Bazsányi Sándor

A KIKÉPZÉS SZAKSZERŰ

Garaczi László: Arc és hátraarc
Magvető, 2010. 176 oldal, 2490 Ft

Mindig lehet bízni abban, hogy az ember – jó esetben, és most éppen ilyen esetről van szó – veleszületett életszeretete, mozgékony látásmódja és észjárása, makacs kíváncsisága és humorérzéke, egyszóval motorikus vitalizmusa még a legkilátástalanabb(nak tűnő) helyzetekben, a (látszólag) legsivárabb témák kapcsán is felülkerekedik. Márpedig Garaczi Lászlót eddig éppen ilyen motorikusan vitális írónak ismerhettük. Mely ismerős érzet azonnal előhívódik bennünk új könyvének láttán, pontosabban az aktivista hangzású cím (Arc és hátraarc), valamint a mozgékony futuristákkal súrlódó Francis Picabia festménye alapján Máthé Hanga által tervezett hátsó borító egyik átlós vonalán kiemelt, katonásan feszes mondat („Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy”) olvastán.
„Mindent megeszek, a koszt jó, vannak barátaim, a kiképzés szakszerű” – válaszolja akkurátusan az őt faggató családtagok jogos kérdésére a téli ünnepekre hazaengedett kiskatona. (104.) A Garaczi-regény (részben egyes szám első, részben egyes szám harmadik személyben ábrázolt) hőse itt éppoly előzékenyen fogalmaz, mint Kertész Imre Sorstalanság-ában a haláltáborból éppen hogy csak megérkező Köves Gyuri a megrendülten érdeklődő újságírónak: „…természetesen…”; „…bizonyára…”. Miként Kertész a maga regényében emlékezetesen kidolgozta Auschwitz hátborzongatóan abszurd világának nem kevésbé abszurd nyelvi megfelelőjét (saját szavaival: a „meghasonlottság gondolatmenetét”), úgy Garaczi is nyelvet talál a hetvenes évek Magyar Néphadseregének másként, ámde nem kevésbé abszurd világához.
Az (Egy lemur vallomásai) alcímet viselő önéletrajzi regénysorozat harmadik darabjának hőse még tizenkilenc évesen is szűz, azaz „alkalmatlan, tehetetlen, önfertőző szörnyeteg”, aki folyamatosan szenved a valós és közvetlen szenvedélyek hiányától vagy csuszamlásaitól; ámde közben rendszeresen gyakorolja rendhagyó „régi szenvedélyét”, mértéket nem ismerő nyelvi megszállottságát, az új és furcsa szavak lelkes gyűjtését. (5–6.) Amire pedig a Magyar Néphadsereg kiváltképp alkalmas terep. Minden bizonnyal vannak olyan olvasók, akik pontosan ismerik a katonai szakzsargonnal és szlenggel jelölt dolgokat és helyzeteket. Ámde az is bizonyos, hogy akadnak olyan olvasók, akik sajnos vagy nem sajnos (talán inkább nem sajnos) nem tudnak mit kezdeni az ilyesféle mondatokkal, legalábbis nem tudják, hogy például a „centi” szó vajon miféle dologra utalhat: „Akiknek a centije valahol Vlagyivosztok alatt csattog, az a papírból kivágott táposcenti.” (7.) Kárpótolhatja viszont őket az adott mondatszerkezet ritmusa, szépsége, miként A fekete zongorá-t olvasó Ignotust az Ady-vers „sírása, nyerítése és búgása”; sőt, a Garaczi-mondat „Vlagyivosztok alatti csattogását” bátran rokoníthatjuk Keats egyik episztolájának hangzó képével: „…lennék harang, mely hasztalan zokog / egy kamcsatkai kápolna felett…” (Molnár Imre fordítása.) Vagy nézzük mondjuk a „sebesedik, öl, fog, vitézkedik” ősi toposzát színre vivő kiképzésleírás teljességgel abszurd, ámde részleteiben szakszerű abrakadabráját: „Lapos kúszás helyett hengeredés, és pont az atomvillanás felé, és közben leselejtezem a vévékabátot.” (37.) Az elbeszélőnek tényleg „sok szép szava van” (69.), és nem
csak a hetvenes évek Magyar Néphadseregének dús őrültségére, hanem az őrült időszakba áztatott valóság minden egyes darabjára is – az éppen adott dolog nem egyidejű tapasztalásának és megnevezésének tudathasadásos nyelvi állapotában: „Külön ismeri a fákat, látványként, és külön a nevüket, szóként.” (95.) Ahogyan a főhős dossziéjában „a szavak sorban vannak”, míg „a dolgok halomban” (116.), úgy a szépíró feladata is az, hogy elrendezze a „halomban” heverő dolgokat jelölő vagy helyettesítő szavakat, továbbá hogy a nyelvi rovancs során némiképpen a szavak által képviselt dolgok is elrendeződjenek valamely olvasmányos történeten belül – a „halom hasított fa” nevezetes költői hasonlatában egymást „szorító, nyomó, összefogó” dolgok mintájára. (Vö. továbbá a regényhős hasadt fatudatát – és nem hasadtfa tudatát – a borítón látható Picabia-fák egyszerre valóságfelidéző és valóságidegen vizuális minőségével.)
