszen az 1984-ben írt Jönnek című versében szinte Kasszandraként pontos látleletet adott az elkövetkező évtizedek irodalmi-szellemi történéseiről. Tényleg jöttek és azóta is itt vannak egyre nagyobb számban annak a világnézetnek és kirekesztő, fasisztoid politikának a képviselői, akik nem egyszer s nem is olyan távol lángba borítottak egy egész országot.
Ha párhuzamokat keresünk, talán Witkiewicz két regényéhez tudnánk leginkább Spiró regényét hasonlítani (Az ősz búcsúja, Telhetetlenség), ahol szintén a közeljövő az írások tárgya, a kommunizmus, a fasizmus, a nemzeti tragédia szélén álló Lengyelország harmincas évekbeli jövőképe. Jól érzékelhető, hogy mindkét író alaposan felkészült korából, és súlyos apátiával, elfojtott rettegéssel tekint a jövőbe. Míg Witkacy az értelmiségi létet, az irodalmat, az avantgárd művész egzisztenciájának kilátástalanságát helyezi művei középpontjába, Spiró egy egész ország lassú pusztulására veti tekintetét. Mindkét író a virtuális jövő vékonyodó jegén merészkedik egyre messzebb, de a hagyományos epikus forma nem bírja el ezt a túlhalmozott bizonytalanságot. „Tudjuk, hogyan néz ki az efféle káosz… tehát: a) egymást kaszaboló bandák úgynevezett felvonulása mindenféle pontokon keresztül, b) állandó probléma: milyen meggyőződést valljon az ember az adott napon az adott ponton, c) kajakérdés – ez minden.” (Telhetetlenség. Jelenkor, 2005. Ford. Körner Gábor. 246.) „Úgy tapasztalta, hogy a város teljesen el van hanyagolva. Lövedéklyuggatta házak, üszkös romok, a mellékutcákon a fű, a főútvonalak kivételével szinte semmi forgalom. Látszott, hogy az első forradalom ártatlan tréfa volt az azt követő háromhoz képest.” (Az ősz búcsúja. Jelenkor, 2002. Ford. Körner Gábor. 402.) Ezek a mondatok akár Spiró regényében is észrevétlenül megülnének. Valahol itt kezdődik a könyv jövővíziója, mivel azonban mindkét író közeljövőről beszél, természetesen az országállapotok efféle felmérése, a jóslatok mindig az adott helyzetből, a mából indulnak ki, úgy is fogalmazhatnánk, hogy a jövő tekintélyes része már most is jelen van, csak néminemű amnézia vagy szenilitás miatt gondoljuk az utcán történteket a múltból itt rekedt és a múlthoz tartozó atrocitásnak, amit valamilyen csoda révén majd meghalad a jövő.
Mindeközben persze tudjuk, regény ez, színtiszta fikció, hiszen ki is vehetné komolyan, ha azt olvassa, hogy a Magyar Kommunista Királyság idején pályázatra készült életrajzi regény ez, amit még a cenzúra is itt-ott átjavított, s ilyen alakjában kapja kezébe az olvasó. Mint III. József, a Kegyes Jóság megállapítja az írásműről: „Az ilyen regényt a hülye is megérti, és ez kurva nagy dolog.” (311.) (Pontosabb lenne talán úgy, hogy megérti ugyan, de nem olvassa el.) Egyébként pedig már az első oldalon hangsúlyos figyelmeztetést kapunk: „Minthogy regényünk elsősorban az emigrációban felnőtt magyar ifjaknak szól, akik sem a negyedszázada történteket, sem a mai Magyarországot nem ismerik, időnként rövid kor- és környezetfestéssel bővítjük ezt a páratlan történetet, őszintén remélve, hogy a cselekmény áradását nem akasztjuk meg.” (5.)
S itt egy pillanatra meg kell jegyezni, hogy
a pályadíjas írásmű szerzője ebben alaposan téved. Ha nem is mindenben értünk egyet Károlyi Csaba alapos kritikájával, amelyben sokszorosan ötlettelennek, túlírtnak és néhol kínosan közhelyesnek tartja Spiró regényét, alapvetően igaza van az írásmű olvashatóságának megítélésében. (És, 2009. 22.)
