NEKROLÓG

Ferencz Győző

RUTTKYA KÁLMÁN EMLÉKEZETE

Sárospatak, 1922. december 29. –
Budapest, 2010. október 14.

Tizenkilenc éves koromtól ismertem, ő akkor ötvenegy éves volt, akkor és még hosszan adjunktus az Eötvös Loránd Tudományegyetem Angol Tanszékén, én elsőéves hallgatója. Azt hiszem, az első ember volt, akivel az egyetemen találkoztam: hozzá voltam szemináriumra beosztva. Attól kezdve életem minden fontos eseményéhez, fordulatához kapcsolódott valamiképpen, közvetve vagy közvetlenül. Nehéz lenne tehát tárgyilagosan hűvös hangon szólnom róla.
Nyolcvanadik születésnapjára írtam egy köszöntőverset, amelyben azt próbáltam meg elmondani, hogy személyiségének van valami kisugárzása, és a puszta gondolat, hogy itt él a városban, segít a mindennapokban. Most, amikor azon gondolkoztam, hogyan írjak róla búcsúztatót, elővettem egyetlen – egyébként ugyancsak nyolcvanadik születésnapjára megjelent, és, milyen jellemző, tanítványai által összeállított – önálló kötetét, hogy megnézzem, ő hogyan írt hasonló helyzetben. És azt láttam, hogy szeretve tisztelt Eötvös collegiumi tanárát, Keresztury Dezsőt köszöntve azt írta, hogy „humánus-humanista lényének sugárzásával közvetlen környezetében, esetleg több, esetleg kevesebb embernek, üdítő kis oázist teremtett egy elsivatagosodó világban”. Országh László halálakor pedig angol nyelvű búcsúztatójában arról írt, hogy személyes találkozások nélkül is mennyire erőt adó („reassuring”) volt puszta létének a gondolata. Ezek szerint neki is ez volt fontos azokban az emberekben, akik tanárai voltak, majd, ahogy írja, „a dolgok természeténél fogva” ez a viszony egy másfajta, baráti kapcsolattá alakult át. De azért, mint ebből is látszik, a tanár valamiképpen a megváltozott kapcsolatban is tanár marad. Valóban, Ruttkay Kálmán elsősorban tanárnak tekintette magát, miközben, persze, irodalomtudós, szerkesztő, fordító is volt. De jellemzőbbnek gondolom ezt a szót: filológus. Angol filológiát tanított.
Elsőéves egyetemisták közül csak a legtájékozottabbak ismerték a nevét, nem tartozott az egyetem közszereplő oktatói közé. Néhány hét elteltével azonban már mindenki tudta, hogy óráin olyasmi történik, ami más szemináriumokon csak elvétve. Látszólag persze semmi különös nem történt: első alkalommal csoportját átvitte a könyvtárba, és megmutatta a kézikönyveket (szótárakat, irodalomtörténeteket, konkordanciákat), azaz a jövendő filológus munkaeszközeit. Utána kijelölt bizonyos olvasmányokat a tizennyolcadik és a tizenkilencedik század angol irodalmából, és azokat megbeszéltük. Módszere lenyűgözően egyszerű volt: először is, a kiválasztott olvasmányokkal semmi módon nem akarta azt a látszatot kelteni, mintha a teljes korszakot lefednék, vagy akár csak reprezentatív művei lennének. Erre a célra ott voltak az előadásai, bár teljességről azokon is csak erős megszorításokkal lehetett szó. Az egyetem nem erre való. A teljesség igénye egyébként magára a műre sem vonatkozott, Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének első oldalán például nem jutottunk túl. Igaz, amit abból kihozott, abban benne volt az egész regény. A megbeszéléseken, kedves fordulatával élve, teljes véleményszabadság uralkodott: bármit lehetett mondani, de csakis kellő érvekkel alátámasztva. Ruttkay visszatérő szava volt az angol „idiosyncratic”, és gyakran hozzáfűzte, hogy nincs magyar megfelelője, amivel ironikusan rögtön magát a szót, sőt annak használóját, azaz önmagát
is jellemezte. Nem „egyéni”, nem „sajátos”, nem „különc”, hanem „idiosyncratic”. A másik fogalom, amelyre előszeretettel tért ki, az ízlés volt. Ez nagyon érdekelte, hiszen olyan meghatározhatatlan jelenség, amely azonban létezik, hat, s mi több, a tárgyilagosnak álcázott kritikai értelmezések mögött is ott lappang. Ez az 1970-es években nem volt általános felfogásnak tekinthető. Mintha azt mondta volna (mert nem mondta), hogy tudomásul kell venni az egyéni hajlamokat, de szigorú vizsgálat alá kell vetni őket. Ami a fogalmakat illeti, azokat csakis akkor szabad használni, ha jelentésük tisztázott. Ha óráján valaki a romantika szót használta, azonnal lecsapott: mit is jelent pontosan. Mivel az illető néhány jól irányzott kérdés után biztosan belezavarodott a válaszába, a hozzászólást vagy újra kellett gondolnia, vagy (ez volt a gyakoribb) értelmét vesztette.
