Halmai Tamás

MELLÉKHAJÓ

Egy Nádasdy Ádám-vers színeváltozása

„Az anyag a szelleminek lehetősége. A szellem meg akar testesülni. Legyen nappal vagy éjszaka, a költő e titok vilá-
gosságában szemléli a létezést, s őt is e titok világítja meg.”
(Vasadi Péter)

„A költészet nem valami távoli dolog – a költészet, mint majd látni fogjuk, itt áll lesben az utcasarkon. Bármely pillanatban lecsaphat ránk.”
(Jorge Luis Borges)

1

Népszerű nyelvész, elismert műfordító és közkedvelt tanár. Ha ennyivel beérné, szavunk se lehetne. De nem: Nádasdy Ádám (1947) mindemellett, szemérmesen és járulékosan, ragyogó költő is. Verset publikálni viszonylag későn kezdett (első kötete 1984-ben jelent meg), s máig mindössze hét könyvet számlál lírai életműve. A kritikai befogadás azonban legalábbis a kilencvenes évek közepe óta mindegyre erősödően jelzi: szép és fontos költészet a Nádasdyé.
Arányérzéke, stílusbiztonsága és életismerete: lenyűgöző. Jambusai a köznapi beszédmodort és az emelkedett dikciót különleges finomsággal hangolják össze. A mindennapok díszletei közt tébláboló alanyiság, a tárgyi részletek iránti alázatos figyelem s a keresetlenül példázatos lírai narratívák együtt avatják verseit érvényes és egyedi alkotásokká. A családi emlékezet és a bonyodalmas hazaféltés, a melegidentitás és a (férfi)szerelem, a boldogság/boldogtalanság köznapi útvesztői, az alkotás önreflexív gesztusai, a szociális és metafizikus kérdések-válaszok: olyan verstárgyak Nádasdynál, amelyeket a költő hol ünnepi derűvel, hol árnyas rezignációval vesz komolyan.
Költészete több vonásában és vetületében emlékeztet a Petriére (jóllehet híján van ama távlattalan pesszimizmusnak); a Váradyéra (bár a szkepszisnél és iróniánál nála erősebbnek tetszenek az eszmélet gyöngéd mozdulatai); de joggal ötlik föl bennünk poétikai előzmény gyanánt Vas István költészete, s közvetve Kavafiszé, távolabbról pedig Kosztolányié is (utóbbiaktól Nádasdy versnyelve a természetes beszéd méltóságát örökölte meg). Külön kell megemlítenünk, hogy Nádasdy Ádám az egyik legjobb verszárlat-szerző a kortárs magyar lírában: ez részint kompozíciós érzék, részint poétikai tudatosság dolga lehet.

2

Sajátosan szép csoportot alkotnak a költői életműben a hit dilemmáival foglalkozó költemények (közülük számos az „Uram” megszólítással egyértelműsíti a beszédhelyzetet). A kendőzetlen imabeszédtől („Szemem téged keres, ha elkalandoz; / a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet” – Féltérden) az egzisztenciális önreflexiókon („A templom kiürült. És most hova?” – Éjféli mise; „Majd szétválasztom, mint aranymosó, / a szenvedélytől a kapaszkodást” – Könnyű évek) keresztül egy bensőséges öniróniával áthatott Jézus-allúzióig („Felel nekem, ha pont egy jó tarajt / érintek meg, ezer habzó sebéből / egyet az ujjammal begyógyítok. / Csendes lesz akkor, néz, nem mosolyog, / csak int elálló vitorlafülével” – A tenger) sorolhatók a példák. Nádasdy fölfogásában a szerelemnek is metafizikája, a testi együttlétnek is túlvilági tartalmai vannak: „Ha van nálad tükör, akkor szeretsz” (Ádám és Éva), „Gyere és tégy örökké, / gyere és légy örömmé” (Gyere!), „Odajön, állunk egymás tenyerében, / pillangó-szárnyú, két-Ádámos éden” (A haverom).
Részben e sorba illeszkedik az a vers, amely folyóiratközlésben (Műút, 2008/007.) ekképp festett:

TE APRÓ

Van pillanatnyi és van végtelen igazság.
Vannak kevély klubok, borzongató a tagság.
De mindez pillanatnyi.

És rágyújtasz megint, hogy ne csak mozdulatlan,
mélyen bevert cölöpként állj a zúdulatban.
És ez most végtelen.

