Vári György

AZ ESSZENCIALIZMUS:
FELEJTÉS

A visszaszerzés reménye. Húszéves a Hitel (Antológia)
Szerkesztette Papp Endre
Hitelért Alapítvány, 2008. 612 oldal, 5400 Ft

A hagyományátadás folyamatában talán csak egyetlen végzetes zavar állhat be, és ennek semmi köze nincs egyes hagyományelemek elvesztéséhez, esetleg kényszerű újraértelmezéséhez. A zavar csak akkor válhat végzetessé, ha a hagyomány átlátásának képessége, a rá irányuló reflexió képessége vész el, az az energia, ami lehetővé tenné az állandó újraértést, tehát a folytonosságot az időben. Ilyenkor az a látszat keletkezik, hogy maga az idő vált a hagyomány ellenségévé, a múló idő, az időben lezajló változások nem engednek minket hozzáférni az egyetlen autentikus tradícióhoz, a régi világhoz, amikor még minden problémátlanul jó volt. Vaskorban élünk, mert régi jó hagyományaink nem érvényesek immár. Ez a bénultság, ez a halálos zavar hívja életre az esszencializmust és a fundamentalizmust.
Ahogy előrehaladunk a Hitel folyóirat húsz évét ünneplő kötet olvasásában, egyre inkább megerősödik a meggyőződésünk: erről van szó, egy idő után már arra kezdünk figyelni, vajon maradt-e mégis bármi, ami nem igazolja ezt a sejtésünket, ami némi reményre jogosít. A kötet címe – A visszaszerzés reménye – (különben Csoóri Sándor a Hitel születését elmesélő esszéje viselte ezt a címet annak idején) is mintha erre utalna. A válogatás két uralkodó szövegtípusa, a versek és a „sorskérdéseket” tárgyaló esszék egyaránt egyfajta dacos időnkívüliséget hirdetnek, vagy legalábbis figyelmen kívül hagyják mindazt, amivel az elmúlt évtizedekben szembesülniük lehetett volna. A kötet uralkodó hangneme egy olyan válság- és hiányretorika és érzület, ami nem ismerhet problémákat, kérdéseket, a válaszok ugyanis mindig és eleve rendelkezésre állnak, csak a félszívűség, az elnyomás, az önző, kapzsi rosszindulat eltakarta őket a szemünk elől. A jelen az a pont, ahonnan ezt, a reménytelenség uralmát érzékeljük, a jövő pedig – ez a visszaszerzés reménye – akkor válhat a mienkké, ha az eleve adott, mindig is rendelkezésre álló válaszokat végre meghalljuk a Hivatottak szájából, és a kellő hittel, elszánással indulunk a nyomukban. A XIX. század nagy magyar közéleti költészetének jól ismert retorikai-szerkezeti megoldásait követik ezek a megszólalások, „és mégis-mégis fáradozni kell”, továbbá a Király István Adyjának mégis-moráljára ismerhetünk rá újra és újra bennük. Ezzel magyarázható, hogy a kötet szépirodalmi anyagának elsöprő többsége a líra műnemébe tartozik, alig-alig találunk novellákat, Lázár Ervin kis remekét és egy emlékezetes szociográfiatöredéket Rott József tollából, Méhes Károly ügyesen megírt, kissé talán modoros szövegét és még legfeljebb egy-két írást. A szólítás, mozgósítás, hitvallás, nevezzük leegyszerűsítve így: váteszhagyományának magyar tradíciói a lírában a legerősebbek, a kötet költőinek túlnyomó többségére, különösen a kevésbé jelentősekre elementáris hatást gyakorolt Nagy László és a részben vagy egészben a Nagy olvasatában élő József Attila és Ady Endre, a leggyengébb versek nem többek az ő életműveik poétikai kliséinek ügyetlen és anakronisztikus variálásánál. Ha arról kezdenénk el beszélni, mi volt az, ami a magyar költészet történetében problematizálta azokat a költői szerepmintákat és poétikai gyakorlatokat (váteszi hagyomány, látomásos költészet, melynek alapja a kép, történelmi-parabolisztikus retorika, a lírai szubjektum üzeneteként színre vitt tanítás, feddés, buzdítás), akkor vagy kénytelenek lennénk alapos líratörténeti fejtegetésbe bocsátkozni, vagy pedig érdektelen közhelyeket kéne mondanunk, óhatatlanul fölényes stílusban, pedig célunk mégiscsak a megértés volna. Tandori, Petri, Tolnai Ottó, Oravecz Imre neve nem vagy csak alig-alig kerül elő a kötetben, a szerzők költői nyelvén hatásuknak nyoma sem látszik, náluk fiatalabbakról nem is beszélve, de még Nemes Nagy és Pilinszky vagy Weöres és Vas líranyelvének is csak elvétve találjuk nyomát. Az egyetlen kivétel Orbán Ottó lehetne, aki Csoóri számára személyesen és költőileg is fontos volt, továbbá Orbánt költőként szenvedélyesen foglalkoztatta a kötet költői megszólalásait meghatározó lírai hagyomány továbbvitelének lehetősége, részleges érvényessége, csak sokkal reflektáltabban ennek a kötetnek az átlagszínvonalánál. Természetesen nem arról van szó, hogy a költők és értekezők ne hallottak volna a szóban forgó életművekről, hanem hogy nem hajlandók őket tudomásul venni. Versértésüket és versírói gyakorlatukat nem kívánják újraszituálni, aktuálissá tenni valamiféle vitapozícióból, csak deklarálni, hogy mindenfajta átgondolásra késztető kihívást ellenük irányuló ellenséges hadműveletként ismernek fel, ami csak megerősíti meggyőződésüket igazságuk magárahagyottságáról, helyzetfelmérésük pontosságáról, harcuk jogosságáról.
