Cseke Ákos

1936

Ha azt mondom, 1936, önök feltehetően azt mondják: a spanyol polgárháború, a berlini olimpia vagy éppen Kosztolányi halála. Ha kifejezetten József Attilára gondolunk, szintén számos jól ismert esemény juthat eszünkbe: a Szép Szó indulása, a Szántó Judittól való elválás, a nyári szerelmi kaland Sólyom Jankával, a művek közül pedig a híres-hírhedt Szabad-ötletek jegyzéke, a Hegel–Marx–Freud vagy éppen A Dunánál. További fontos és jelentős alkotásokat is említhetünk persze. Ha azonban az 1936-os év legváratlanabb és legfelkavaróbb írásait kellene megnevezni, akkor, azt hiszem, önökben is elsősorban azok a Gyömrői Edithez, Vágó Mártához vagy az elhunyt édesanyához szóló költemények, javarészt szerelmes versek ötlenének föl, melyek egészen más hangot ütnek meg, mint az előző évek alkotásai: olykor gyönyörűnek, máskor riasztónak, megint máskor viszont egyenesen trágárnak találjuk őket. A posztmodern már-már hozzászoktatott bennünket a trágársághoz az irodalomban: szinte meg sem lepődünk, ha prózában vagy versben durva szavakat, káromkodásokat olvasunk. Ezek a durvaságok azonban tulajdonképpen régimódi és ártatlan játékoknak tűnhetnek József Attilának azokhoz a megdöbbentő kijelentéseihez képest, melyeket az …aki szeretni gyáva vagy, a Nagyon fáj, az Elmaradt ölelés miatt, a Ne bántsd, a Kései sirató vagy éppen a Magány című versekben olvashatunk. „Ringyó! – hogy rólad ilyen szavam támad!” – süvölti az egyikben szerelmének, és azzal fenyegeti meg: „Elpusztítalak.” „Cigány vagy!” – káromolja
egy másik versében anyját, akit egy irtózatos képben nem átall „lenge, könnyű nőnek” mondani, akit magához int a halál, de arról sem érdemes megfeledkezni, hogy a korábbi változat egyenesen azt tartalmazta: „mint utolsó ringyó, ha odaintik”. A Nagyon fáj átkozódó, a másik képzelt fájdalmában gyönyörködő, a szeretett nőt képzeletben halálra kínzó szavait ezekkel a sorokkal vezeti be: „Segítsetek! / Ti kisfiuk, a szemetek / pattanjon meg ott, ő ahol jár. / Ártatlanok, / csizmák alatt sikongjatok / és mondjátok neki: Nagyon fáj.” De idézhetjük a Magány gyönyörű-szörnyű sorait is: „Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes / bársony-penész pihézze melledet. / Nézz a magányba, melybe engem küldesz. / Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.” S ha Avilai Szent Teréz úgy írja le az isteni szépségtől való megsebzettségét, hogy: „meghalok, ha nem halok meg”, akkor erre, szintén a Magány-ban, József Attila így felel: „Halj meg! Már olyan szótlanul kívánom, / hogy azt hihetném, meghalok bele.”