Úgy tűnik, az Arc és hátraarc nyelvileg roppant tudatos és élveteg elbeszélője a dolgok és szavak kapcsolatának – klasszikus filozófiai fordulattal – nem természetes, hanem mesterséges álláspontját osztja. Tudható, hogy az egyezményes nyelvfelfogás művi volta a végletekig hatványozódik a szépirodalom közegében, azaz a „hétköznapi nyelven elkövetett, szervezett erőszaktétel” (Roman Jakobson) színes porondján, most éppen regényünkben, ahol ráadásul már nem is annyira a nyelv természetes vagy mesterséges eredetének széles panorámájú kérdése, mint inkább a természetesnek tűnő, ámde velejéig mesterséges működésmód egyedi szépsége érdekel minket. Kérdés persze, mégpedig a regény hús-vér olvasójának zsigeri kérdése, hogy mi minden, mennyiféle valóságszilánk, mekkora dologi bőség fér bele ebbe a lebilincselő nyelvi működésmódba. Érdekes például, hogy a soványsága miatt Csontnak nevezett honvéd múltjából nagyon sok mindent megismerünk (gyerekkori éveiről, iskolai élményeiről, szerelmeiről, barátairól…), csak éppen a szüleihez való viszonya marad homályban. Kiaknázatlan lesz például az apa és a fiú katonaságfelfogásainak (generációs színezetű) feszültsége, azaz nem válik a történetet meghatározó összeütközéssé, pedig válhatna, és így pusztán megmarad annak, ami – néhány mondatnyi szövegzárványnak: „Tudtam, hogy apa nem fog örülni, ha [egészségügyi okból] leszerelnek. Amit elkezdesz, fiam, fejezd be, csináld végig. Ő is kibírta, pedig az nehezebb volt.” (151.) Míg tehát az apa a katonaságot „fejezte be, csinálta végig”, addig a fiú a szabályosan végig nem vitt katonaság nyelvi újrajátszását „fejezi be, csinálja végig”. A befejezés igényének hangsúlyos gesztusa: az utolsó oldalak klasszikus regényekre emlékeztető, nosztalgikus ízű epilógusszerűsége, rövid kitekintéssel a katonai börtönbe került Szabó Tamás kisiklott életére. Egyszóval, úgy tűnik, a „végigcsinált” regény zárt rendszere nem fogadja be a nagyobb formátumú összeütközést a katonaságot „végigcsinált” apával.