Mindebben volt valami beavatásszerű. Sok iróniával és öniróniával. Egyszer egy kevéssé ismert költő, George Crabbe The Village című, tizennyolcadik század végi versét adta fel otthoni elemzésre, kaján mosollyal, mintegy mellékesen megemlítve, hogy Crabbe műveinek két példánya lelhető fel az országban, az egyik nála van otthon, és nem szándékozik a rendelkezésünkre bocsátani. Fel kellett tehát kutatni a másik példányt, amely az Országos Széchényi Könyvtárban volt, ahol csak helyben lehet olvasni, és mivel akkor fénymásolónak a hírét sem hallotta senki, nem volt mit tennem, kézírással másoltam ki a közel hatszáz soros költeményt. Ezáltal azonban igen közeli kapcsolatba kerültem a vers szövegével, óhatatlanul is mintegy bensővé asszimiláltam.
Egyértelmű volt, hogy mit gondol az egyetemről. Nagyjából közömbös, milyen művet vitatunk meg, a módszeren van a hangsúly. Tanszéki értekezleteken kedvvel borzolta más felfogású kollégáinak kedélyét azzal, hogy kifejtette, el tud képzelni olyan – kitűnő képzést nyújtó – angol szakot, ahol a hallgatók öt év alatt a nevét sem hallják William Shakespeare-nek. De amikor később kutatásaik során beleütköznek a nevébe, pontosan tudni fogják, mihez kezdjenek vele. Tudáson tehát megemésztett, asszimilált ismereteket értett. Ezért aztán óráin nemigen lehetett nevekkel dobálózni, irodalomtudományi elméletekre hivatkozni, főleg nem azért, hogy az önálló gondolat hiányát fedje el velük az ember. Hogy nem a nagy név, a kritikai tekintély, hanem a gondolat, továbbá a filológusi szakszerűség számít, azt azzal szemléltette, hogy egyik alkalommal, amikor Alexander Pope The Rape of the Lock (magyarul, mint nem mulasztotta el hozzátenni, Julow Viktor fordításában Fürtrablás címen olvasható) költeményének arról a részletéről esett szó, amikor a hódítani vágyó szép Belinda öltözőasztalán hadrendbe sorakoznak szépészeti tégelyei, megjegyezte, hogy egy korábbi szemináriumán egyik hallgatója erről azt mondta, hogy itt a kozmetikum (cosmetic) világa kozmikussá (cosmic) tágul. Azaz nem tulajdonította el még egy diák találó órai észrevételét sem.
Mindebből világos, hogy Ruttkay független gondolkodásra és az ezzel járó gondolkodói tisztességre tanított. Ezt értékelte a legtöbbre, és ha nagy szavakat akarnék használni, azt kellene mondanom, ezt tekintette az értelmiség legfőbb erényének. Nem mondta, mert nem volt didaktikus, de egyértelmű volt, hogy ez fontosabb, mint az előrehaladás a pályán, az elismerés külső formái. Ezt az elvet odáig sikerült fejlesztenie, hogy magyar–angol szakos diplomája után semmiféle tudományos fokozatot nem szerzett. Ami azzal a kétségtelen (és anyagiakban is mérhető) hátránnyal járt, hogy két évtizeden át volt adjunktus, nagy sokára lett docens, és így is vonult nyugdíjba. Másrészt azonban, bár ezt azonnal elhárítaná, azt is jelezte ezzel, hogy nem az ő teljesítményét kell a fokozatokhoz mérni, hanem fordítva. Egész lényével hitelesítette szemléletét.