Elképesztő sorok és elképesztő versek ezek: nem csoda, ha értelmezésükre viszonylag hamar rányomta a bélyegét a „betegség” szó. Az azonban már meglepőbb, hogy a szakirodalomban egyetlen olyan értelmezést sem találunk, mely ne a betegség kategóriájával közelítene ezekhez a versekhez. Szimptomatikusnak mondható, hogy nemrég megjelent monográfiájában N. Horváth Béla, mintegy az eddigi kutatási eredményeket összefoglalva, Bak Róbert, Németh Andor, Szabolcsi Miklós, Tverdota György, Beney Zsuzsa, Bókay Antal és mások elemzéseire hivatkozva rendre olyan kifejezésekkel él, mint „hisztérikus beszédmód”, „a regresszió tünetei”, „az én nárcisztikus regrediálása” vagy „mazochisztikus önleleplezés”.1 Ahogy a szerző többször is megállapítja: „a versekben egy identitását vesztett, dúlt állapotú ember kétségbeesett portréja körvonalazódik”, vagy: „a betegség tünete az érzésnek az az abnormitása, ami az Edit-versek dühöngő, átkozódó soraiban megmutatkozik”.2 A műalkotások elemzése az azonosulás és a távolságtartás mozgását egyszerre feltételezi, és bizonyos szempontból érthető, ha e versek olvasásakor nem a „beteg” férfival azonosítjuk magunkat, az agresszorral, aki, legalábbis szavakban, minden látható ok nélkül bántalmazza a vele kapcsolatban álló nőket, hanem a láthatólag ártatlan és így az áldozat szerepében levő asszonyokkal. Amikor a betegségre hivatkozunk, akkor ez, ha jól sejtem, nem más, mint a lírai éntől való távolságtartás egyik lehetséges értelmezői eszköze. Megriadunk a támadás és a támadó őszinteségétől, szavai vadságától, brutalitásától, a megtámadott helyébe képzeljük magunkat, értelmezésünket pedig orvosi, klinikai „műszavak segítségével lenéző és gyógyításra kész jóakarattá változtatjuk át”.3 Kérdés azonban, hogy mennyiben tekinthető relevánsnak ez az – 1936-os József Attila-versek eddigi elemzési gyakorlatában kizárólagosnak mondható – olvasási mód, hiszen ezzel az erővel a Rómeó és Júliá-ban, Az ifjú Werther szenvedései-ben vagy Ted Hughes olykor riasztó verseiben is a betegség vagy a skizofrénia tüneteire kellene felfigyelnünk. Ráadásul már József Attila korábbi verseiben is feltűnnek hasonló motívumok, mint például az 1922-es Szerelmes kiszólás-ban, ahol azt kívánja kedvesének, hogy „kegyetlen bánat marja meg szivét, / mosolygó, mély szemét apassza, törje”, hogy „ajkát a kín harapja össze”, vagy hogy „magányos éj gázolja át eszét”, e vers kapcsán mégsem beszélnek az elemzők betegségről vagy identitásvesztésről. Szerencsés-e, ha az elemzés szempontjait, irányát és alapfogalmait ily mértékben befolyásolják az életrajzi ismeretek, melyek egyébként nagyrészt maguk is olyan szövegeken alapulnak, amelyek körültekintő elemzésre szorulnak? Nem kellene-e különválasztani a József Attila lelkével vagy ösztönéletével foglalkozó kutatásokat a művészi forma és a benne rejlő világ vizsgálatától? A kérdés „költői”, de szó szerinti értelemben is az: a költészet, a költői forma megértésének lényegi eleméről van szó.
A javaslatom az, hogy a következőkben függesszük fel egy pillanatra ezt a biztonságosnak és bizonyos szempontból kényelmesnek nevezhető, „klinikai” jellegű olvasási stratégiát, és nézzük más szemszögből József Attila verseit. Ne a betegség kategóriájával jöjjünk elő, mely révén távolságot tarthatunk a versektől, és mintegy „felülről szemlélve” megbélyegezhetjük írójukat, hanem egyrészt próbáljuk meg elfelejteni az életrajzi hátteret, másrészt, bármily furcsán hangzik is ez, tegyünk kísérletet arra, hogy minél inkább azonosuljunk a lírai énnel. Az említett, akár trágárnak is mondható kijelentések talán valóban félelmetesnek hatnának, ha például a szomszéd néni adná a kezünkbe őket, mint a lányának szóló magánleveleket, de itt mégiscsak versekről, műalkotásokról, nem pedig bűnügyi vagy kórházi dokumentumokról van szó. A kérdés az: képesek vagyunk-e mást látni ezekben a versekben, mint azt, hogy ezt a férfit az „infantilis megkapaszkodási ösztön”4 vagy éppen „a nemi nyomor kínozza”?5 Mit látunk magunk előtt e költemények recitálásakor, ha nem azonnal József Attila betegségére és életére asszociálunk belőlük, és ha a versekben szereplő nőkben nem beteges „anyapótlékot”6 vagy a költő „elfojtott érzéseinek projekciós alanyát”7 véljük felfedezni? Annál is fontosabb ezeket a kérdéseket felvetni, mert a másik káromlása, a másik elképzelt szenvedésében való gyönyörködés nyilvánvalóan csak az egyik aspektusa ezeknek a verseknek, így csupán az 1936-os költemények világának többi alkotóelemét feltárva nyílik lehetőség arra, hogy megvilágítsuk a valódi kontextusát és ezáltal jelentését ezeknek a kis túlzással akár „szadisztikus képzelgéseknek”8 is nevezhető alakzatoknak. Egyetlen előadásban lehetetlen volna bemutatni a probléma egészét, engedjék meg azonban, hogy legalább utalásszerűen megnevezzek néhány további, eddig talán a kelleténél kevesebb figyelemre méltatott aspektust.