Van főhajós és van mellékhajós igazság.
Van pompás székesegyház, közszemlére rakják
terhes hajójukat.

Te apró, körbejársz, mindent elolvasol,
kommentálsz, megmutatsz: ez latin, ez spanyol.
Mellékhajó, igaz.

A vers egyszerre credo és ars poetica – amennyiben önértelmező szándékaiból életfölfogás, a benne megtestesülő versnyelvi magatartásból költői eltökéltség rajzolódik elő.
Alakilag klasszikus kompozíció: a nibelungizált alexandrinok mértéktartást sugallnak; a rímképlet (aax bbx) és a szövegkép pedig óhatatlanul Ady nevezetes költeményét idézi meg. Míg azonban A föl-földobott kő a hazához, Nádasdy verse az igazsághoz való viszonyt tárgyazza. Ebben az egyensúlyosan kétosztatú szerkezet – amelyet az első és a harmadik versszak fölütésének párhuzama teremt meg – is szerepet játszik: a „pillanatnyi” és a „végtelen” a „főhajós” és a „mellékhajós” igazságnak feleltethető meg. A vers jelenetezése tehát csak a fölszínen tematizálja a templomjáró turizmus változatait: a szöveg metaforikája mélyebb, lényegibb tartalmakat érint. Aszerint a Te apró egyszerre áll ki a kisebbség és a másság mindenkori igazsága (méltósága) mellett, s ajánlja föl lehetséges ontologikus magatartásként (illetve alkotói módszerként) a figyelmet a félreeső részletek (avagy a létezés peremvidéke) iránt. A rímhelyzet révén is kiemelt „mindent elolvasol” – „ez latin, ez spanyol” részek ezenfölül a sokféleség világára nyitott eszmélkedésről – mint az értelmezésben kiteljesedő létről – vallanak.
A „Te apró” kitétel – amely olvasható önmegszólításként is – ugyancsak a kicsinység-kiszolgáltatottság állapotára utal, míg a „körbejársz” igealakban egyidejűleg testesül meg a teljes megismerés vágya és a kívül maradás igénye vagy kényszere. (Az esendőség/köznapiság egyébiránt a teljes versvalóságot áthatja: a „borzongató a tagság” egy rendszerváltás utáni bon mot-t idéz – egy akkori párt „borzalmas tagság”-áról; a „rágyújtasz” aktusa az építészeti közeg szakralitásába csempész némi profán – esetleg illegitim – elemet.)
A zárlat szintaktikája mindezt diszkrét kétértelműséggel pecsételi meg: a „Mellékhajó, igaz” elsődlegesen ’igaz, (hogy) mellékhajó’ jelentésben olvasandó; ám könnyűszerrel kiérthetjük belőle az ’igaz(i) (mellék)hajó’ közlést is.

3

Kötetbe kerülvén a szöveg több ponton jelentékenyen módosult. A Verejték van a szobrokon. Válogatott és újabb versek 1976–2009 című munkából (Magvető, 2010) idézzük a következő, véglegesült változatot:

TE APRÓ, KÖRBEJÁRSZ

Van pillanatnyi és van végtelen igazság.
Vannak kevély klubok, borzongató a tagság.
De mégis pillanatnyi.

És rágyújtok megint, hogy ne csak mozdulatlan,
mélyen bevert cölöp legyek a zúdulatban:
sodrása végtelen.

Van főhajós és van mellékhajós igazság.
Mennek a főhajóba, hogy onnan nyomassák
a mondandójukat.

Én inkább járkálok, mindent elolvasok,
ez latin, ez spanyol, táblák, zarándokok.
Mellékhajó, igaz.