Ennek az attitűdnek talán legszembeötlőbb példája éppen a kötet szerkesztője, Papp Endre írása. Papp úgy véli, hogy egyes teóriák és csoportok szerint a „nemzeti” irodalomnak nincs létjogosultsága. Ez itt valami olyasmit jelent, hogy a magyar irodalom teljesítményeit a „nemzetközi tudásipar” által gyártott teorémák, vizsgálati módok szerint kell olvasni, s elvesztek a magyar irodalom önértékei. Ez réges-régi és terméketlen vita (hogy mennyire régi, mennyire kapcsolódik a magyar tudományos, művészeti és társadalmi modernizáció különböző törekvéseihez, ahhoz lásd, mondjuk, Litván György Magyar gondolat, szabad gondolat című esszéjének elejét a Huszadik Század című laphoz és a Társadalomtudományi Társasághoz köthető szociológiai törekvések magyarországi fogadtatásáról). A kötet gyenge írásait épp ez jellemzi, hogy mindenféle új gondolat felvetése hiányzik belőlük, régi, részben már korukban is tévesen feltett kérdésekre kívánnak régi, régen is használhatatlan válaszokat adni. Kell-e mondani, hogy mindenfajta tudományos és művészeti tájékozódás nélkülözhetetlen feltétele az, ha tudjuk, ki mit beszél-csinál a világban, hogy a tájékozódás nem önkéntes behódolás, hogy a saját, jelentős, a tudományos centrumokban zajló diskurzusokat is alakító teljesítmények is csak akkor hozhatók létre, ha erről a tájékozódásról nem mondunk le, hogy olvasni nem önalávetés a szellemi gyarmatosításnak. A nemzetközi tudományos eredményeket, persze, lehet mechanikusan „alkalmazni”, ez azonban nem elég ok arra, hogy az érdeklődést nemzetietlen karaktervonásnak tekintsük. Papp a saját értékrendet erőszakosan befolyásoló, lecserélő nyugati minták követésének tekinti az irodalomelméleti robbanás mellett például azt, hogy a Nobel-bizottság döntése után a magyar irodalmi gondolkodás megkísérelte újraértékelni Kertész életművét. Papp abból a leegyszerűsítő előfeltevésből indul ki, hogy a „különböző előjelű kánonokban… addig nem említették a nevét”. A szerző a „kánonokat” jól láthatóan valamiféle szerzők neveit tartalmazó dicsőségtábláknak tekinti, pőre, vegytiszta hatalmi machinációknak, az irodalmi teret harctérnek látja. (Természetesen hatalmi mező is az irodalmi, csak nem olyan közvetlenül, olyan kétosztatúan, ahogyan Papp véli, nem az a paranoid hatalmi logika rajzolja ki, ami írásában mutatkozik.) Mivel minden értékelés csak manőver a nemzeti és a nem par excellence nemzeti tábor közt dúló ütközetben, világos, hogy akiknek jó véleményük volt Kertészről a Nobel-díj után, azok közül „senki nem merte megkérdőjelezni a korábbi leértékelés tévedésként való lelepleződését”. Persze azért, mert az elismerést „a kérdésben érdekelt csoportok azonnal a szerző származásával hozták összefüggésbe”. Ez aztán „eleve kizárta, hogy szakmai természetű kritika is szót kaphasson”. A sötétben bujkáló a „kérdésben érdekelt csoportok” diverzáns tevékenységének dicséretes éberségre valló leleplezése nagyjából mindent elárul Papp Endre nem túl bonyolult „hatalomelméletéről”. A hatalmi viszonyokat természetesen nem a diskurzusanalízis hivatott feltárni, hanem a gyanú megdöbbentően szimplán működő, zavarba ejtően jól ismert – félreértés ne essék, sok helyről is jól ismert – „hermeneutikája”. Nyilván nem azért mondják, mert úgy gondolják, hanem hát „ki merné kockáztatni, hogy értetlenségével az antiszemitizmus gyanúját vonja fejére”. A „szakmai természetű kritika”, hiába a reakció sötét mesterkedése, természetesen „szót kapott”, mondjuk, Szirák Péter Kertész-könyvében, aki a Sorstalanság-on kívül egyetlen könyvet sem tart hibátlannak, szót kapott, teszem azt, Radnóti Sándornak a Felszámolás-t tárgyaló írása lesújtó ítéletében, szót kapott, mondjuk, Bán Zoltán Andrásnak a K-dosszié-t elemző szigorú kritikájában. De például e sorok írójának Kertészről szóló könyvében is a Jegyzőkönyv-ről, a Gályanapló-ról, a Valaki más-ról szóló írásokban, az esszéket kommentáló fejezetben. Szó, szó, szó, ahogy a dán királyi sarj mondaná. Amennyiben Papp megírná, persze, szigorúan szakmai természetű, a tőle oly igen távol álló politikai megfontolásoktól magától értetődően mentes kritikáját, rögtön volna miről tárgyalni a homályos gyanúsítgatások helyett, és sokkal kevésbé tűnne úgy, hogy – az egyszerűség kedvéért nevezzük így – politikai kifogásai vannak. (Most el lehetne kezdeni elmélkedni arról, hogy van-e és kívánatos-e politikai megfontolásoktól mentes kritikai tevékenység, de a szöveg valódi kérdések megvitatására nemigen ad alkalmat.)
