Deres Kornélia
A SZŐNYEG
Érezni a szőnyegen, a mintákba rejtve.
Vonalai vezetik ezt a nem túl erős
hideget, amit az öregember szelleme
hagyott itt, fullasztó nyári estékről.
Csak hidegben tart ki az emlék,
a tárgyak már rég kevesek,
de ebben mindig itt van, feje felfújt lufi,
és nem mondja meg, kit lőtt le negyven
éve, hogy merre szakadt a katonaszövet,
nem mondja, miért nem szólt jó előre
a szobában lakó hidegről.
Aztán már csak takarodót fúj és
lemegy a földbe, a vonalakon túl,
engem meg itt hagy a szomszéd
szoba meszesedő burkával,
a fullasztó nyárral.
Azóta fekszem ezen a szőnyegen,
a mintázatot figyelem, hátha kiolvasható
belőle valamelyikünk története, hátha
így könnyebb közelebb kerülni
valami befogadhatóhoz, ami túlmutat
az öregember fényképén,
túl ezeken a suttogó tárgyakon,
túl a nyárvégi tusákon.
Hátha leírhatóvá válik a minták
hidege.