A saját nyelv zárt működésmódja tehát nem engedi, hogy egy másik zárt rendszer (mondjuk az apáé) szétfeszítse az előre kijelölt nyelvi-szemléleti kereteket. Garaczi könyvében szemernyi esélyük sincs a változatosan egysíkú, többnyire valamiféle maszkulin csoportnosztalgiával átitatott katonaságmítoszoknak. Az elbeszélő a katonaságot nem heroikusan, hanem ironikusan látja és láttatja, azazhogy ironikusan elsajátítja a katonaság nyelvét, pontosabban a maga módján élősködik rajta. Idegen elemekből eszkábált s így saját nyelvet keres a katonaság idegen nyelvéhez, továbbá a csábító idegen nyelv által képviselt, ugyanakkor egyáltalán nem csábító idegen világhoz, amely azért mégiscsak a Csontnak elkeresztelt főhős – a szintúgy katonaviselt Pilinszkyvel szólva – „testének kényszere”. Garaczi kínosan ügyel arra, hogy elkerülje a katonaság, azon belül a Magyar Néphadsereg témáját övező veszélyeket, nyelvi és látásmódbeli automatizmusokat, csikorgásig, sőt kopásig járatott toposzokat, humoros(kodó) anekdotizmusokat. Mert ha nincs meg a kellő távolságfelvétel, vagyis a szépirodalmi minőséghez elengedhetetlen nyelvi és látásmódbeli tudatosság és persze stiláris egyediség, egyedi igényesség, akkor az elbeszélővel együtt mi is könnyen a vicces katonatörténetek olcsó szövésű műfaji hálójába gabalyodhatnánk – ami legalább olyan ildomtalanság volna egy szépíró részéről, mint mondjuk katonaviseltként hölgytársaságban (természetesen ádáz sörfogyasztás közepette) harsány katonatörténeteket mesélni. Azaz nem civilizáltan, nem másokra figyelmes civilként viselkedni a civilek között. Katonaviselt civilként kirekeszteni, megkülönböztetni az egyéb civileket. Egyáltalán, hinni a ’civil’ szó megkülönböztető értelmében. Hinni a katonaság eszméjében, a katonaság eszméje alá rendelhető szavak és szófordulatok közvetlen és tartós használati értékében. Még jó, hogy az elbeszélő csak ritkán vetemedik az alábbi mondathoz hasonló nyelvi gesztusokra: „A civil élet örömei.” (153.) Érzésem szerint, a „civil élet” kifejezésnek itt, az Arc és hátraarc zárt nyelvi és dologi övezetében nincs igazán értelme, illetve csakis külső, üresen kongó értelme van, nem is beszélve a teljes szószerkezet olcsón vicces ízéről. Pedig Garaczi többnyire éppen hogy az ilyesféle nyelvi közhelyeket kezdi ki. (Vagy hagyja meg olykor játékból, valamiféle jelöletlen paródiaként? Nem is tudom.)
Az alábbi passzus mintájára, Garaczinál gyakran az egyik történet (vagy a valóság egyik) síkjáról valamely érdekes szó jóvoltából csúszunk át egy másik történet (vagy a valóság másik) síkjára: „Próbáltam többet lejárni a térre, a foci jól ment, de a nagyok indiánnak csúfoltak a vágott szemem miatt. Mongolredő. Védte a mongolokat a sivatagi portól.” (9. – Kiemelés: B. S.) E prózában rendszerint a valóság nyelvi közvetítettségének trivialitása válik hangsúlyos – élményszerű – evidenciává. Így volt ez már a megelőző önéletrajzi jellegű „lemur”-regényekben, az 1995-ös Mintha élnél és az 1998-as Pompásan buszozunk című könyvekben, valamint a 2006-ban megjelent metaXá-ban is. A jellegzetes Garaczi-féle nyelvi akciókkal közvetített valóság ezúttal (hangsúllyal ismételve): a teljességgel értelmetlen, ámde tökéletesen működő intézmény, a Kádár-korszak Magyar Néphadserege, illetve az általa képviselt hetvenes évek középkéső-szocialista világa, élhető világszerűsége vagy világszerű élhetősége. Nézzük például az alábbi sommás típusrajzolatot a feltalálónak készülő katonatárs Bernátról: „Istenben és a kommunizmusban nem hisz, abban viszont biztos, hogy a technika fejlődik. El tudja képzelni, hogy megéli az időutazást, és lát marslakót.” (43.) (Emlékezzünk, hogy a létező és nyúlós, nyúlósan létező szocializmus kultúrkínálatának egyik emlékezetes tétele volt a népszerű Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozata vagy a Galaktika antológiafüzére.) Vagy gyönyörködjünk az ártatlanul legelésző háziállattal perelő tiszthelyettes gyors portréjában: „Nagy nehezen kikerülik [katonai dzsippel a tehenet], legközelebb rád megyünk és szétlapítunk, kiáltja Rácz főtörzs a nyitott ablakból, és a tehén szeme közé köp.” (58.)