Elsőként említeném a vágy problémáját. Bár az idézett elemzések alapján már-már Fellini híres „őrültje” juthat eszünkbe az Amarcord-ból, aki felszökik a fára, és azt kiáltozza: „Nőt akarok, nőt akarok!”, valójában egészen másról van szó. Az 1936-os versek „hőse” valóban nőt akar; a kérdés az, hogy mit akar ez a férfi, amikor egy nő után áhítozik. Feltétlenül az elmebetegség jele-e ez az akarás? „Jaj, szeressetek szilajon, / hessentsétek el nagy bajom” – kiáltja egy versében, de ez, ahogy az a Jaj, majdnem… című költeményből is látszik, nem biztos, hogy a beteges, tudatalatti tartalmak feltörését jelenti, mint
a legtöbb értelmező állítja, hiszen egészen tudatos helyzetértékelésből fakad: az idő és a halál félelmetes tapasztalatával csak a mindenséget szétvető szerelem, a másik ölelése és óvása állítható szembe. Más alkotásokban, mint például a Gyermekké tettél című versben szintén a látottságnak, a meghallgatottságnak, az óvásnak, a figyelemnek és a segítségnek egy olyan, már alig reménykedő reményéről van szó, amely kifejezetten egy érett, felnőtt emberre vall, hiszen vágya és reménye abból a megértett, nem konkrét-fizikai, hanem, ha szabad azt mondani, elvont-metafizikai jellegű veszélyérzetből fakad, melyet az elmúlás momentuma épít be a meglett ember szívébe. A másikra vonatkozó mélységes egységvágy már csak azért sem tűnik azonnal infantilisnek, mert az 1936-os nagy versekre az is jellemző, hogy ezzel a nőre, a szerelemre, az ölelésre áhítozó elemi vággyal szemben áll, ezt a vágyat mintegy kiegészíti a férfilét tudata és dilemmája: „Én férfi vagyok, nemes és konok, / nincs vigaszom s nem erényem a bánat.” A Mint a mezőn… vagy a Kirakják a fát ugyanerre az ellentétre épül. A lírai én ezekben a versekben nem lefelé, az ösztönök, a tudatalatti felé építkezik, hanem fölfelé, a mindenség felé keres kitörési pontot, nem saját gyermeki lényébe és múltjába akar „regrediálni”, hanem szeretne a jelenben s a jövőben férfiként normálissá válni, vagyis szeretetben élni. A vágy ebben az értelemben nem elsősorban a betegség kategóriája felől érthető, hanem inkább az előző években keletkezett költemények elme- és értelemkultusza felől. A téli éjszaka ezekben a versekben már nem úgy „tündöklik, mint a gondolat maga”, mert az értelem itt inkább börtönként tűnik fel: „Csillagok rácsa csillog az egen: / ilyen pincében tart az értelem.” (Jaj, majdnem…) Feltűnő az is, hogy míg az Alkalmi vers a szocializmus állásáról című versben azt olvassuk: „Nem érzem én, csak értem aggodalmad”, a Hullámok lágy tánca… egyik sora épp ezt fordítja ellentétes irányba: „Én nem értem, csak érzem az egészet”. Az érzés, a vágy mozzanata lesz ezekben a költeményekben egyszerre és nagy erővel meghatározó: az …aki szeretni gyáva vagy éppúgy ezzel határozza meg a férfit, mint a Nagyon fáj: az emberen eluralkodó vággyal, melyet az „elme” ragyogása már nem tud és nem is akar korlátok közé szorítani.