Azzal folytatja elmélkedését az értekező, hogy az irodalomtudományban elterjedt „a nemzetközi tudásipar” térhódítása okán egyfajta olvasásmód, ami a szövegek nyelvi-retorikai aspektusainak vizsgálatát helyezi előtérbe, és kevésbé foglalkozik művelődéstörténeti, eszmetörténeti kontextusukkal, és azzal vádolja a régi vágású szakembereket, hogy naivan áttetszőnek tekintik a nyelvet, „üzenetek” hordozójának. Papp Kulcsár Szabó Ernő iskolájáról beszél, és a „nemzeti” iskolát, tábort, irodalomértelmező csoportot mintegy a „másik” oldalra helyezi, a naivnak, szakmaiatlannak tartott (értsd: szakmai kihívásokkal szembesülő) táborba, hiszen az ilyen tudósok a „nemzeti sajátosság önazonosító jegyeit” kutatják művelődéstörténeti perspektívából.
Az értelmetlenség határát súroló, esszencialista szintagma, „a nemzeti sajátosság önazonosító jegyei” szembeállítása az – írd és mondd – nyelvi-retorikai vizsgálódással, mint kevésbé nemzetivel, akkor is értelmezhetetlen volna, ha értelmes megkülönböztetésnek tartanánk a „vagy a nyelv, vagy az eszme- és mentalitástörténet” típusú szembeállításokat. Akárhogy is, Kulcsár Szabó Ernő egyik írásából kiderül, nyugtatja meg társait Papp, hogy „nincs olyan tudományosan alátámasztható érv, amely kizárhatná az irodalmi értékítélet célképzetei közül a nemzeti jelzővel identifikálható vonatkoztatási rendszert”. Ennek a mondatnak minden egyes eleme lóg a levegőben, bár a fogalmazásmódja imponálóan körülményes, ergo roppant tudományos kaliber lehet tán mégis, aki ilyeneket tud mondani. Magyarul nagyjából azt jelenti, hogy srácok, nyugi, mi mindent jól csinálunk, minket semmivel nem lehet meglepni, semmi okunk bármire odafigyelni, bármit megtanulni a továbbiakban, Kulcsár Szabó maga is bevallotta. A mondatzáró szószörny, a „nemzeti jelzővel identifikálható vonatkoztatási rendszer” tudományosul mondja azt, hogy: ti, akik velem vagytok, ergo mi, a nemzet. Ha pedig tudományosul mondja, akkor meg is lehet bízni benne.
Kulcsár Szabó azt állítja, hogy az olvasás tevékenységéből sosem lehet teljesen kiküszöbölni az „antropológiai érdekeltséget”. Mindebből ezt tanulja Papp: „mindezek után igen furcsa, hogy a fenti elmélet kritikájával… »megtalált« irodalomtörténészeink, tudósaink döntő többsége nyíltan sohasem tiltakozik az ellen, hogy kollégáik minduntalan orra akarják buktatni őket valamiféle záróküszöbön, amelyről most kiderült, hogy nem teljesen világos, mit mitől zár el”. Amennyiben Kulcsár mérlegel, finomít, kettős könyvelést vezet be, az azt jelenti, hogy a „záróküszöb”-ről „nem világos, mit mitől választ el”, tehát nem vagyunk korszerűtlenek, nem kell odafigyelni, kollégák. A tudományos kihívás orra buktatási kísérlet, ennek nem szabad inspirálnia bennünket. Ha kiderül, hogy nem A korszerű tudományosság áll szemben B nemtudományossággal, mert a dolgok aránylag bonyolultak, akkor ebből azt kell tanulnunk, hogy rajtunk immár korszerűséget nem lehet számon kérni, hátradőlhetünk. Pató Pál úr irodalomelméletet ír az ősi, magyar igazság szellemében: nem írok, nem olvasok, nemzeti sajátosságokat kutató irodalomtörténész vagyok.

Bíró Zoltán Adyról értekezik, döbbenetes módon épp Ady életműve ellenében, régi rossz kérdéseket újra feltéve és a régi, szükségszerűen rossz válaszokat adva rájuk, a kötet rosszabb szövegeinek eddigre már az unalomig ismert tónusában. Az Én nem vagyok magyar című híres verset értelmezve veti papírra korjellemzését: „Olyan magyar világban, melyben gyors léptű asszimilánsok és szapora szavú félasszimilánsok gyülekeznek a politikai, a gazdasági és a sajtóhatalomban, s napról napra a maguk magyarságát érzik bizonyítandónak, az Ady-félék nehezen viselhetők el.” Pontosan tudjuk, hogy a korban uralkodó szólamok éppen Ady szövetségeseit, a Nyugatot és a Nyugatnál radikálisabb Jásziékat minősítették így. (Lásd mondjuk Szekfü híres könyvét, a Három nemzedék-et, amely Adyt alkatában tragikus magyarnak tartja, politikai állásfoglalásában – ez
a tragédiája – megtévedtnek, romboló erők szövetségesének.) Ezt a retorikát Bíró egyszerűen megfordítja, Rákosi Jenőék ellen irányítja. Így egyszerre tud két irányba ütni, amint ez mindjárt világossá válik a vers nyitó versszakának analízisében: „A következő három [sor – V. GY.] a karakter – az Ady-magyar karakter – magyarázata, leírása, melyben merőben eltér a nyugatról importált ideáltípustól.” Az, hogy a „keletiség” önépítő mítoszát Ady hogyan kapcsolta össze jellegzetesen „nyugatról importált” megújító javaslatokkal, elfelejtődik, a verset sikerül jellegzetesen a nyugati, külföldi modernizációs javaslatokat elutasító, etnicizáló (gyors asszimilánsok politikai, gazdasági, sajtóbeli térfoglalása) szöveggé tenni és ilyen életművé – az Adyét.
