Takács Zsuzsa

HALOTTUNK, BODOR BÉLA
(1954–2010)

Sok vagy kevés 56-57 évet élni? Kétségbeejtően kevés, ha Bodor Béla tehetségét és felkészültségét, sok, ha könyvei, írásai számát nézzük. Dzsesszzenész, grafikus, költő, regényíró, drámaszerző és esszéista-irodalomtörténész. Ha nevét beütjük a keresőbe, figyelmesen néz a szemünkbe, mint egy orvosprofesszor, mintha kérdezni akarna valamit. Hogy – hivatásos gyógyítóként – szembesítsen bajaink életformánkban rejlő okaival. Valóban úgy van-e – ahogyan a felesége írta és mondta –, hogy két hetet kért még az orvosától monográfiája befejezéséhez? Szégyellem magam, ha rám áldozta volna utolsó két hetét. Büszke vagyok rá, ha így igaz. Olyan ember volt, aki mindig maga elé enged másokat, mondta még a felesége.
Gyerekkorom egyik társasjátéka volt az emberek összepárosítása a hasonló hasonlónak örül elv alapján. Szerettem (volna) felforgató elképzelésemet érvényesíteni, a bosnyák férfi mellé a tiroli öltözékes fiút állítani, és nem, ahogyan kellett volna, a bosnyák férfihoz bosnyák nőt, a cukrászsegéd mellé cukrászkisasszonyt. Kevés olyan irodalmár van, akinek alkata egy képzeletbeli kirakós kártyajátékon az enyém párja lehetne. Rejtély, hogy a nálam egy nemzedéknyivel fiatalabb, más élettapasztalattal rendelkező, más habitusú, sokat publikáló Bodor Béla milyen intelligencia révén érezhette otthon magát az életemben, amelynek szűk kereteiben feszengtem/feszengek én magam. Amelybe – neki mégis elhiszem – beilleszthető vagyok, holott rettegek minden besorolástól. Valószínűleg azért fogadom el kategóriáit, mert választott szerzőinek tágas lakhelyet készít. Belelátott a szövegekbe és írói szándékokba. Tavalyelőtt vele ültem a Műcsarnokban, a Parnasszus irodalmi estjén, a szereplők között. Akkor már halálos beteg volt, ijesztően sovány, a bőre viaszosan sápadt. Szívesebben vettem volna, ha ő beszél helyettem. Jobban szereti, amit írok, mint én, gondoltam hálásan és elveszetten.
„Buzgón töltögette saját vérét idegen szellemekbe” – jellemezte a műfordító halálára írott versében önmagát a hatalmas műfordítói életművel rendelkező Kálnoky László, akinek költői erejét csak időskorára ismerte el az irodalmi al- és – remélhetőleg – túlvilág. Ez utóbbi hely nagyjai között például Nemes Nagy Ágnes. Jól emlékszem Kálnoky költői teljesítményével kapcsolatos hajdani kétkedő véleményére. A szakma és az igazi közönség, későn ugyan, de elragadtatottan fülelt mégis Kálnoky máséval össze nem téveszthető, hibátlan költői hangjára.
Bodor Béla egyedül a műfordítás irodalmi műfaját nem művelte, minden egyebet igen. Első díjat kapott vers- és regénykategóriában, helyezést ért el
a Holmi novella- és kritikapályázatán. A sors kegyeltje volt a szerző, akinek könyvét, pályáját ő elemezte. Szerencsések a régi magyar regény nagyjai és elfeledettjei, akiket kiváló tanulmánykötetébe fölvett. És boldogok lehetnek a kortárs avantgárd írók, akik bekerültek másik irodalomtörténetileg fontos művébe.
Szerencsés voltam, még akkor is, amikor bírált. Sasszemét nem kerülték el a henye mondatok. Emlékszem, mennyire bántott, hogy egyik novellám ügyetlen (borzasztó, kétségbeejtő) kezdő mondatát szép írásában megismételte. Valóban nem tudtam zöld ágra vergődni a kezdő mondattal, és tény, hogy a végén elfelejtettem kijavítani a hibát. Ő tette meg. Nem mentegethettem magam azzal, hogy (más) kritikusok szépírói kudarcukat verik le a szerzőn.
Ő, ha kudarcot vallott volna bármiben, akkor sem tette volna meg. Továbbá sosem vakította, nyomasztotta olvasóját elképesztő tudásával. Tárgyánál, a vizsgált műnél maradt. Nyitott volt a szűk horizontú hazai kritikai irodalomban.
Amikor értesültem róla, hogy esszékötetemről készít recenziót a Holminak, megrémültem (sosem leplezte a hagyományos hittel és vallással kapcsolatos kétségeit). A kritikusok közül tőle tudtam meg mégis a legtöbbet könyvemről és sokat önmagamról. Ha komor színben festem a világot, eszembe jut, amit zárójelbe téve fontosnak tartott megemlíteni a kritikában: („a szerző soha életében nem írt le egyetlen sort sem, ami minden keserűsége ellenére ne sugározta volna az életbe vetett reményt”). Ha így nézem, ez érdem, ha úgy, gyávaság. Ebben az utóbbi esetben sincs azonban – egyelőre – más lehetőségem.
Szeretném hinni, hogy nem nagy ügy meghalni. Hogy nincs éles határ élet és halál között. Hogy létezésünk folytatódik – nemcsak magasabb szférában, de a tovább élők gesztusaiban is, az általunk annyira szeretett magyar nyelvben. A később jövők szövegeiben és gondolataiban, akiknek – akarva-akaratlanul – felmenői lettünk. Ha – mindannyiunk ősét, Vörösmartyt idézve – Bodor Béla műveiben leírva áll a rettentő tanulság, az csak az élet ajándékainak és csapásainak hasznára vonatkozhat. Készségesen simultak hozzá a szavak, megmártózhatott a szavak végtelen kombinációinak lehetőségében, és elnyújtózhat a beszédet tagoló csöndben.
Vezére bensőjéből vezérelte. Bizonyítékként álljon itt a gyászjelentésén szereplő, József Attilát idéző, sötét, bátor palimpszesztje: „Ki ismer engem és szeret, / temesse ezt a versemet / zsigerek, csont és bőr alá, / előbb, mint jövőnk mondaná; // s ha elméjében feldereng / az eszméletlen szürke csend, // akkor ássa ki, mint az eb, / rágja szét, és ne értse meg.”