HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Lackfi János: AKI AZ IDŐTLENSÉGNEK DOLGOZOTT. Utassy József emlékezete (1941–2010)

    Lackfi János

    AKI AZ IDŐTLENSÉGNEK DOLGOZOTT

    Utassy József emlékezete
    1941–2010

    Saját földemen kaszálok, és közben arra gondolok, vajon Utassy Jóska tudott-e kaszálni. Sosem láttam, de majdnem biztos vagyok benne, hogy igen, vidéki gyerekként nem úszhatta meg, hogy közelebbi ismeretségbe ne keveredjen a nyeles, hosszú vaskéssel. Meg aztán az Utassy-versekben olyan kaszálás utáni jó levegő uralkodik, ritmusa van a krumpliföldnek, a sormetszetek fehér zsákok, és az árokparton is hexaméterben mérhetni a távolságot. Eggyel fogyatkozott a kaszáláshoz konyító költők száma. Márpedig kaszálni tudomány, nem is akármilyen. Terepasztalon, vonalzóval szerkesztett fűszálakat legfeljebb csak amerikai vagy szovjet propagandafilmekben ritkítanak a farmerek vagy kolhozparasztok. A kasza hegyébe valami terepkövető radart lenne érdemes beszerelni, úgy a vas talán nem akadna meg minduntalan huplikban, vakondtúrásokban, facsonkokban. Vagy csak a számítógép előtti ücsörgésben megkopott kaszálótudományom mond csődöt unos-untalan. Öreg parasztemberekről mesélik, hogy a legegyenetlenebb talajt is olyan vigyázva körbeborotválják, mintha borbélymesterséget űznének, csak kicsivel nagyobb léptékarányban. Nyilván lényegesen profibb kaszások, mint a költők zöme. Tisztogatom a terepet a nekrológhoz, kaszálgatom emlékeimet, s az elhanyatló fűszálak, bogáncskórók, magoncok mind méltó főhajtással búcsúznak Utassy Dzsótól (ahogyan őt barátai szólították), tudván, hogy közülük való tért vissza abba a földbe, amelyre ők is pihenni hajlanak. Növények hekatombája fölött elmélkedem, és arra jutok, hogy nagy disznóság, amit éppen művelni készülök.
    Nekrológot írni, irodalmi halottat nyilvánosan elgyászolni ugyanis tisztességtelen dolog, mi több, az egész irodalom már eleve piszkos üzelmek halmaza, a túlélők nyerészkedése, diadalmas csatakiáltozása. Camus besöpri a Nobel-díjat egy írásban elkövetett, közömbös gyilkosságért, Dosztojevszkij nagyot alakít mélylélektani síkon egy csúful agyoncsapott öregasszony teteme fölött, Shakespeare halomra gyilkolt hőseiből roppant megindító emlékművet rittyent az örök szerelemnek. Író, költő addig játszik a halállal, amíg annak játékszerévé nem válik végül. Utassy József nem keveset tudott minderről, hiszen életművében csak úgy sorakoznak a sztélék, kopjafák, sírkeresztek. „Anyámnak hősi halott a párja, / méhe szerelem hullaháza” – örökíti meg brutális képpel háborúból vissza nem tért édesapja emlékét. Tragikusan korán, húszévesen elhunyt Jóska fiát lázadó Krisztus-figurává lényegíti át, amint éppen pogány tiltakozást intéz a Fiút ok nélkül feláldozó Atyához. Viaskodik a költő életehosszan betegséggel, vérveszteséggel, vérei vesztésével; kései mamaversei is összehajolnak a Teremtésünk rendje ellen protestáló, szilaj, korábbi gyászszövegekkel: „Jaj, mama, szépem, mit kell megérnem, / fakulsz a földdel, mérgülsz az éggel!”