A meg nem értés akarásának imponáló teljesítménye, a vakság iránti szenvedélyes elköteleződés szép példája. Bázisa persze megvan Ady problematikus zsenijében. A zárószakasz „a nem magyar magatartás, a nem magyar típus jellemzésében az ellenkezőnek, a magyartól valóban eltérőnek a felmutatásában” kulminál. A magyartól „valóban” eltérő a már jól ismert esszencialista szemléletmód újabb felbukkanása. Ady tehát megmutatta nekünk a jó kizárást, igazából nem Ady a nem magyar, hanem ez meg az meg amaz. Ilyenkor szokás ezekben az, úgy tűnik, elhagyhatatlan szánalmas vitákban megkérdezni, hogy ki dönti el, ki az „igazi” igazából és ki nem, de hát mit lehet ezen egyáltalán megbeszélni? Nézzünk egy példát. Egy – ezek szerint nem magyar, sőt „ellenkező” típusú úr azt írja egy hasonló figurának 1906 februárjában Ady versei kapcsán: „Mit tart a magyar-szidásról… Nekem viszket a tenyerem s fölpezsdül bennem az a vér, mely a nagyapám eréből 1848-ban lecsurgott az isaszegi síkra. Mert vadmagyar, fájdalmasan magyar vagyok minden szociológiai tanulmányom ellenére is s az is maradok.” A címzett egyetértően válaszol, ezeknek se volt elég jó magyar Ady, ergo ezek az igazi nem magyarok. A levél szerzőjének neve különben Kosztolányi Dezső, címzettje Babits Mihály. Mert vagy-vagy. Nehogy már kétféle magyar legyen. Némiképp zavaróan hathat, hogy a szóban forgó nem magyarok (vagy ki tudja már, ki nem magyar ebben a nagy tolongásban) nem „gyors léptű asszimilánsok”.
A tanulság talán az lehetne, hogy a kérdés így feltéve nem vezet sehová; sokat árt, és semmit sem használ. A Hitel című lap azért kívánt elindulni, mert, helyesen, úgy ítélte meg, hogy a magyar nemzeti önismerettel roppant súlyos problémák vannak. Az ehhez hasonló írások közlése és beválogatása ebbe az antológiába éppenséggel nem segít ezen a helyzeten. A Hitel saját fontos célkitűzését blokkolta, fordította ellentétébe az ilyen szellemiségű közleményekkel, jelezve, hogy a nemzeti önismeret hiányának felemlegetése nem jelenti azt, hogy magunk ne lennénk – nagyon is – a probléma részei. Ne legyünk igazságtalanok, jegyezzük meg, hogy ez messze nem csak a Hitelre és a rokon szellemiségű orgánumokra érvényes.
Bíró szigorúan és kizárólag arra emlékezik és emlékeztet Adyból, ami problémássá teszi zsenijét. Az „asszimiláció” problémáját Ady máshogy oldotta meg a maga számára: „Kitárul a felé karom / kit magyarrá tett értelem, / parancs, sors, szándék, alkalom.” Nyilván érdemes lenne megkérdezni Ady jobb megértéséhez, hogy a szlogenné vált sorokban hogyan is viszonyul egymáshoz, teszem azt, „sors” és „alkalom”, mit jelentenek együtt, egy felsorolás részeként, ez azonban – talán – megint valódi kérdés lenne. Bíró dolgozata szemlátomást semmit nem tud és nem is akar tudni arról, amit Bibó mondott az asszimiláció kérdéséről, miért tartja a kérdés ilyetén feltevését alapvetően elhibázottnak. Ez azért döntő jelentőségű, mert Bibó a népiek köréből indult, ha valahol, hát a Hitel gárdájában nem volna szabad jelen lennie a Bibó-feledésnek. A beválogatott esszék döntő többségében (majdnem mindben) „sorskérdésekkel” foglalkoznak, azonban Bibó neve tán egyszer sem szerepel, noha szóba hozni volna alkalom bőven a század legbecsületesebb és egyik legfontosabb politikai gondolkodóját. Bibó a szerzőknek bizonyosan nem ihletőjük, és, mint látjuk, nem csak neve, szelleme is hiányzik. Pedig Bibó harminc éve halott, a Hitel gondolkodásának nem Bibó előtti, hanem Bibó utáni stádiumban kéne lennie. (Ez a Bibó előtti és utáni csak annyit jelent, hogy el kell számolni Bibó gondolkodásával, nem azt, hogy ő már mindent megmondott egyszer s mindenkorra.) „A Hitel című folyóiratunkért azért hadakozunk – írja Csoóri visszaemlékezve a lap indulását megelőző tízéves huzakodásra –, hogy legyen egy olyan lap, amelyik nem enged minket felejteni. Vagy rákényszerít a szigorú emlékezésre.” Biztos vagyok benne, hogy Csoóri halálosan komolyan gondolta, amit mondott, ezért különösen szomorú, hogy a Hitel – legalábbis számos közleményében – semmit nem tanult, nagyon sok mindent felejtett, amit nem lett volna szabad, és semmit sem mindabból, amit pedig fontos lett volna elfelejtenie.
