Kántor Péter

EGYSZER VOLT

Hogy tolta a talicskát azon a vékony pallón!
Éjszaka volt, csak a fáklyák égtek.
Volt, amiről nem beszélt sohase.
Ő volt az, akit a munka éltet.
Mint a mágnes, vonzották a hegyek.
Na és a lecsója! A lecsója!
Mindig mindenhova odatalált.
Gyertek! – mondta. Rohant előre.
Sokszor hallgatott, mintha ott se lenne.
Nem figyelt, pihentette az agyát,
de ha kérdezték, mindent visszamondott.
Nem sajnálta és nem ajnározta magát.
Hát, kérem szépen… – mondta mindig
vendégségben, ha menni készült.
Szerette a császárszalonnát.
Az ajándékoktól holtra rémült.
Abszolút hallása volt, neki igen!
Mint hal a vízben, a zenében.
Csak ökölbe szorította a kezét,
ki tudja, mi járt az eszében.
Egyszer tizenöt mignont megevett
fogadásból ifjúkorában.
Tizenkettőig jó volt, mondta.
Bizakodó volt általában.
Soha nem késett el sehonnan,
mindig előbb ért oda inkább.
Az idegességtől megfájdult a feje.
Megreparálta azt az ócska bicskát.
Nem engedte, hogy más csinálja,
lakott benne egy kicsi zsarnok.
Nem hagyott félbe soha semmit,
jóban-rosszban végig kitartott.
A kályha előtt guggolt hosszan,
rakosgatta a fát a tűzre.
Fejből tudta a fele Toldit.
Lement a nap, míg a tűt befűzte.
Nem gyűjtögetett és nem herdált.
Nem kártyázott és nem ivott bort.
Korán kelő volt. Optimista.
Amikor kellett, mindig ott volt.
Úgy emlékszem, hogy sose fázott.
Nem volt izomkolosszus, de erős.
Majd alakul, mondta, csak nyugalom!
Ő húzott elöl, első evezős.