    Mérhetetlen fájdalmak buggyannak ki hőforrásként emitt is, amott is az Utassy-versek szóközeiből, ám a lírikus a „ha már fáj a sorsa: / nagyon szépen fájjon” önmagához intézett felszólítását véres-komolyan véve minden személyes, metafizikus vagy történelmi veszteségből képek, ritmusok, rímek tűzijátékát bontja ki. Íme egy rá jellemző, kölykös hasonlat első kötetéből: „Szeleburdi szilvafákon / kék csillaggá robbant rügyek”. És íme egy a hosszas szenvedés hitelesítette, legutóbbi versek közül: „Verebekkel tollaslabdáznak a fák.” Olyan világot hagyott ránk, ahol minden sarokban felüti fejét egy-egy húsevő virág, valamely szürreális poétikai haszonnövény. A gyermekkori Nyilas Misi-pakkból elorzott kolbász „hatalmas szamárpöcsként mered ki Vörösné szájából”, a szerelmes „nagy, tüdőformájú felleget liheg” kedvese erkélye alatt, szájunkban „a hold mennyei savanyúcukor”, az asszonyoknak „csillagokkal nyílik a combja”, és mindannyian félve tapodunk a „krumplival aláaknázott földeken”, miközben lebegő táncba fognak inflálódó világunk „millpengő-pillangói”. Világ és nyelv őnála egymást nemzi szüntelen születéssel, és ennek a burjánzásnak nem vethet véget holmi életrajzi halál. Ahogy a kaszálás groteszk, szamárkórós-vadrózsaindás-ördögszekeres tömegsírhalmain is mindig átböki lándzsáit hegyesen a hajtások újabb nemzedéke.
    Vásott költészet ez, dalnokunk nótákat zeng a javából, ám eközben gitárhoz-kobozhoz növesztett körmével minduntalan kapargálja is a líra felfeslési vonalait, kikukkant a hézagokon, és nem állja meg, hogy a játék kereteit szétfeszegetve fityiszt ne mutasson az olvasónak, való világunk szereplőinek: „Te az időnek dolgozol, / én az időtlenségnek. / Te asztalomra bort hozol, / s én dalba írlak téged”. Lefogadom, hogy Dzsó most is ott bújócskázik a verssor-rácsok között, és szikrázó szemmel valami dévaj szójátékon töri a fejét. Olyanon, amilyen az egyetlen sornyi Rögeszmé-ben kunkorodik ki a földből: „Rög esz meg.” Akármilyen „nagyot ásít érte a temető”, a vérbeli dalnok játékos szellemén nem fog az idő vasfoga. „Megöregedtem. / Nekem már Isten is / előre köszön” – veti papírra gunyoros méltósággal.
    Utassy József szüleim nemzedéktársa, harcostársa, a Kilencek költőcsoport véd- és dacszövetségének meghatározó egyénisége volt. Szenvedélyesen vitázó kompániát alkottak ők, máig emlékszem a focizós-bográcsozós, Duna-parti partikra, a sikondai alkotóház vendéglőjében vagy egyik-másik költő lakásán zajló összejövetelekre, vidéki haknikra, arra, hogy költőgyerekekkel vívtam csatáimat műanyag teherautók és építőkockák birtoklásáért. Dzsó személyével viszonylag korán szorosabb ösmeretségbe kerültem: édesanyám még Gábor Áron utcai lakásunkban telefonon próbálta meggyőzni valamiről Utassyt, és mikor letette a kagylót, ámulva hallotta, hogy én a szomszéd szobában egzecíroztatom termetes plüssmackómat: Dzsó, üljél szépen, Dzsó, egyél szépen, Dzsó, fogadj szót nekem! Ez az érzés elkísér a mai napig – mintha még mindig itt lenne mellettem valaki, egy jóforma, irodalmi mackó, akit mondjuk Dzsónak szólíthatok, és neki köszönhető, hogy például egyetemi előadásaim során a szakállába kapaszkodva, pofonegyszerűen magyarázhatok el valamit a költészet mélyebb titkaiból, akár egy ilyen varázsigével: „gyöngybaglyasodva lesem a nulla holdat”.
    Kaszával a vállamon hazafelé ballagok, szembejön velem egy helybeli, kedélyes alkoholista tag, és nevetve megszólít: „ha kicsit sötétebb lenne, beillenél halálnak”. Elgondolkodom a költészet titokzatos munkáján: neki aztán tényleg fogalma sem lehetett sem Utassy Józsefről, sem arról, hogy gondolatban éppen neki írok nekrológot, neki mondok istenhozzádot.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!