Az a több ezer adat, amit a fiktív szerző nevében az író bedolgoz a művébe, szinte már politikai elemzéssé, szociográfiai leírássá, esetleg kriminalisztikai helyzetjelentéssé lényegíti át a regényt. Ha csak tartalomjegyzék-szerűen soroljuk fel, miről is olvashatunk nagyon részletes tudósításokat Vulnera Renáta, III. József jövendőbelije életének vázlatos ismertetésén túl, bizony ijesztően terjedelmes listát kapunk. Szó van itt Budapest jövendőbeli állapotáról, amely már nyomaiban őrzi csak egyszer volt hangulatát, a lakótelepek nyomoráról (helyenként ez a mai valóság), megjelennek a Vulnera család tagjai (kurvák, betörők, tolvajok és rendőrök). Képet kapunk a város és az ország közlekedési helyzetéről (az M0-ás út még mindig nem készült el), az oktatásügyről (majdnem mindenki analfabéta, betűk helyett már csak egyszerű jeleket használnak, a diákok maguk szavazzák meg a tananyagot), az egész társadalmat sújtó korrupcióról és bűnözésről, az egészségügyről, a magyar irodalom állapotáról és a zsidókérdésről (ami voltaképpen már nincs is, mert rég kiüldözték őket, „a maradék magyarországi zsidók – 563 személy – 57 egymással vitázó szervezetbe tömörülve élik mindennapi életüket”. (240.) Szó van továbbá merényletekről, tömeggyilkosságokról, az adórendszerről (amit irigylésre méltóan leegyszerűsítenek, és kamatyadó néven az államilag eleve kirótt szexuális érintkezések után kell fizetni), a televíziós műsorok végletes elbutulásáról, az állam által titkon termelt kábítószer-ültetvényekről (génkezelt parlagfűből), arról, hogy a bűnözés gyakorisága miatt Fegyházkerületekre osztják az országot, a fasiszta ifjúsági szervezet táborozásáról (ahol több orwelli elemet is átemel régényébe Spiró), végül pedig a cigánykérdésről, ami az egész regény legátfogóbb tematikája lesz. A cigányokat rég kitelepítették Békés megyébe, miután szisztematikusan irtották őket a lakótelepeken, sőt még állóháborút is vívtak velük a Szent István park környékén. Hogy aztán ez a mindenünnen összeterelt kisebbség Romanisztánia néven új államot hozzon létre, elszakítva magát Magyarországtól. Minden tekintetben enciklopédikus jövőkép ez, hiszen ha tematikus mutatót készítenénk, talán több száz címszót is tartalmazna ez a segédeszköz. A témák többsége azonban csak egyszer említődik, nem dolgoztatja őket az író, nem válik szervessé, nem lesznek mélyre ható következményei. Ahogy Pethő Tibor megállapítja: „Úgy tűnik, Spiró vulkanikus erővel ontja magából a kiváló ötleteket, ezek azonban önálló életre kelve lassanként megfojtják magát a regényt.” (Magyar Nemzet, 2009. július 25.)
Mert minél több és részletesebb ez az ismeretanyag, annál bizonytalanabb érzései támadnak az olvasónak. Mintha olyan múzeumban járna, ahol a mindennapi életéről szóló kiállítást kellene tárgyak és dokumentumok formájában megtekintenie. Minek is tenné, hiszen odakint ugyanaz van, mint a vitrinekben. Csak talán az elrendezés céltudatosabb és áttekinthetőbb. Fokozza ezt a bizonytalanságot, hogy Spiró folytonosan ellentmondásokat gyárt. Az időpont sem teljesen egyértelmű, valahol a jelen és 2030 között járunk, miközben rendre történnek a dolgok, a hősnő örökké tizenhat éves. Másrészt arra is történnek utalások, hogy máshol is hasonló jelenségek mutatkoznak, mintha az egész világot elérte volna ez a fajta demencia, mindenütt maffiák uralják a világot, a jelrendszer is általános lett, az USA kissé dilinyós nagykövete is valami panama révén jutott mostani pozíciójába. Az emigránsok emlegetésével pedig végképp nem tud mit kezdeni az olvasó. Csak valami markánsan megragadható hatalommal szemben van e fogalomnak jelentése, de ha máshol is hasonló folyamatok zajlanak, hova menekülhet az épeszű ember?