Ez a vágy, amint az a versekből kiderül, jól körvonalazható rendbe illeszkedik, amit akár nevezhetünk a szeretet vagy a szerelem rendjének, törvényének is: a férfit és a nőt, ahogy a Nagyon fáj világossá teszi, nem a kény és nem a vágy tartja össze, hanem a „muszáj”, vagyis egy elszakíthatatlan kötelék, mely a világ egyedüli igazi törvénye, és amihez a halál elől menekülő létezők természetszerűen akarnak eltalálni. Természetesen testi vágyakról is szó van: „hozzád vonszolnak, löknek tagjaim”, olvassuk a Gyermekké tettél-ben, és a Nagyon fáj-ban: „amíg hevülsz, / az asszonyhoz úgy menekülsz, / hogy óvjon karja, öle, térde”. Nem pusztán testi vonzódásról van azonban szó, hanem a szeretés visszautasításának valóságos lehetetlenségéről: „lehetetlen, hogy ne szeressél”, írja az …aki szeretni gyáva vagy című versben. „Nem szeret, ki jog szerint enyém”, mondja ugyanebben az értelemben a Ki-be ugrál…-ban, de ez a jog itt nem világi jogot és törvénykezést jelent, hanem a szeretés minden racionális megfontolást maga mögé utasító, elvileg visszautasíthatatlan törvényét, amelyről a Nagyon fáj-ban is olvasunk: „Kettős teher / s kettős kincs, hogy szeretni kell.” Nem véletlen, hogy egy 1936-os töredékben a költő úgy fogalmaz:
„S árnyék leszek, melytől szorongva félsz, / bíró, kitől büntetést nem remélsz” – a szerelmes férfi ezekben a versekben valóban bíróként lép fel, akinek birtokában van egy törvény, s aki ismeri azt a jogot, melyről mások nem akarnak tudni, és aki ennek a törvénynek, jognak a nevében ítélkezni, büntetni képes és mer. Egészen sajátos, hogy a Nagyon fáj, melyben a „de az hol áll” fordulat („de az hol áll, / hogy nézze, mint dobál halál / s még egyedül kelljen szenvednem?”) szintén egy törvény meglétét sugallja, éppen az ítélet meghozataláról ad hírt, és hogy a büntetés kihirdetése és végrehajtása nem a saját fájdalmával küszködő férfi magánügyeként, akár egyéni bosszújaként jelentkezik, hanem az egész természet, minden, ami él, részt vesz benne, vagyis kollektív elítélésről és ítélet-végrehajtásról van szó. Az élővilág, úgy látszik, ismeri azt a törvényt és jogot, melyet a költemény számon kér a szeretett nőtől, és mely persze semmilyen emberi-intézményes jogban és törvényben nem szerepel, mert a költő a tagjainkba, vágyainkba, lelkünkbe írt törvényről, a vágy, a szerelem mindent elsöprő törvényéről beszél.
A törvényen és a jogon kívül kerülésnek, vagyis a szeretetben létből való kihullásnak a versek világán belül láthatólag megvan az oka és a következménye is: mindkettő a bűnnel és a szenvedéssel függ össze, mely a kései József Attila központi kérdése és problémája. „Mit vétettem én, hogy… nem szeret, ki jog szerint enyém?” (Ki-be ugrál…) – ez a kérdés a szereteten kívül való lét okát saját, maga előtt is ismeretlen bűnében, bűnösségében keresi, látja vagy sejti meg, illetve a másik ember „törvénytelenségében”. Ahogy a Nagyon fáj-ban olvassuk: „És lásd, akadt / nő, ki érti e szavakat, / de mégis ellökött magától”. További következmény a szenvedés mellett megint csak a bűn, az elkerülhetetlen gonoszság: „szeress: ne legyek rossz nagyon –” (Kiáltozás), vagyis a szeretet hiánya nemcsak szenvedést, hanem gonoszságot ültet el a szívében: a szeretet hiánya ülteti el ezt benne, akár valami büntetést: „Lásd ez vagy, ez a förtelmes kívánság. / Meg se rebbennél, ha az emberek / némán körülkerülnének, hogy lássák: / ilyen gonosszá ki tett engemet.” (Magány.) Ha más nem, a folyton visszatérő átkok folytonos visszavonásából világos, hogy a költő bűnnek tartja szóban kiélt agresszióját: az is világos azonban, hogy még ennél is nagyobb bűnnek képzeli a nő szeretetének a hiányát. Ha rosszat teszünk, az bűn, de az is lehet bűn, ha valamit, amit kötelességünk volna megtenni, nem teszünk meg: a költő kimondott átka mint bűn a nő bűnének, vagyis a szeretet hiányának jogos büntetéseként tűnik itt fel.
