Ferdinandy György

LATINOK

Kinek ne lenne olyan vén cimborája, aki azzal fenyegeti a világirodalmat, hogy egyszer még ő is írni fog! Majd, ha rendbe jön az élete, de legalábbis a nyugdíjazása után. Amikor az ideje engedi.
Az ilyen nagy tervekből általában semmi sem lesz. Szerencsére, mondanám, ha ezek a roggyant álmodozók nem lennének olyan ártalmatlanok. Honnan tudnák, hogy az írás mesterség, amit serdülőkorától egész életén át tanul, gyakorol az ember. Ha valaki csak úgy belevág, általában nem sokra viszi.
Ami engem illet, én mégiscsak álnokul biztatni, kérdezgetni szoktam a barátaimat. Faggatom őket, hogy az életük regénye – a remekmű – hogyan halad. Eszembe sem jut: mi lesz, ha egy szép napon letesznek elém egy félmázsás kéziratot.
Erről szól a történet, amit most itt el szeretnék mondani. Mert hozzám bizony eljutott egy ilyen voluminózus csomag. És ha még a szerző maga küldte volna el! De nem. Az, aki elkövette, valahol a svájci Alpokban éldegélt, de lehet, hogy már ott sem, mire ezeket a sorokat írom.
Barátom iskolatársa hozta el, egy orvos, aki itt praktizált a közelben, és még a közeli, hatvanadik érettségi találkozója előtt ki akarta adatni a kérdéses kéziratot. Még a fordítás terhét is magára vette, mert – ezzel kellett volna kezdenem! – az Alpok nyelvén, rétorománul íródott a szóban forgó irat.
– Tudod – mondta, miközben a lapokat pörgette a konyhaasztalon –, közös barátunk súlyos beteg. Most kerül haza először hatvan év után, és mi szeretnénk meglepni őt. Értsd: mi, az óhazában rekedt régiek.
Mindez szép volt és megható. Fordult a kocka, ma már nem mi, kintiek lepjük meg az otthoniakat.
– De hát – kérdeztem, amikor szóhoz jutottam – mi mindebben az én szerepem?
– Tőled azt várjuk – felelte az iskolatárs –, hogy valamelyik nagy kiadónál – így mondta – elhelyezd a „Latinok” című kötetet. Neked – tette hozzá – ez már semmiség. Fogod, beviszed.
Ebben maradtunk. Nem árultam el, hogy az úgynevezett nagy kiadókkal alig van kapcsolatom. És hogy manapság nem olyan egyszerű úgymond elhelyezni egy kéziratot.
Nos, mindegy. Ültem, mint akit fejbe vertek. Előttem a vén Andy műve. Egy ezeroldalas rétoromán kézirat.

*

Hát igen, a barátság. Ha már, akkor miért ne! Öreges tűnődés: összeírtam a barátaimat. A tucatnyi embert, akiket kétségbeesetten szerettem. És akikből mára jó, ha kettő maradt.
Andy a legrégebbiek közé tartozott. A bölcsészkaron kerültünk össze tizennyolc évesen. Heten voltunk franciások, és a gallok nyelvén kettőnkön kívül akkor még senki sem tudott. Nem véletlen, hogy mi ketten vágtunk neki a nagyvilágnak, amikor a vasfüggöny elszakadt.
Később, az évek folyamán sok mindent kiderít az ember. Andy apjának például Kunhegyesen, a mi tanyánk közelében volt szatócsüzlete, az édesanyja pedig Kisdorogról, a sváb faluból származott, ahol a kitelepítések idején én őriztem az egyetlen tehénkét, ami a gulyából maradt. Egy szó, mint száz, ilyen ősrégi volt közöttünk a kapcsolat.
Akkor a bölcsészkaron franciául beszéltünk, hogy ne értsenek a többiek. Valamiféle véd- és dacszövetség alakult ki közöttünk, furcsa módon éppen a rendszer kegyeltje és közöttem, az ikszes között. A többiekre, a másik öt hallgatóra nem emlékszem. Volt ugyan egy szép szőke lány közöttük, de ez mindjárt az első napokban az adjunktus úr rajongója lett.
A szemeszter nem tartott sokáig. Kitört a forradalom, megnyíltak a határok, karácsonykor már Bécsben, egy menekülttáborban láttam viszont a barátomat. Andy itt is könnyen boldogult: azokban a napokban már ő intézte a francia ösztöndíjakat. Talált nekem is két fiút, akik becsületszóra állították, hogy a bölcsészkarra jártam. Néhány napon belül megkaptam az ösztöndíjamat.