A három számozott fejezetből álló regény középső, leghosszabb egységében a Csontnak hívott katona egyes szám első személyű „vallomását” felváltja az egyes szám harmadik személyű tudósítás. A mesélő ugyan továbbra is belülről ábrázolja hősét, ámde a drasztikus elbeszéléstechnikai váltás mégiscsak a tizenkilenc éves honvéd külső szabályokhoz igazodó viselkedését – igazodj! pihenj! indulj! hátra arc! – hangsúlyozza. Amikorra tehát a főhős kényszerűen elfogadja a személyiség átformálására, sőt felszámolására szakosított hadsereg rendjét, akkorra az elbeszélő is felfüggeszti az egyes szám első személy használatát. „Arc” és „hátraarc”, személyiségrajz és kollektív őrület pólusai jelölik ki az elbeszéléstechnikai fordulatok ellenére (sőt jóvoltából) is egységessé gyúrt regénybeszéd övezetét. Éppen ezért fontos, hogy a szembetegséget szimuláló hős leszerelése után, vagyis miután Csont – nem úgy, mint egykoron apja – megszegi a fennálló rend szabályait, Garaczi újra visszatér az egyes szám első személy hangfekvéshez. A Harc és hátraarc-ot tehát nyugodtan olvashatjuk a személyiség tartós elveszítésének, majd visszanyerésének megtört ívű narratívájaként. A hőst a szükségszerűség külső világának szereplői nem a nevén szólítják, míg a szabadsággyakorlás belső képzeletvilágában olykor feltűnik a korábbi „vallomásokból” már ismert önportrészerű lemurfigura (szótári jelentése: macskamajom, illetve kísértet). A kettős rétegű, azaz kívülről („Csont”) és belülről („lemur”) egyaránt meghatározott önazonosság legfontosabb felülete: a test (és persze a szüzesség elvesztésével kapcsolatos testiség), amelynek gyakori megjelenítésében örömmel fedezhetjük fel a korábbról már ismerős (és kedvelt) garaczizmusokat. Például igencsak jellemző fogása szerzőnknek, hogy olykor hasonlatként kiugraszt egyes mondatokat, amelyekben a „mintha” vagy „mint” szavak nyomán teljesedik ki az ábrázolt testérzetnek megfelelő nyelvi lelemény: „A következő fél órában Csont úgy érzi magát, mintha egy tubusból nyomnák ki, de elakadna félúton.” (89.) Vagy valamivel fentebb stílben: „Csont teste, mint a hegyi kristály, a legkisebb érintésre szétpattan.” (146.) De emlékezetes mondjuk az egyes szám harmadik személyben megírt középső fejezet hangsúlyos zárómondata a két nagyon eltérő habitusú, ámde egyaránt testbe rekesztett figura emblematikus búcsújáról, a búcsú kétszólamú csontzenéjéről: „Az ajtóban állnak, Rácz főtörzs nem tiszteleg, hanem kezet nyújt, Csont megszorítja a száraz ujjakat.” (150. – Kiemelések: B. S.)
Lehetne még hosszasan beszélni a különböző katonaság-, börtön-, láger-, iskola-, netán katonaiskola-regények tetemes párhuzamairól; ámde elégedjünk meg most egyetlen rövid utalással Sajó László Írottkő című 2009-es regényére, amely szintén a hetvenes években játszódik, és amelynek beszédhibás gyerekhőse éppen a legendás Ottlik-műből ismert kőszegi katonaiskola egykori épületében működő gyógypedagógiai intézetbe kerül. És míg Sajó a nyelvi és dologi lepusztultság ábrázolása során is érzelmes „emlékkönyvet” írt az általános iskolás tanuló (a létező szocializmusban szorongó „szegény kisgyermek”) hányattatásairól, addig Garaczi az új „lemur”-könyv sorköteles hőse révén élvezetesen eljátszik a „vallomás” ősrégi műfajával. Mindkét regény olyan világra, a hetvenes évek lanyha és nyúlós szocializmusának Magyarországára nyit emlékező vagy emlékeztető ablakot, amelyre – vegyük komolyan a cím felszólítását: hátra arc! – nem lehet eleget emlékezni.