A káromlás csak reakció, ami a másik alig észlelhető, mégis valóságos bűnére való legalább annyira „jogos”, mint kétségbeesett válaszadás csupán. Kemény szavakkal ítéli el a nőt egy olyan törvény nevében, amelyet a szeretett nő nem akar elismerni, s amelynek éppen a nem ismerete, a fel nem ismerése teszi bűnössé a nőt, és bűne áldozatává, vagyis tehetetlenné, szenvedővé és gonosszá a férfit. A szeretet itt az élet, a valóság maga: s aki megtagadja a szeretést, vagyis megtagadja „azt, amit ér”, az kényszerű valótlanságra, lelki száműzetésre ítéli a másikat. Az emiatt érzett vagy éreztetett düh első látásra szavakban kiélt agresszivitásnak hat, ez a látszólagos erő azonban valójában inkább erőtlenséget, tehetetlenséget, kétségbeesést takar, melyet a költő – ahogy az egy körültekintőbb olvasatban világosan látszik – nem is annyira a szeretett nő, hanem inkább a „szép szó” ellen fordít. Máskor ugyanez az erőtlenség a szeretet hiányára válaszul, az élet, vagyis a szeretet ellankadásaként jelentkezik. Ahogy a Mint a mezőn… mély fájdalmú, elgondolkodtató zárósoraiban olvassuk: „A kívánságát / már észre se venném, ha szeretne.” Ugyanezt fejezik ki az Elmaradt ölelés miatt döbbenetes sorai: „Hogy a holt csillagvilággal, esengve, / csak szálltam tehetlen, mint a kövek –”; plasztikus megfogalmazása ez a hiábavalóság élményének, mely akkor ragadja az embert magával, ha nincs a szeretetben, vagyis ha törvényen kívül él. A „makacs elmulás”-sal egyedül az a tudat állítható szembe, hogy „de mélyben, egyben él, aki szeret”. Természetesen tekinthetjük ezt a szerelem törvényéről szőtt meggyőződést betegesnek, főleg akkor, ha egyetértünk Freuddal, aki egyik levelében azt írja: „abban a pillanatban, amikor az élet értelme és értéke kérdését veti fel valaki, már beteg is, hisz objektív módon egyik sem létezik”.9 Ha betegesnek mondjuk ezeknek a verseknek a világát, akkor mindenesetre nem az őket író embert kell betegnek nyilvánítanunk az életrajzi tények alapján, hanem ezt a versekben jelentkező, a szeretet és a szerelem törvényéről szőtt képzelődést kell patologikusnak mondani, melyből többé-kevésbé logikusan levezethető mind a vágy, mind a gonoszság ereje, ahogy a reménytelenség, a kétségbeesés, a fohász, az átok, a káromlás és az irgalom is.