Az emlékezés és a felejtés hiánya, persze – mint Bibó példája mutatja, nagyon is összefügg. A nem emlékezés, nem tanulás és nem felejtés sajátos együttesének ideológiai megalapozását Tőkéczki László írásában találjuk meg, aki tizedik születésnapján köszöntötte a folyóiratot. Írásában szembeállítja a morált a politikával, a politika a számos részigazság közti közvetítés, tehát a sötét megalkuvás terepe, amitől a versben és esszében hirdetett tiszta erkölcs idegen. „Nincs, nem lett idő a társadalmi megérésre, az erkölcsi megtisztulásra, az értékelvű átépítésekre, hanem rögtön »politizálni« kellett, mert immár hatalmi üggyé lett Magyarország jövője.” A részérdekek ütközése hatalmi marakodás. Az „értékek”-hez semmi köze nincs, azok ugyanis eleve adottak, mindenki számára azonosak minden helyzetben, megvitatásukra nincs szükség, mi több, kimondottan veszélyes, ha kiszolgáltatjuk őket a politikának, veszendőbe mennek, mi tehát a politika ellenében vagyunk az értékek őrzői – a visszaszerzés reményében.
Az értékpluralizmus értékvesztés – ez a gondolat lépten-nyomon visszatér a szövegekben, vegyük például Pécsi Györgyinek Nagy Gáspárról írt nekrológját: „Valójában soha nem politikában, mindig evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolkodott.” Mindez nagymértékben magyarázza a Hitel szerzőinek elégedetlenségét a rendszerváltással. A pluralizmus ugyanis az egy igazság halála, sárba tiprása, bemocskolása, a sötét politika világa, ahonnan az erkölcsileg kényes szerzők visszavonultak, miután az MDF népi szárnya egyre többet veszített jelentőségéből, Antall József fellépése után, fokozatosan. Távol álljon tőlem, hogy ezt az elképzelést vegytisztán cinikusnak, „savanyú a szőlő” típusú magyarázatnak tartsam. Világos, hogy képviselői őszintén hisznek ebben a szembeállításban, csakhogy a rendszerváltás éppenséggel a politikai részérdekek összehangolásának lehetőségét ígérte – többpárti pluralizmust. Mondanunk sem kell, hogy az ország jelenlegi állapotában nehéz nem együtt éreznünk a szerzőkkel, akik – jóval a mai állapot előtt, tehát – tévesen úgy tetszhetik: váteszként, prófétaként – a rendszerváltás kisiklásáról beszélnek, de megint nem téveszthetjük szem elől, hogy a súlyos problémák fájlalása egyáltalán nem jelenti azt, hogy aki fájlal, nem része maga is a problémának. Itt is erről van szó.
Persze, Tőkéczki éppenséggel – kissé bizarr – politikai szövetséget ajánl, mintegy átvállalva az „értékek” képviseletét a politikai rivaldában, cserébe az „eszmei” támogatásért. Így aztán már csak az emlegetett értékek közti látszatellentmondást kell feloldani. Bevezetésnek, bizalomgerjesztés céljából Tőkéczki elhúz egypár taktust a Hitel egyik kedvenc nótájából, miszerint jöttek az újundokak a külföldi dolgaikkal, és „a realista, népi gyökerű irodalom immár korszerűtlennek nyilváníttatott”. A diktatúra nyelvével van ez a szomorú folyamat kapcsolatban Tőkéczki hangszerelésében, ami kezdetben „egy utálatos dial-matos bikkfanyelv, azután a nyugati útitársak utópiás »európai« latinja. (Lukács Györgyéknél ez még erősen germanizmusokkal telített, aztán egyre inkább hunglish jelleggel.) Ez a filozofálónak szánt doktriner elmélet előbb-utóbb elérte az irodalomról szóló közbeszédet, sőt az irodalmat is, és így az erkölcsi felelősséget hordozó »realista« jellegű népi irodalom immár korszerűtlennek nyilváníttatott”. Értsük meg: ez a folytonosság Lukács Györgytől és Fehér Ferenctől egészen Esterházy Péterig, de tán Balassáig, Szegedy-Maszákig, Kulcsár Szabóig tart, valamiképpen Lukáccsal van összefüggésben a „realista” jellegű irodalommal szembeni fellépés és a népiek korszerűtlennek nyilvánítása. Lukáccsal a realizmus elvetése. A gondolatmenetet nem sikerült annyira homályossá tenni, hogy ne férjen bele ez a képtelenség. A napnál is világosabb, hogy a szóban forgó történet meg nem nevezett szereplőit egy dolog köti össze: ők az ellenség. Továbbá, jól ismert nóta ez is, rendszer és ellenzéke ugyanaz. Ez az ellenségkép lesz a megkötendő szövetség bázisa. A Hitel szerkesztőinek vállalt elődei ugyanis nem átallottak hinni mindenféle emancipatórikus törekvésben, ezért nem kapnak dicséretet Tőkéczkitől, ezt már az „utópiás” jelző is sejteti. Első feladatként le kell választani a népi és az urbánus progresszió táborát egymásról egy olcsó politikai manőverrel: „a népiek nagyobb része – végső soron – pusztulásként összegezte a diktatúrás fél évszázadot, míg az »urbánusok« többsége – az 1994-es kormánykoalíció ezt egyértelművé tette – »modernizációt« látott Kádár Magyarországában”. A ’94-es koalíciókötést, tehát egy párt konkrét döntését egy heterogén és „mozgalom”-ként kizárólag az ellentétlogika mentén értelmezhető kvázi-csoport értékítéletének, döntéseinek visszamenőleges diszkreditálására felhasználni felette kevéssé tisztességes. A liberálisokat egy dolog hozza össze – fontosabb nekik a modernizáció, mint a diktatú-
rától sújtott nemzet.
