Suhai Pál

IV. HENRIK AZ ÉGBE INDUL

Füst Milánnak, kései hódolattal

Ég áldjon, jó király, búcsúzol, hát áldjon ég,
s azért is, mert későn bár, de volt erőd, hogy
életed terhét s az uralkodásét, mielőtt nagyon
meguntad vagy megutáltad volna önmagad,
roskatag válladról letedd – a győzelem hevében
triumfálni te szívben akartál, királlyá ütni
ellened lázadt és az ingatag csata állása szerint
kelepcébe szorult fiad, az ifjú herceget, e sunyi
és hallgatag pimaszt (kit egykor valódi dühvel
és pofonokkal elszánt ellenségeddé képzelt okok
miatt is ütöttél) – verembe mostan, lásd be,
te estél, király, most, hogy szüretelni elvadult
parlagon s túl későn akartál: csahos kutyák
ugatják, alávaló szolgák csúfolják szánandó
emberségedet, a koronát pedig, Ég adta jussodat,
csellel ragadja magához, épp most lopja le
fejedről a rossz kölök valamely léhűtője,
elcseni az öntelt önjelölt, a sértett, ifjú úr.

Találgatom, miféle bűnöket kötött nyakadba
horgas elméjű alkotód s az Úr, miféle követ,
hogy ússz, ha már világ szégyenére megszülettél,
miért nem döglesztetted jókor meg magad, miért
is nem… oly erő ez, amellyel nem bírt életed?,
mert tőrbe csalt a sváb leánykák perzselő szeme?,
s hogy Bertád jelleme s a jó papok szenteskedő
tekintete túl szűk karám volt e királyi vadnak? –
hiszem, de meg nem érthetem, király, te szőrcsuhás,
mezítlábas vezeklő, Canossa éneklő koldusa,
ki jégre vitted önmagad, de őket is – mindent
megvívtál, mindent megnyertél, amit csak kellett,
de azt is, mit nem lehet, mert nem volna szabad –
te pojáca, ki a palásthoz a királyi tartást s egy
aggastyán testének nyűgeit egyszerre szerezted,
s a hitetlen hitet is végül és útravalónak –
mondd hát, hová indulsz most ily sovány batyuval,
ennyire későn – sötétül is már, Fenség, estére jár.