Ezt azonban két dolog is lehetetlenné teszi, vagy legalábbis megnehezíti. Egyrészt az, hogy maga József Attila láthatólag nem ezt tartja betegesnek, hanem az erről a törvényről s a belőle fakadó vágyról, szenvedésről, gonoszságról mit sem tudó, úgynevezett normális embereket, akik „némán szenvednek”, és eltitkolják magukban a metamorfózisra, vagyis a szeretetre és az odafigyelésre vonatkozó szenvedélyes és minden más vágyat elsöprő, ordító vágyakozást és döbbent reménykedést. „Mint fatutaj a folyamon, / mint méla tót a tutajon, / száll alá emberi fajom / némán a szenvedéstől – / de én sírok, kiáltozom: / szeress: ne legyek rossz nagyon – félek a büntetéstől.” (Kiáltozás.) A sírás, a kiáltozás, vagyis a költemény bátorság: annak a szenvedésnek a vállalása és kimondása, mely abból fakad, hogy nem lehet szeretni, de aki némán teszi tovább a dolgát és éli mindennapi életét, az „rongy” ember és asszony, aki „szeretni gyáva”. A költészet nem lehet az ember társa ebben a némaságban, cinkosa a „törvénytelenségben” és „jogtalanságban”: a költészet feladata a sírás, a nyöszörgés, a vakogás, nem – mint Szabolcsi állította – a betegség, hanem a szenvedés „hangossága”, vállalása, vagyis hangot, szót adni a szerelem végtelen vágyának és a szeretet lehetetlenségéből fakadó kínnak és szenvedésnek. A másikkal szembeni, szavakban kiélt, szinte azonnal visszavont, költőileg átélt gonoszság ebben az értelemben – legalábbis a versek világában, a lírai én nézőpontja felől – nem a betegség, a bolondság, hanem az egészség és a normalitás jele: a költő nem hajlandó szemet hunyni a szeretet elmaradása miatti szenvedés és értelmetlenség fölött. A verbális agresszió az egészséges, „törvényszerető” ember megvetését fejezi ki azzal a világrenddel szemben, melyben ő nem „honos”, és nem is tud, nem is akar „honossá” válni: könyörtelenül őszinte és leplezetlen megvallását vágyainak, szenvedésének, gonoszságának, melyeket jogosnak és törvényesnek vagy legalábbis elkerülhetetlennek ítél – és ezzel szemben épp a mi normalitásunkat nevezi gyávaságnak, ostobaságnak, törvénytelenségnek. „Halandó, hallod-e dalom, / vagy zúgod csak, mint a vadon? / Ölelj meg, ne bámulj vakon / a kifent rohamkéstől” (Kiáltozás). A szeretetet visszautasító nő és vele együtt, az ő nézőpontjával mintegy azonosított s önként azonosuló elemző, aki a szeretés ilyen kétségbeesett, akár a szavakban kiélt gonoszságig is elmenő és mégis jóságos, reménytelen és mégis vadul reménykedő vágyától távolságot tart, mert nem tud vele mit kezdeni, itt vakként lepleződik le, értetlenként, aki talán örül a dal szépségének, de semmit nem ért belőle, csak bámul rá, és megriad tőle.
A szeretetnek ezt a törvényét másrészt azért is nehéz betegesnek mondanunk, mert ha azt állítanánk, hogy a szerelemnek, a szeretetnek ez a minden józanságot és racionális érvet figyelmen kívül hagyó, rendkívüli valósága puszta betegség, akkor gyakorlatilag a nyugati vallásos és bölcseleti hagyomány java részére kellene nemet mondanunk. Itt nemcsak a János levelé-ben és az evangéliumokban olvasható tanításra gondolok, mely Istent a szeretettel meri azonosítani, és a szeretetet nevezi meg az egyetlen és legfőbb törvénynek („Facere contra dilectionem facere contra Deum est” – mondja Ágoston az 1 János, 4, 16 értelmezésekor),10 hanem akár például Platón dialógusára, A lakomá-ra, ahol minden elhangzott beszéd közös vonása, hogy a szeretetet az élet egyedüli és legfőbb valóságaként és értékeként mutatják be. A szerelmesek – ahogy azt A lakoma mellett többek között a