*

A beutalóm egy strasbourgi diákotthonba szólt, ahol az egyetem már megszervezte a francia nyelvkurzusokat. Andyról egy ideig nem volt semmi hírem. Azután egyszer csak Párizsból, a Cité Universitaire-ből jelentkezett. Ott kapott egy különbejáratú szobát, ahová ünnepélyesen meghívott.
Emlékszem, milyen nagy dolog volt ez az ötszáz kilométeres vonatút. Andy ajtaján azonban csak egy boríték várt: – Elmentem megnézni a tengert! – közölte a barátom. – Érezd jól magad!
Kényelmes kis szoba volt, a könyvespolcon már ott sorakoztak pesti tankönyveink: a politikai gazdaságtan és a Klaniczay-jegyzetek. Egyedül jártam be Párizst. Ez valamikor a húsvéti szünet idején lehetett, mert vissza kellett utaznom a Rajna mellé, még mielőtt Andy hazaérkezett.
Több párizsi találkánk nem is lett, a barátomat Poitiers-be helyezték, és én nem jutottam el olyan messzire. Feljárt persze Párizsba ő is, de a Latin-negyedben nyilván elkerültük egymást. Én a Mabillonba jártam, és Andynak száz lépéssel feljebb, az Old Navyben volt a törzshelye. Törzshelyünk volt valamennyiünknek, Párizsban ez a szokás. Ki mászott volna meg – találomra! – nyolc emeletet! Babó, a festő, a Pergolában tanyázott, Parancs Janó, a költő a rue de Seine sarkán gusztálta a midinetteket.
Leveleztünk – azokban az időkben levelezett az ember, elszántan írta – hétről hétre – a gondosan megcímzett és felbélyegzett leveleket. Poitiers-ben nem lehetett rózsás az élet, mert amikor egy évvel később felszólítottam, hogy jöjjön át hozzánk, barátom azonnal engedelmeskedett.
Ismét együtt tanultunk, ezúttal a strasbourgi bölcsészkaron. Azazhogy nem egészen, mert én akkor már csak látogatóba jártam az egyetemre. Megnősültem, volt már egy húszéves feleségem és egy másfél éves kisfiam.
Clo, a feleségem nem szerette Andyt. A régi barátokra féltékenyek az asszonyok. Hát még, ha valami hátborzongató idegen nyelven beszélik meg a dolgaikat! Amikor utoljára nálunk ebédelt, Clo a barátom fejére borította a levest.
Hát csak így. Andy attól kezdve egy diákotthonban lakott.
Munkahelyem nem volt, az „elhelyezkedésnek” irtóztam még a gondolatától is. Könyvterjesztéssel foglalkoztam, egy párizsi kiadó megbízásából – mint mondtuk – terítettem a művészkönyveket. Így egész Elzász-Lotaringiára kiterjedt a munkahelyem.
Csavarogtam. Felfedeztem a párás Rajna völgyét és a kék Vogézeket. Délben beültem egy falusi borozóba. Estig mindennap megírtam a penzumomat. Ekkor a botcsinálta vigéc kiitta a borát, és mint aki jól végezte dolgát, hazamehetett.
A levesre valót megkerestem így is. Hamarosan Andy is megirigyelte a sikereimet. Úgy döntöttem, hogy beveszem őt is a vállalkozásba. Nemsokára már kettesben róttuk az országutakat. Délután a barátom is írt, de a teljesítményünk – mint mondtuk: a forgalom – még így is megemelkedett.
Andy nem volt jó eladó: ahhoz túlságosan szerette az embereket. Soha nem felejtem el: egy postáskisasszonynak adta el az első művészettörténetet. Ötévi részletre a hat aranysujtásos kötetet. Folyt róla a verejték, amikor a nyakamba esett: fél óra alatt egy egész havi ösztöndíjat keresett!
Ez volt a leghosszabb idő, amit együtt töltöttünk, ez az év az elzászi winstubék és a postáskisasszonyok között. Itt lettünk elválhatatlan barátok, mert később már soha többé nem éltünk egymás közelében. De itt, Elzászban, közös volt a fejünkben minden terv és minden gondolat. Felosztottuk egymás között a falvakat, délben elfeleztük a kőkemény étcsokoládét és a félméteres baguette-eket. Mi több, ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek.
Nem csak mi, fél Románia. Mert Sandra brassói volt, és Strasbourgban élt azokban az időkben egy népes román kolónia. Olyan csodát azonban nem produkáltak ők sem, mint ez a brassói magyar lány, aki ráadásul a mi diákotthonunkban lakott.
Elcsábítani nem akartuk, egy honfitárs tabu volt számunkra, és különben is: szegények voltunk, a románok pedig hozzánk képest félelmetesen gazdagok. Versekkel ostromoltuk, ő pedig, soha nem felejtem el, úgy szólított minket: kisfiam.
Egy bécsi útjára Szentgallenig elkísértük: onnan, Heribaldéktól indult a bécsi vonat. Azután, a pályaudvari restiben, hajnalig írtuk hozzá a szerelemittas rigmusokat.
Hiába volt minden: Franciaország, a száműzetés és a forradalom, a Pesti Barnabás utca óta a mi életünk nem sokat változott.