Ezt a szemléletet nem szavakkal, hanem személyiségének egész habitusával adta tovább. Valóságos filológiai kutatómunka volt például kideríteni, hogy nyomtatásban hol olvashatók művei. Itt aztán egyik meglepetésből a másikba eshetett az ember. Elsősorban az anyag szűkössége, azután pedig ennek a szűkös anyagnak önmagán túlmutató jelentése miatt. Ruttkay Kálmán neve mint közreműködőé szerepelt Shakespeare összes drámáinak a Franklin Társulatnál 1948-ban megjelent négykötetes kiadásában, és ugyanígy, az angol szakosok által mindennap forgatott Országh-szótárban is. Egyszóval kétségkívül volt valami rejtett tevékenysége, amelynek látható nyoma mégis alig akadt. De azért akadt: mivel Ruttkay egyik kedvelt hivatkozása volt Samuel Pepys naplója, hamar kiderült, hogy magyarul az ő fordításában olvasható belőle válogatás. Fordítói munkásságában ennél tovább azonban alig lehetett jutni, ez teljesen idioszinkratikus: néhány esszé mellett (már nem olyan régen) lefordított egy könyvet a boszorkányüldözés történetéről, valamint A. E. Housmannek azt a nevezetes tanulmányát, amelyet óráin is meg-megemlített. Az ember örömmel fedezte fel Ruttkay nevét néhány válogatás élén (Defoe, Thackeray, angol esszéírók). És ami talán fontosabb: ebben a hallatlanul visszafogott írásos életműben hirtelen megnövekedett a magyarázó jegyzetek értéke. Thackeray Sznobok könyve, esszék, vázlatok, levelek című kétkötetes gyűjteményének jegyzetanyaga nemcsak informatív, hanem rendkívül szórakoztató is. Rangot adott az alkalmazott, periferikus filológiának, Ruttkay után mást jelentett kontrollszerkesztői jelentést vagy magyarázó jegyzetet írni. A nyolcvanas években az Európa Könyvkiadó jóvoltából meg kellett írnia néhány utószót Shakespeare egyes drámáihoz. Ez már nem volt akkora meglepetés, hiszen Ruttkay lényegében minden Shakespeare-összes kiadásában közreműködő volt, 1984-ben ő szerkesztette (Maller Sándorral) a Magyar Shakespeare-tükör című tanulmánykötetet. A meglepetés ekkor már inkább az volt, hogy a sorozatszerkesztőnek sikerült rávennie, hogy megírja azokat az utószavakat.
A hetvenes évek végén véletlenül fedeztem fel a Válasz című folyóiratban 1948-ból egy Maugham-regényről írt recenzióját. Ekkor utánanéztem, összesen kilenc kritikát közölt a Válaszban és a Magyarokban, aztán pár évi szünet után az Irodalomtörténetben, a Filológiai Közlönyben és más helyeken. Voltaképpen követhetetlen, hogy miért éppen arról írt, amiről, főleg, ha tudjuk, hogy milyen nehezen állt kötélnek. Minden felkérést kézből kontrázott. Így aztán nem is érdemes azon tűnődni, hogy a szerző filológusi érdeklődésén túl mi fűzi össze Országh László Angol–magyar kéziszótár-át, Németh László Bűn, Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényét, Swift műveinek német nyelvű összkiadását, József Attila verseinek angol fordítását és Krúdy Gyula cikkgyűjteményét. Az azonban feltűnő, hogy kollégáinak munkásságát milyen érdeklődéssel figyelte: az évek során kritikát írt Takács Ferenc Fielding világa című könyvéről, Nádasdy Ádám Szentivánéji álom-fordításáról és Péter Ágnes Keats leveleiből összeállított kötetéről.
Ugyancsak zavarba ejtő végigtekinteni angol nyelvű tanulmányain, amelyek tárgya a tizennyolcadik századi angol költő, Edward Young költészettani értekezése, egy jórészt ismeretlen költő, Sir Richard Blackmore, továbbá a tizenhetedik–tizennyolcadik századi angol kritika arisztotelészi hagyománya. Leghosszabb tanulmányában azt elemzi, hogy fogadták a kora tizennyolcadik századi Angliában az olasz operát. Írásait lehetőleg minél obskúrusabb filológiai kiadványokban helyezte el.
Ruttkay Kálmán, aki évtizedeken át személyes jelenlétével, közvetlenül adta át tudását diákjainak, műveiben láthatatlan igyekezett maradni. Ez a láthatatlanság legjobban a tanítás melletti másik fő műfajában mutatkozik meg: Ruttkay életművének talán legterjedelmesebb része kontrollszerkesztői működése (csak remélni tudom, hogy szerkesztői észrevételei fennmaradtak). Nagy becsben őrzöm egykori John Donne-versfordításaimhoz fűzött megjegyzéseit, amelyek mennyiségileg bőven meghaladják a véleményezett mű terjedelmét. Ruttkay ezt a mutatványt állítólag regényekkel is elő tudta adni. Ennyi energiával komoly tanulmányt is írhatott volna Donne-ról vagy másokról. De nem írt. Ő csakis olyanokról írt, akikről mások nem vagy alig, és írásait olyan helyeken közölte, ahol csak azok fértek hozzá, vagy azok sem, akik célzottan keresték. Ennek sokféle oka lehetett. Ha az ok netalán kívülállása lett volna egy olyan rendszeren, amellyel nem kívánt azonosulni, és amelyhez esetleg hozzáadódtak az őt ért méltánytalanságok, erre soha utalást sem tett.