A különbségek szembeötlőek és beszédesek. Vegyük sorra!
Az első strófa zárósorában egyetlen szó módosul, ám ezzel hangsúlyosabbá válik az állítás, élesebbé az ellentét (a kétféle igazság között): „De mindez pillanatnyi” – „De mégis pillanatnyi”.
A következő szakaszban a második személyből („rágyújtasz”, „állj”) első lesz („rágyújtok”, „legyek”), azaz a megszólító retorika helyébe személyesebb, vallomásosabb beszédmód lép. A „cölöpként állj” fölcserélése a „cölöp legyek” formulára ugyancsak nagyobb nyomatékot eredményez. Az eredeti változat túlságosan tág értelmű kijelentő mondata („És ez most végtelen”) a kötetbéli versben tagmondattá alakul, s szemantikailag is egyértelműbben kapcsolódik az előző sorhoz („…zúdulatban: / sodrása végtelen”).
A harmadik versszak még határozottabb módosításokkal él: „Van pompás székesegyház, közszemlére rakják / terhes hajójukat” – „Mennek a főhajóba, hogy onnan nyomassák / a mondandójukat”. Mi történik? Az első verzió a „pompás székesegyház”-hoz a pejoratív „közszemlére rak” kifejezést és a szerencsétlenül többértelmű „terhes” jelzőt kapcsolja, azaz az intézményes egyház hivalkodó-tolakodó voltát teszi bírálat tárgyává. A változtatásoknak köszönhetően ez a konkretizáció eltűnik: a „Mennek” – az allegorizáló olvasat szintjén föltétlenül – immár bárkire vonatkozhat (nemcsak a miséző-prédikáló papra), a „nyomassák / a mondandójukat” pedig a szleng szelíd fricskájával avatja esendően emberibbé a kritikai viszonyulást. Érdemes észrevennünk: a „főhajós” igazság képviselőihez az első szöveg még masszív és statikus állapotot rendel („Van pompás székesegyház”), a második azonban a változékonyság attribútumát („Mennek”) s a hatalmi beszéd légies, illékony tényét („mondandójukat”).
A vers zárlatában újra lezajlik a második személy/első személy cseréje („körbejársz”, „elolvasol”, „kommentálsz”, „megmutatsz” – „járkálok”, „elolvasok”). A „körbejársz” helyére a „járkálok” gyakorító-lefokozó igealakja kerül, s szintén a személyes jelenlét visszafogottságára mutat, hogy a négy igéből mindössze kettő marad. (Ráadásul éppen az aktív kifelé fordulást jelölő cselekvő igék maradnak el: „kommentálsz, megmutatsz”.)
A változtatások összességükben tehát a meditatívabb versbéli jelenlét (így voltaképpen a mélyebb poétikai hitel) szolgálatában állnak, egyszersmind pedig a személyességet finomabbá, a versértelmet bonyolultabbá teszik. Amihez föltétlenül hozzá kell vennünk egy további eltérést, talán a legfontosabbat mind közül. A Te apró cím az eredeti vers fölött logikusan jelölte a megszólításra épülő szöveget. A második személyű igével kibővített új cím (Te apró, körbejársz), ha nem tudunk a folyóiratközlésről (s miért is kellene tudnunk?), illogikusnak hat – hiszen megszólításnak nincs nyoma ebben a versben, s immár a „körbejársz” alak sem szerepel benne. E különös grammatikai megoldás több olvasatot kínál. Személytelenül általános megszólításról lenne szó? Avagy a cím az alanyi versbeszéd fölé az önmegszólítás alakzatát helyezi el ily módon? Netán isteni hang szólongatná (kijelentő? utasító modorban?) a szöveg alanyát? Mindegyik eshetőség ész-
szerűnek tetszik. Sőt az olvasás egy metapoétikai szintjén – az igazsághoz és a művészethez is kellőképpen „aprók” lévén – akár magunkra is vehetjük e kitételt. Hiszen ahogy a templomot, úgy a műalkotást is „körbejárhatjuk”, megszemlélhetjük, belakhatjuk; s érezhetjük lakályosnak vagy idegennek, bonyodalmasnak vagy kiismerhetőnek, kedvesnek vagy riasztónak.
A mellékhajós igazságokkal való – szorosabb vagy távolibb – kapcsolatot nem kerülheti el az értelmező, az élő.

4

„Karácsony van, erről sokaknak a szeretet jut eszükbe, nekem viszont a szóeleji mássalhangzócsoportok feloldódása.” Nádasdy Ádám egyik ismeretterjesztő cikke kezdődik e jellegzetesen szakszerű, tárgyilagosan fanyar fölütéssel. Téved azonban, aki e szenvtelen humor mögött érzéketlen nihilizmust sejt. Máshonnan is tudhatjuk, de a versek kristálytisztán biztosítják az érdeklődő olvasót afelől: a költő (a nyelvész, a műfordító, a tanár) nemcsak hivatásának (hivatásainak) érzékeny mestere, hanem a felelős gondolatnak is lelkiismeretes híve.
A fönti verspárra pedig aligha tekinthetünk másként, mint újabb gyönyörű érvként amellett:
„A nyelv alaptörvénye, hogy forog, bővül, növekszik végtelenül, s bámulatos színeváltozást mutat, aminek költészet a neve”
(Vasadi Péter).