*

Én azután a trópusra kerültem, Andy magára maradt. Amikor két év múlva visszalátogattam, barátom már nős ember volt, és Párizsban, Olivettinél dolgozott. Irodagépeket árult, ez a rossz szokása: a vigéckedés megmaradt.
A felesége viszont csodálatos chilei lány volt, vidám és aranyos. Gyakran megfordultam Párizsban azokban az időkben, és ilyenkor velük, Andy apró konyhájában vacsoráztam. Emlékszem, Norma úgy dörgölődzött hozzám, mint egy kiscica. Még trópusi egyetemem rektorát is meghódította. Mire visszarepültem az Újvilágba, Andy már odaát, a közelemben tanított.
Norma már nem élt vele. Visszament Európába, a Szigeten állítólag valami furcsa trópusi nyavalyát kapott. Volt itt valami különös titok, hiszen nemrég még imádták egymást, Norma és a barátom, és hát a trópusi betegségeket mégiscsak jobban kezelték odaát, a trópuson.
Nem sokkal később visszament Párizsba Andy is. Magányosan élt, a feleségével – állította – soha többé nem találkozott. Az asszony egy dán orvoshoz ment feleségül, és valahol északon lakott.
Andy keveset beszélt a forradalomról. Egymás között ritkán bolygattuk az ilyen régi dolgokat. Az eszméinkhez azonban a maga módján hű maradt. Néha, egy-egy elejtett szavából kiderült, hogy gyenge perceiben ő is az emberarcú szocializmusról álmodozott. Párizsban azokban az időkben trockisták voltak a hozzánk hasonló fiatalemberek. Később elárulta nekem, hogy ő is egy ilyen illegális sejtbe tartozott.
Engem azonban csak egy olasz festő és maffiózó, Trescani impozáns lakosztályába vitt magával. Vagy ezek lettek volna a trockisták? A Mester körül tucatnyi digó nyelte a tésztát. A tanítványai. Ezek készítették a képeiről a másolatokat. Engem is megajándékoztak egy akvarellel. Különös összeesküvők! Soha nem értettem az ilyen ezoterikus dolgokat.