Újfent erre a modernizációra szövetkeztek az elnyomók utódaival. Az, hogy éppenséggel az MDF népi szárnya hajlott még 94’ előtt jó-
val az MSZMP népi szárnyával kötendő szövetségre, amit végső soron a négy igenes szavazás akadályozott meg, nem kerül szóba. Méltatlan is lenne ebből Tőkéczkiéhez hasonló következtetéseket levonni, ócska politikai manipuláció. Haza és haladás megismételt szembeállítása, noha például Litván idézett könyve a népi mozgalom nagy pillanatait ennek az egységnek a helyreállításaként értékeli. A Márciusi Front – írja – „végre ismét összekapcsolta a nemzeti és a szociális gondolatot, s egy pillanatra felelevenítette a század eleji progresszív, demokratikus hagyományt is”. A korai egybekapcsoló Litván szerint, mondani sem kell, Ady volt. Tőkéczkit persze éppen ez zavarja a népiségben, ezt kívánja elfelejtetni a Hitel szerzőivel és olvasóival, amikor az akkori Fidesszel kötendő szövetségre hív, és talán nem is veszi észre, hogy szélesre tárt kapukat dönget. Újra egy régi rossz szembeállítás manipulatív politikai újrahasznosításának kísérlete. A válogatás, ha nem lennének szép és érdekes darabjai is, egyszerűen rossz kérdések lomtára volna, olyan rossz kérdéseké, amelyek azért még nagyon is tudnak ártani. Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat. Ez az antikádárista szövetség különben ilyen mondatokkal vezettetik be: „A társadalom önismeretét nem lehet csak olyan szellemi irányzatokra bízni, amelyek a gyorsan változó avantgardizmusban, a szélesebb társadalom »nyelvét«, szemléletét […] szinte teljesen figyelmen kívül hagyva, szélsőséges szubjektivizmussal élnek.” Ezt a mondatot tényleg nem egy 70-es évekből származó párthatározatból másoltam ki, szerepel Tőkéczki írásában, a kötet 610. oldalán. Van még „az ifjú nemzedékek hedonisztikus, pragmatikus […] mentalitása”, tágas lomtárban sok minden elfér.

Az értékek és a politika szembeállítása, az értékek időn és beszéden túliságának előfeltevése nagymértékben rányomja a bélyegét a kötet szerzőinek tipikus (azért nem kizárólagos) versformálási és versértelmezési technikáira is. A szövegek tanúsítanak, hirdetnek, „vallanak” a szöveget megelőzően – mindig is – ismert igazságokat, és ezeknek az igazságoknak, értékeknek, normáknak a státusa semmilyen módon nem változik meg a vers szövetében, legfeljebb emlékezetesebbé lesz azáltal, hogy „szépen” mondatik. „Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni” – idézi Pécsi Györgyi nekrológja nyitómondatában Görömbei Andrást. A vers lát, és bátran szól. Kimond. „Értéktanúsító”, ahogy a szöveg mondja. Nagy Gáspár első kötetéből rögtön szentenciát idéz Pécsi Györgyi, majd jelzi, hogy „már e kötetben is olvashatjuk klasszikussá vált sorait, életprogramját”, ez újfent erkölcsi önfelszólítás lesz. Ezután felsorolás következik: „Versépítkezésében föllelhetők a neoavantgárd jegyei, tanult Weöres Sándortól” stb. A „neoavantgárd jegyek”, a Weörestől tanult versalakítás semmilyen kapcsolatba sem kerül a mondandóval, a tanultság ornamentuma marad pusztán. Ezt és ezt mondja, ilyen és ilyen módon fejezi ki. Az, hogy ezek a neoavantgárd jegyek, Weöres poétikája hogyan válnak szemléleti elemmé, nem kerül szóba, marad a jótanulós felsorolás, ami értelmezésnek igen kevés. Hallunk még „a nemzeti megmaradást weöresi versbravúrral megéneklő” Nagy Gáspár-zsoltárciklusról, amiből végképp világossá válik, hogy Weöres költészete kizárólag verstechnikai értelemben elgondolható Pécsi Györgyi számára, ami lehetővé teszi, hogy szépen dalolja a költő mély, bölcs és igaz énekét, a szép forma az igaz gondolat dísze. „És sok-sok finoman megmunkált gyönyörűséges mikrokozmoszára – talán mert közéleti üzeneteire nagyobb figyelmet fordítottunk – még csak ezután fogunk rátalálni.” Újfent: van az igaz üzenet és a tőle független szépség. Nem véletlen, hogy az, aki azt gondolja, egy szövegben is történhet valami az igazsággal, a nyelv is mutathat fel belőle valami eddig nem sejtettet, újat, árulóként „lepleződik le” az ilyenfajta gondolkodás számára: „Nagy Gáspár soha nem átértelmezni akarta a nemzeti múltat – verseiben mindenkor a történelmi folyamat szakrális jelentőségére mutat rá. Ez az értéktanúsító jelenlét szemben áll a posztmodern kor értékrelativizmusával, amely gyakorta cinikusan kétségbe vonja a múlt valós értékeit.” Az átértelmezés értékrelativizmus, ami a „valós” (beh ismerős ez a szó) értékeket kétségbe vonja.
