Lackfi János

IDŐELTOLÓDÁS

Kanadai szállodaszobámban éjjel három-négy óra körül
rendszeresen felébreszt mobiltelefonom csörgése. Az otthoniak
nyilván úgy vélik, reggel tíz-tizenegy tájban már a művészlelkek is
biztonsággal hívhatók, nyilván ücsörgök számítógépem előtt,
és dolgozom, ahogy kell. Ehhez képest én szorgos önmagamtól
mintegy négyezer kilométernyire aludni próbálok ég és föld között,
a tizenötödik emeleten, közben a függöny résén áthunyorognak
a szemközti toronyházak – az irodákban szégyenérzetemet
fokozandó, ilyenkor, éjszaka is derengő, mini képernyőket
böngésznek, faxpapírokkal hadonásznak a hangya-
sziluettek. Ágyam odvában vackolódó tücsökként
próbálok visszazuhanni az álom legalább tizenöt
emeletnyi mélységébe. Estig aztán hangya módjára
nyüstölöm a munkát, és szédülő tekintetem lehajigált
gyümölcsei időnként nagyokat toccsannak az odalenn tátongó
aszfalton, ám hiába készülök el egy-egy jobb szöveggel, fordítással,
otthoni énem kábultan húzza a lóbőrt, meghallgatni sem hajlandó,
amit írtam, visszatúrja magát földszintes álmaiba. Miközben fürdöm,
ő bambán kortyolgatja ebéd utáni kávéját, miközben Robinsonként
a szupermarketben partra sodródott, olcsó élelmiszereket falatozom,
bébirépát sonkával és fűszeres zöldséglével, ő felolvas egy író-olvasó
találkozón, miközben franciául nyilatkozom egy angol nyelvű
rádióadónak, ő különórára fuvarozza gyermekeit. Hiába ismétlem
meg mozdulatait, hiába utánzom mimikáját, hiába próbálom aprólékosan
visszaadni a stílusát, hiába, hogy én tudok róla, ő pedig mit sem sejt
rólam, képtelenség, hogy utolérjem, Akhilleusz sosem előzi meg a teknőcöt,
mert amíg bizonyos távolságot megtesz, a páncélos atyafi szintén araszol
valamennyit, igaz, sokkal kevesebbet, de az a kis eltolódás mindig megmarad.
Majd repülőre ülök, hidat verek a térben, és sokszor tizenöt emeletnyi
magasból temetem be az idő közöttünk tátongó szakadékát.
Elcsíphetetlen mégis a pillanat, amikor két énem összeolvad.