*

Ahogy így elnézem, különös ember volt a barátom. Kiismerhetetlen. Csupa apróság jut róla eszembe. A tűzzel például hadilábon állt. Piromán lett volna, vagy csak szórakozott? Nekem kétszer gyújtotta fel még az autómat is. Az biztos, hogy hűséges barát volt, akire számítani lehet. Néha ugyan évekre eltűnt, de amikor szükség volt rá, mindig újra beállított.
A trópusról megtérve Burgundiában szereztem magamnak egy aprócska tanyát. Együtt, kettesben próbáltuk helyrepofozni a romos, elanyátlanodott terméskő épületet. Akkor már Clermont-ban tanított, és egy Franciska nevű lánnyal élt. Belőle nem sokat láttunk: volt egy kis ölebe, és félt a mi százkilós komondor kutyánktól. Nem is jött be a házba: végig kint az udvaron, az autóban maradt.
Andynak ezután nyoma veszett. Ekkor történhetett, hogy Clermont-ból az Alpok tetejére költözött.
Amikor rátaláltam, volt már igazi felesége, és mint nekem anno, egy másfél éves kisfia. Túlélt egy súlyos rákműtétet is. Festői részlet: a sebészprofesszor lányát vette feleségül. Így hálálta meg, hogy életben maradt.
Franciska névre hallgatott ez is, a nevekhez a barátom úgy látszik ragaszkodott. Haladékot kapott a sorstól, bekerült egy polgárcsaládba. Megtanult rétorománul, a második Franciska szült neki két szép fiúgyermeket.
– És most mit csinálsz? – kérdeztem tőle valahol kétezer méter magasan.
– Írom az életemet! – felelte barátom, én pedig balgán biztattam, hogy ha már belevágott, akkor tényleg írja meg.
Geológus volt, ő úgy mondta: a legmagasabb beosztású francia tisztviselő. Kétezer méteren!
– Írd csak! – biztattam. – Valamivel el kell ütni az időt a felhők felett! – Bevallom: idegesített, hogy amibe én évtizedek munkáját beleöltem, ő most itt összecsapja három nap alatt.
Már az óhazában éltem, ötven év késéssel ugyan, de mégiscsak győzött Budapesten a forradalom. Andy leereszkedhetett a hegyekből, és megmutathatta a két rétoromán fiúnak a régi golyók lyuggatta házfalakat.
Még közös szerelmünket: Sandrát is meglátogatta. A brassói asszonyt, aki valahol a Genfi-tó partján pergette az éveket. Akárcsak én, a múltunkhoz ő is görcsösen ragaszkodott.

*

Most pedig ez a félmázsás rétoromán kézirat! Még a fordítónőt is csatolta hozzá az iskolatárs. Egy csinos kis hölgyet, aki főfoglalkozásban új idők új dalait: reklámszövegeket fordított.
Mártikát szemmel láthatóan izgatta a feladat. Nem is volt ez akármi: egy franciák számára íródott magyar sorssal traktálni – ezúttal az otthon maradottakat. A hatvanadik évfordulóra készülő öregfiúkat, akik így, egy kis olvasgatás idejére, franciáknak képzelhették magukat.
Próbáltam elmagyarázni, hogy ez a visszamagyarítás lehetetlen. Hiába. Amikor Márta elment, újraolvastam és felére rövidítettem az egyébként gondosan lefordított kéziratot.
Az az igazság, hogy még a címe sem tetszett. Mert mi ez a Latin Baráti Kör? És egyáltalán: Andy hősei miért latinok? Azután minek ez az egész? Hiszen ha akarta volna, a barátom nem rétorománul: egyenesen magyarul írta volna meg!
A szerzőről persze „magyar származású” állt a címlapon. Szegény barátomat el akarták franciásítani. Talán, mert így egzotikusabb. Ami engem illet, az iskolatárs sürgetésére ismét húztam az egyre ösztövérebb kéziraton, amely most már alig volt húszoldalas.
A legnagyobb hibája az volt, hogy a barátom nem merte megírni, ami az életének értelmet adott. Azokat az ’56-os fiatalokat, akiknek a Mexikóba űzött és ott meggyilkolt Trockij lett a példaképük. És akik a forradalom emberarcú világáról ábrándoztak vadnyugati száműzetésük alatt.
Tessék. Ez a beszámoló lett a rétoromán regényből. Ennyi az, amit talán el tudnék helyezni, ha igaz. A sok apróság, amiből összeáll egy ember élete. És amit a „Latin Baráti Kör” gondosan elhallgatott.
Mert időközben – ezzel kellett volna kezdenem – Andy halálhíre is megérkezett. Mi mást tehettem, megsirattam szegény barátomat. Azután újra átnéztem a kéziratomat.
Benne volt minden: Clo, a feleségem, Sandra, az egyetlen, aki kisfiának szólított. A pesti bölcsészkar és a szitává lőtt fiúk, akik valahol odaát vártak Andyra. A winstubék, az Alpok és az elzászi postáskisasszonyok. A fiaink, akikből francia lett, és akik soha nem fogják olvasni ezeket a sorokat.
És hát igen, Norma, a csodálatos kis chilei lány, akiről Andy később azt mesélte, hogy a spermáira volt allergiás. Neki valahol Dániában gyengeelméjű kislánya született. Belgiumban halt meg, magárahagyottan, az intézet közelében, ahol ápolták a gyermeket.
Ez lenne a barátom élete. A pesti fiúé, aki valami szebb jövőről álmodozott, és aki fent, az Alpok tetején kapott a sorstól egy második, ajándék életet.
Szépen végigélte, igen. És rosszul írta meg.