Szakmai pályája ugyanis nehezen indult, és végig küzdelmes volt. De remek iskolái voltak, és ezek felvértezték: a Sárospataki Református Kollégium angol tagozatán érettségizett, ezután 1941-ben felvették az Eötvös Collegiumba. Ez a két intézmény, amely a véleményszabadság elvét valósította meg az oktatásban, formálta szemléletét. Harmadik egyetemi évét már csonkán tudta csak elvégezni, 1944 őszén pedig besorozták katonának. Németországba vitték, ahonnan 1946 decemberében jött haza. Visszatért a Collegiumba, amelyet már kikezdett (majd nem sokkal később szétbomlasztott, végül bezárt) a diktatúra. De Ruttkay még befejezte szakdolgozatát, amely már bevonulása előtt készen állt fő vonalakban. Cédulái azonban megsemmisültek, újra kellett kezdenie az egészet. Végzés után külföldi ösztöndíjakat kapott, de kiutazni már nem engedték. A Magyarokat és a Választ, ahol elindulhatott volna kritikusi pályája, betiltották, mielőtt ez a pálya valóban kiteljesedhetett volna. De azért a Válasz szerkesztőségében, mintegy futólag, ám életre szólóan, egy másfajta képzésben is részesült, Sárközi Márta nagyvonalú és független szellemének jóvoltából. Ekkor egy darabig óraadóként tanított a Budapesti Pedagógiai Főiskolán és a Pázmány Péter Tudományegyetemen, de az angol szak leépítése miatt ezek a lehetőségek megszűntek. Az ötvenes években korrektori munkákból, szerkesztésekből és Országh László nagyszótárának munkatársaként alkalmi szerződésekből tartotta fenn magát. Pedig családos ember volt már, feleségével, Várkonyi Ágnessel, a nagyszerű történésszel két gyerekről is gondoskodniuk kellett. 1959-ben Ruttkay könyvtárosi kinevezést kapott az Országos Pedagógiai Könyvtárba, tehát jelentős kitérők után, csak 1963-ban került az ELTE Angol Tanszékére. Itt pár év alatt valósággal intézményesült: évtizedeken át aligha akadt anglista, aki el tudta volna képzelni nélküle a tanszéket. 1993-ban nyugdíjazták. Ezután bő másfél évtizedig tanított még a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen: amikor egészsége már megromlott, autót küldtek érte. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki. Utolsó éveiben is dolgozott, a tőle megszokott kiszámíthatatlansággal közölt írásokat a Holmi hasábjain. Hosszú évek óta különféle betegségek támadták meg, ezeket példamutató szellemi fölénnyel viselte, de főleg az utolsó néhány évében mégiscsak megviselték.
Nem könnyű felfogni, mert annyira erős személyiség és eleven szellem volt ahhoz, hogy erre gondolni lehessen, de Ruttkay tanári és filológusi életműve most mégiscsak lezárult. Pályája szabálytalanságában is szabályos volt, és nem csak a kor függvényében, inkább annak ellenében. Azt hiszem, ha indulásakor és érett korszakában más politikai éghajlat uralkodik, akkor sem publikál könyvespolcnyi szakmunkát. Csak olyan kérdésekben látta értelmét, hogy nyilvánosan megszólaljon, amelyekben asszimilált, tehát idioszinkratikus véleményt tudott megformálni. Másmilyen véleménnyel fölösleges terhelni a papírt és az olvasókat. Talán ez az, ami az Eötvös collegiumi szellem lényege volt, és amit ő a maga egyéni módján átmentett és átadott hallgatóinak egy olyan időszakban, amikor ezt egy intézmény keretein belül is csak kívülállóként tehette meg. Ha lezárult életművére tekintek, azt gondolom, tanári és filológusi működését egybefogja személyiségének hallatlan integritása; életével pedig példát adott abból, hogyan lehet kedvezőtlen körülmények ellenére is megőrizni ezt az integritást. Szelleme különös fényt áraszt. Különös fényt, mert a dolgok visszájára is rávilágít. Bár többé nem lehet arra gondolni, hogy Ruttkay Kálmán egy budai házban könyvei között lapozgat, Vivaldi fagottversenyeit hallgatja, és valószínűtlenül keskeny pohárból whiskyvel kínálja vendégeit (mert még azt is tudta, hogy az igazi whiskyspohár ilyen), a sugárzás nem szűnt meg. Átható, fényes.