Phaidrosz is világossá teszi – szó szerint „őrült” módon áhítoznak egymás közelségére: egyetlen vágyuk az, hogy se éjjel, se nappal, se életükben, se halálukban ne szakadjanak el többé egymástól; inkább elpusztulnak, mintsem egyedül kelljen maradniuk.11 Nem véletlen, hogy A lakomá-hoz írt kommentárjában Ficino odáig megy, hogy félig komolyan, félig tréfásan szó szerint bűnösnek mondja azt, aki nem szereti viszont a szerelmét, és olyan törvény megalkotását tartja szükségesnek, mely elítéli a bűnöst, és törvénybe foglalja, hogy akit szeretnek, annak kötelessége viszontszeretnie. A szeretet valóság és törvény, a szeretet hiánya valótlanság, a törvény megszegése, és mint ilyen, „bűn”, ami a törvény figyelmen kívül hagyásából és önös érdekből fakad.12
Fontos látni, hogy ennek az évszázadokon átívelő szerelemtannak semmi köze az érzelmekhez és a szentimentalizmushoz: a szerelem itt lázadás, megsebzettség, fájdalom, kiáltozás, szenvedés, szent őrület. A XII. századi Ágoston-rendi szerzetes, Szentviktori Richárd például külön értekezést szentelt a szerelem vadságának, vehemenciájának, minden e világi szokásból, megszokásból, előítéletből, gondolkodási formából való kiragadásának, melyet a középkori szerző szerint az ember elsősorban Istennel szemben érezhet át, ha valóban szerelmes, vagyis ha van bátorsága ahhoz, hogy kilépjen önmagából, átadja önmagát, és ezáltal éppoly bölccsé váljon, mint amennyire bolonddá lesz.13 Valóban identitásválságról van itt szó, ez azonban a szerelemnek szükségszerű és elkerülhetetlen velejárója, amiben csak a nem szerelmes ember vagy a nem szerelmes kritikus látja meg az elhatalmasodó betegség tüneteit. Ez az a „nyomasztó paradoxon”, amiről Roland Barthes beszél: „mindenki odafigyel rám (a szerelem szerepel a könyvekben, nyelvét mindenki beszéli), de meghallgatni (prófétai módon befogadni) csak azok a szubjektumok tudnak, akik jelenleg és pontosan ugyanazt a nyelvet beszélik, mint én… Én nem tudom soha, hogy mi a normális: mivel elvesztettem (és tudom, hogy elvesztettem) a józan eszemet”, a köznapi értelem viszont „csupán ellentmondásos és nyilvánvaló tényeket kínál fel számomra”. A szerelemről beszélő szubjektum az éppen nem és nem így szerelmes szubjektumok között szükségszerűen magára marad: „hasztalan fordul akármilyen elfogadott nyelvhez, egyik sem válaszol neki, legföljebb eltéríti attól, akit szeret”.14 Nem véletlen, hogy Barthes A lakomá-t idézi: „A szerelmesek, mondja Alkibiadész, azokhoz hasonlíthatók, akiket kígyó mart meg: »azt mondják ugyanis, hogy aki ezt elszenvedte, nem akarja elmondani, milyen volt, csak azoknak, akiket szintén megmart a kígyó, mert egyedül ők érthetik és bocsáthatják meg szavait és tetteit, melyekre kínjában vetemedett.«”15 Nemcsak vallási és filozófiai elméleteket idézhetünk persze: a modern pszichológia egyes képviselői is tudnak a szeretetben lét mélységes, józan ésszel olykor már-már rémisztőnek ható emberi vágyáról. Viktor E. Frankl például azt mondja, hogy az értelmetlenségérzés, az értelmetlennek tűnő élettől való szenvedés és kiáltozás egyáltalán nem a betegség, hanem épp ellenkezőleg, a szellemi nagykorúság kifejeződése, annak az embernek a sajátja, aki az élet értelmét oly szenvedéllyel keresi, hogy ezért kész szenvedni is, ha erre van szükség, és akinek van bátorsága belátni, hogy „egészen csak ott ember az ember, ahol teljesen belemerül egy dologba vagy átadja magát egy másik személynek”.16 Ahogy Barsi Balázs írja: „Ebben az összefüggésben a szeretet nem ráadás a személyes létezésemre, hanem a személyes léthez szükséges minimum. A halálnak nem az élet az ellentéte, hanem a szeretet.”17