Helyben vagyunk. Az újraértelmezés támadás. Történelmünk minden értékhangsúlya, az időben változatlanul eleve és örökre adott, mi több, szakrális. Nem akarnék kötözködni, de a nemzeti történelem szakralitásáról beszélni, bizony, nem problémátlanul fér össze a „kétezer éves kereszténység” „evidenciális normáival”, mert bálványimádás. Viszont mivel a normák „evidenciálisak”, ilyen ellentmondás nem lehetséges, ha van, akkor sem, és mindenfajta vita és kérdés amúgy is kötözködés, cinizmus és normaszegés. Ha a norma evidenciális, a kérdés szükségképpen szentségtörés, tehát vitára nem nyílik esély. A párbeszéd iránti igény önmagában és szükségképpen ellenséges tevékenység. A feszültség, ami a szakrális nemzeti történelem és a keresztény evidenciák közt van, megmutatja – és ez ennek a kötetnek a legfőbb tanulsága –, hogy az esszencializmus lényegében – minden ellenkező híreszteléssel szemben – felejtés. Ezért illúzió, szomorú és káros illúzió a Pécsi Györgyié: „minden múltfelejtő, a múlt értékein ironizáló erő ellenére bennünk él múltunk, történelmi, irodalmi örökségünk, sorsunk tudása” – ó, nem, sajnos, ennyire nem egyszerű és nem ilyen jó a helyzet. A szabadság ugyanis, a közkeletű tévedéssel ellentétben, nem az elnyomás hiánya. Múltunk ugyanis, mint Pécsi Györgyi esete is mutatja: állandó, alázatos munka – értelmezés. Ez nemhogy árulás volna, hanem hazafias kötelesség. Akinek ez nem volt nyilvánvaló eddig, azt rádöbbentheti a külső elnyomás elmúlta után 20 évvel a represszió elsöprő, belülről jövő igénye a magyar társadalomban. Ezzel, a kimondásra, megvallásra, hirdetésre koncentráló versszemlélettel függhet össze, hogy a szövegek Illyés-kánona is meglepően szűk, elsősorban és majdnem kizárólag a szónokias, „kimondó” nagyversekből áll (Koszorú, A reformáció genfi emlékműve előtt, Bartók-típusú szövegek, mindenekelőtt pedig természetesen az Egy mondat a zsarnokságról). Ez azért különösen meglepő, mert a kötet élén, Csoóri bevezető kisesszéje után Illyés kései verseit találjuk, amelyek valamelyest más hangnemben szólalnak meg, a kései líra egyik vonulatának tónusában, amolyan búcsúzóversekként (gondoljunk például a nem itt megjelent nagy versre, a Kháron ladikjá-ra), és az Illyés-líra egy másik, ugyanolyan fontos lehetőségét mutatják be. Ez és ennél sokkal bonyolultabban leírható, érdekesebb eltérések az Illyés-kánon e fővonalától alighanem érdekesebb Illyés-képet hoznának létre, ez az olvasásmód egyúttal Illyés-csonkítás is. Alighanem megérne egy újraolvasást például a Vas- és az Illyés-líra nyelvszemlélete rokonságának kérdése, tudva, hogy költőként különösen nagyra becsülték egymást. Hasonlóképpen biztosak lehetünk abban is, hogy Pécsi Györ-
gyi olvasásmódja is számtalan dolgot hagy észrevétlenül Nagy Gáspár lírájában. A kötetnyitó Illyés Csoórinak különösen fontos, Illyés versei után az ő versei következnek, majd az Illyés pályakezdését és harmincas évekbeli munkáit bemutató esszéje. Egyfajta folytonosságot lát a „nemzeti költő” szerepében Babits és fiatal barátja-tanítványa, Illyés közt, aki mintegy átvette a költő kihűlt kezéből a stafétát a Magyar Csillaggal, aztán pedig haláláig vitte tovább a megörökölt szerepet. Csoóri alighanem úgy gondolja, hogy a fáklyát neki kellett továbbvinnie. Kérdés, nem lett volna-e jobb Csoórinak magának is, másoknak is, ha ezt a szerepet nem tekinti végső soron érintetlenül érvényesnek és önmagára szabottnak, minden jól ismert vívódása ellenére is. Ehhez segíthetné hozzá, ha a választott szerep mintájául szolgáló Illyés fényes pályakezdését és nagyszabású pályáját sem apologetikusan mutatná be különben sok tekintetben szép, de számos tipikus, a kötetet – többnyire az övénél alacsonyabb színvonalon – jellemző meg nem gondolt gondolatot újramondó esszéjében.
