Pszeudo-Doszitheosz

ELSŐ ÉNEK

Lantom fájdalmas jeleket penget ki magából
– és a papír tele jelzéssel, mind lélekölőek.
(Ártónak nevezé Glaukosz Proitosz jeleit mind,
mert az Bellerophónt el akarta veszejteni vélük.)
Nagy jóindulat az, mit kérek az én jeleimtől:
fájdalmas vagy akár ártó jelek – itt, csak ez egyszer,
most ne emésszetek el, ne veszejtsetek el bizony engem.
Mert ki akarja a szó által meglelni halálát?
Bellerophón, aki ártó jellel ment Lükiába,
kis híján odalett, épp hogy kikerülte a vesztét.
Még derekabb lett – ettől a szívem erőre kapott ám:
nem kis erőt fújt akkor az én kebelembe e jelzés.
Akkor időztem a szép szigeten, mit a tenger ölelget.
Akkor e szép szigetet nem más, de a tenger ölelte,
s Küpriszt szülte nekünk, az aranykoszorús, finom úrnőt –
díszes trónuson ül már és édes mosoly arcán…
Küproszi szép Küthereia örökké él, hiszen isten.
Hát te ne félj a dalomtól: csak rosszabb ne legyen már,
és ne bicegjen, lábra se sántítson soha jobban
Therszítésznél (nála az összes randa szeméma),
– mint amikor sátrából előjött, s nyögve rikácsolt,
elbődült és értelmetlen volt a beszéde.
Nem szeretem, ha a vers pampog szanaszéjjel, a szó meg
szerterikácsol, mint Therszítész, hogyha rikácsolt.
Én puha, jóízű szavakat szövök egybe (remélem)
fényes ajándékot vágyok felrakni halomba,
költeni ezt-azt földi halandók szép örömére.
(Itt az idő, hogy végre az áldozatot bemutassuk.)
Rajta, ahogy forrásból a hűvös víz folyik, éppúgy
kedves szóval ömölj, dalom, édesen és örömünkre.
Verssorok és -lábak: ti ne járjátok ma a kánkánt!
Rajta, örüljetek itt bent, fékezzétek a dúlást –
mert nem kedves az istennek, ha dicsekszik a versláb.
Ezt én így kijelentem, s joggal vélem: ez így lesz,
mert bizony ennek kellene mennie teljesedésbe.
Nincs más hátra, csak az, hogy örüljön a szív a dalunknak;
mert ama százkaru órjás is hogy örült a hirének:
védve Zeuszt, odaült mellé az olümposzi csúcsra.
Messziről érkeztem mint hosszú árnyú rakéta,
tarka dal ösvényét taposom, menekülve, örömmel.

Mezősi Miklós fordítása