Nagyon monoton, szinte fülsiketítően unalmas könyv ez. Az események úgy sorjáznak a lapjain, mint a génkezelt parlagfű a betemetett uszodák medencéiben. A pusztulás, az emberi elbutulás, az erőszak, a társadalom teljes elzüllésének regénye. Talán Kemény Zord idők-je óta nem is írtak ennyire pesszimista, őszintén keserű könyvet. De ott a tragédiák hirtelen zivatarában marad némi katarzisérzés-féle az emberben. Itt édes-operettes látványshow-ba sziruposodik minden. Hiszen hátulról olvasva a könyvet, az imént felsorolt sok borzalom egyetlen cél érdekében halmozódik. Minden a Feleségverseny című tv-vetélkedő miatt történik, hogy a legbutább, legcsúnyább leányka, Vulnera Renáta (s itt jegyezzük meg, hogy neve – újraszülető seb – II. Rákóczi Ferenc híres mondatát idézi, amennyiben Magyarország sebei mindig újjászületnek) királynővé való kiválasztódását egyengesse. Ezt készíti elő az első szerkezeti rész, a család és Rea története, mélyen beleágyazva kora (és korunk) valóságába, ezt szolgálja másfelől a parlamentáris demokrácia teljes csődje, amennyiben a két pártvezér, Murometz és Zsoromboly már olyan mértékben megosztotta az országot, hogy képtelenek többé kormányozni. Az álellenzék vagy csak egy maroknyi unatkozó értelmiségi a Petefészek nevezetű presszóban találja ki az új államformát. Némi DNS-kutatás után a legmúlékonyabb dicsőségű magyar királyi ágból, a Jagellóból leszármazottat is találnak hozzá, és a Duna jegén augusztus 20-án megkoronázzák Krull József villanyszerelőt, ami csak tovább növeli a bizonytalanságot, mert a királyi nász után az uralkodópár is lassan tünedezni kezd a regényből.
Minden összeomlik végül (az olvasó agyában legalábbis), csak a részletek maradnak meg a több ezer halmozottan súlyos állításból. Hogy Budapest utcanevei között van Kádár János, Makovecz, Marx, Jány Gusztáv, Wass Albert, de nincs már zsidó származású egyénről elnevezett utca, a hajdani Radnóti Miklós utca újra Sziget utca néven említődik. Hogy a halottak (Rea szülei, testvére, rokonai), ha meghaltak is, azért majdnem élnek, a halált nem fogják fel valami egyszeri eseménynek, a lét kiszámíthatatlanul állandó, és még a halálnál is bizonytalanabb. Hogy minden borzalmassága ellenére minden mögött valami renyheség van, a lét illúziója. A gazdagok összezsúfolódó lakóparkjainak belső falára távoli világok panorámáit vetítik. A cigányháború alatt nem csak a Pozsonyi úti kávézók vannak teli, de még az eseményközeli Balzac utcában is éttermek sora nyílik, hogy a valóságshow-t élőben nézhessék. Két vérbő figura, a rendőr Kárpi bácsi és Bátor bácsi még az írónál is többet tud erről a világról, de nem beszélnek róla. (Az olvasónak egy helyt az a gyanúja támad, hogy Bátor bácsi meggyilkolta Rea anyját, és húsát eledelként hasznosítja, sőt vele kínálja meg a lányt is.) Rea fokozatos elmagányosodása, a világból való kiűzetése, nyelvtelensége és mélységes butasága olyan falmeleg, belülről selymesen-borzongatóan ismerős.
Érezzük persze az irónia játszi fényét az író tollhegyén, csak éppen a szemünkbe szúr ez a toll. Sem humorában, sem stílusában, sem ötletei frissességében nincs igazán eleresztve. Egy gogoli világ tárul fel előttünk, annak minden részletgazdagságával, de Gogol humora nélkül. Nem is tudhatjuk pontosan, a pályamű szerzője miként engedhette meg magának, hogy erősen burkolt iróniával mégis kegyetlenül a valóságot fesse le dolgozatában. Szenvtelen, nincs hozzá viszonyulása, mindent részletesen elbeszél, anélkül, hogy értelmezné az eseményeket.
A befogadás útja azonban korántsem egyértelmű az efféle futurológiai írások esetében. Az olvasó nem azt az utat választja, amit az író kínál vagy kijelöl számára, nem a regényben való teljes elmélyülést, hanem folyton kitekint a műből, az ott szereplő adatok, tények, leírások halmazát összeveti a saját tapasztalatával. Miután az időbeli távolság oly kicsi, a valóság pedig nemcsak csírájában, hanem napról napra kiteljesedni akaró mozgásában is az, amit Spiró leír, ezért az örökös kontroll és talán tágabb értelemben az irodalmiság átütő hiánya, az illúzióktól megfosztott ráismerés megzavarja az olvasat egyenletes hitelességét.
A recenzensnek is sietnie kell. Ha gyanús dörrenéseket hall odakint, az rémlik fel benne, hogy netalán a jövő már valamelyik szomszédos utcában, cigányok lakta faluszélen el is kezdődött.
Azt hiszem, Spiró mégis elérte, amit akart. Lesz mivel összehasonlítani majd az arra érdemeseknek, hogyan is alakul e kies tájék sorsa, mi minden teljesedik be a sziruposan sötét jóslatokból.

Sántha József