Ha innen nézzük, akkor az 1936-os versek egészen más olvasási és értelmezői stratégiát kívánnak meg, mint amit az eddigi elemzésekben megfigyelhetünk. Költészete révén József Attila ezt a mind platonikus, mind evangéliumi törvényt láttatja hallatlan erővel, és ezt gondolja tovább a törvénytelenség, a bűn, a büntetés vagy a virtuális halálítélet kimondása révén. A versek által egy kétségkívül kétségbeesett, mégis nagy erejű látomásba nyerünk bepillantást a világ és a szeretet rendjéről, és a nyilvánvaló személyes fájdalom és szenvedés pokoli kiaknázásába, annak érdekében, hogy a költészet, a kiáltozás felhívja a figyelmet a renddé vált rendetlenségre, jogtalanságra, vagyis szeretettelenségre. József Attila alkotásai mögött mindenesetre nem feltétlenül a költő élete, vagyis maga József Attila rejtőzik, hanem talán mi magunk is ott lapulunk, a saját életünk is ott bujkál valahol: a költemények nemcsak a beteg József Attilát leplezhetik le előttünk, hanem önmagunk rejtett, nem szívesen vállalt, kiismerhetetlen mélységeit is, és ennek fényében a mi jól védett, egészséges normalitásunk egyszerre ostobának, gyávának és betegesnek hat. Ha 1935-ben, költőtársa műveinek elemzésekor feltehette a kérdést: „Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?”, akkor mi is megkérdezhetjük: mi a véleménye József Attilának rólunk, a mi normalitásunkról, a mi rendíthetetlennek tűnő meggyőződéseinkről és fölényesen „normális” ítéleteinkről? És bár a rólunk megfogalmazott versbeli véleményét vagy ítéletét nem feltétlenül kell elfogadnunk, ahogy a szerelem rendjéről alkotott vízióját sem (alighanem ő maga is tisztában volt azzal, hogy ez a vízió ebben a kontextusban legalább annyira képtelen, mint amennyire igaz), kár volna lemondani az önvizsgálatnak arról az esélyéről, melyet József Attila 1936-ban született szerelmi lírája kínál fel számunkra.

 

Jegyzetek

1. N. Horváth Béla: A líra logikája. József Attila. Akadémiai, 2008. 390., 391. és 396.
2. Uo. 390. és 406.
3. Vö. Lukács György: „Félnek az egészségtől”. Ifjúkori művek. Gondolat, 1977. 442.
4. Lásd Kassai György: József Attila megkapaszkodási ösztöne. In: Miért fáj ma is. Az ismeretlen József Attila. Szerk. Horváth Iván és Tverdota György. Balassi, 1992. 147–162.
5. Szabolcsi Miklós: Kész a leltár. József Attila élete és pályája 1930–1937. Akadémiai,
1998. 694.
6. Nemes Lívia: József Attila tárgykapcsolatai. In: Miért fáj ma is. I. m. 165. és folyt.
7. Beney Zsuzsa: A két anya. In: József Attila-tanulmányok. Szépirodalmi, 1989. 20.
8. Tverdota György: József Attila. Korona, 1999. 156. Vö. még: 158.
9. Idézi Molnár Mária Viktor E. Frankl Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben (Budapest, 1996) című könyvéhez írt utószavában (283.).
10. In epistolam Ioannis ad Parthos. VII, 5. („Aki a szeretet ellen cselekszik, Isten ellen cselekszik.”)
11. Lásd A lakoma 192c, ill.: Phaidrosz 249d és folyt.
12. M. Ficino: A szerelemről. Kommentár Platón A lakoma című művéhez. Arcticus, 2001. 26.
13. Vö. De IV gradibus violentae caritatis. In: Ives: Épître sur la charité. Richard de Saint-Victor: Les quatre degrés de la violente charité. G. Dumiège szövegkiadása. Vrin, Párizs, 1955.
14. R. Barthes: Beszédtöredékek a szerelemről. Atlantisz, 1997. 255. és folyt.
15. Uo. 255.
16. Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. I. m. 45. és 94.
17. A szeretet misztériuma. Elmélkedés az „Énekek éneké”-ről. Efo, 1996. 78.