A kötetbéli verseket jellemző felsorolásos, fokozó hang, képi világ, vallomásos-látomásos alanyiság, az értékvesztés állandó regisztrálása, a vallomásos alany versbéli megszólalása mint utolsó menedék (a „versben bujdosó haramia vagy” beszédhelyzete) alig-alig engedi elszakadni a kötet termésének jelentős részét a Nagy László-i hangtól, amiből ilyen módon éppen a „tűz”, az „ihlet”, mely „mindenség gyökerű”, fog menthetetlenül hiányozni. A költemények elsősorban éppen a Tűz és a hozzá hasonló versek Nagy Lászlóját idézik, sokkal kevésbé köszön vissza a lényegesen izgalmasabb hosszúversek (Zöld angyal, Menyegző) poétikája. A versek képvilága jól kiszámítható, felfejthető és veszteség nélkül redukálható az „értékvesztést” állító üzenetre Szécsi Margit versében is, ami – sajnos, meglehetősen ügyetlenül – épp a Nagy László-hosz-
szúversek világát próbálja imitálni. „Még van a szerelem, még az ég síkján ragyog a csillag / – ég csillaga ragyog – még héroszi poéta / gyűrkőzik újból a lehetetlennek” vagy „érdek, alázat / tömi el a tiszta forrást, rontja el a mintát… s nem épül meg az álom”, továbbá „közel az alku dög-parolája / Rothad a vér, elhull a virág” és zárásul „Hóban a költő vértanú-lángja / De új tilosba gyújtja magát”. Ezek a képek kiszámíthatóságuknál fogva maradnak teljesen hatástalanok, nem válnak „láttatóvá”, a képi fantázia teljes hiánya megöli őket. A vér és a láng mint az elszánás metaforái, a költő mint bukott (vér)tanú, a szerelem mint csillag, az elhulló virág mint értékvesztés szemben a tiszta forrással nem különösebben mozgatják át az olvasó képzeteit. Tornai József a Hitel-kör egyik legfontosabb költője, az ő hosszúvers-imitációja kevésbé esendő, ha a szép sorok ellenére katartikussá nem is válik. Illyés-parafrázisa azonban (Egy mondat a szabadságról) rigmusokba foglalt, hallatlanul felszínes, rossz napközistanári kultúrkritikánál, sajnos, nem több: „ott szabadság van / az ország kirablásban / angolul írt reklámban / rock-koncert majmolásban”. Mindez annyira kínos, hogy Tornai őszinte tisztelője nem is tudja, hová nézzen, hogy ne a papírt lássa maga előtt. Döbrentei Kornél végképp nem csinál mást, csak döcögő rímbe faragja indulatait, megtudjuk poémájából, hogy „Egy ünnep sem az engedélytől nemzeti / a hatalom kegye csak lezüllesztheti”, és hogy „a húsos kondért köréből ki nem engedi a kiváltságban dús, exkluzív csőcselék”, ami szomorú, ha a Költő is szeretne kicsinyég odaférni két honmentő zöngemény elkurjantása közt. Ide nekem a húsos kondért, költői ajakamra – hangzik ki végül a tanulság a honmentő dalból. A szónokias felsorolásra és az erőlködően kozmikus képek igényéből fakadó képzavarra épül a kötet másik Döbrentei-költeménye, a Halottak napi vers. A „vérrel nemesített ősz” jelzi, hogy túlzott képi változatossággal továbbra sem leszünk megörvendeztetve, hacsak a „kéjbe horgadt kampó”-val nem vigasztaljuk magunkat vagy a sor végi látomással, hogy tudniillik: „a rend bosszúval bagzó”. A második strófa emlékezetes sora a „hősökre uszult bendő”. A Lét is lealáz, vérzik a béke (a vér alighanem nagyon költői szó, minél többször szerepel egy versben, annál versebb lesz; konc vagyunk sunyi, csahos ebeknek, reményt vetettünk, de nem arattunk, mindig magunk maradtunk. Nagyjából így lehetne összefoglalni. Vér, konc ebek, lealázott Lét, reményvetés kontra nem aratás. Az egész olyan kongóan üres és közhelyes, hogy még ironizálni is nehéz rajta, önmaga paródiája. Van még persze láng és vacogás is. November hetedike, de valami nagyon vonalas rajvezető kell hozzá.
Tamás Menyhért versének utolsó, újfent túlzottan is ismerős megoldásokkal dolgozó strófáját olvasva az az érzés támadhat a befogadóban, hogy a versek mindegyikét ugyanaz a költő írta: „Megtérőben száll a páva / sebét lázlón vérzi szét / torka mégis csupa fénylet / holtig menti énekét.” Versben bujdosó haramia, madárra átírva. Marsall László költeménye is erre a felsorolásos poétikára épül, egyéb szempontból is ismerős: „Magyarnak lenni: majmolások, / »hajdujudú« manap: hatásos, / és rockandrollos bikk-makk pátosz, / szabadító meg álnokságos.” Még Szepesi Attilánál is „mindig vérzik” az „álom”. A versek jelentős részéből (hacsak a furcsán zavaros megoldásokat, mint a „rockandrollos bikk-makk pátosz”-t nem számoljuk) teljes mértékben hiányzik minden nyelvi és gondolati invenció, hol inkább, hol kevésbé ügyetlenek, de végig és megbízhatóan elviselhetetlenül unalmasak, különösen ilyen hatalmas mennyiségben. A kötet korrektnek minősíthető esszéinek is az a legkomolyabb baja, hogy nem lépnek túl a bemutatáson, összefoglaláson, hiányzik belőlük az applikatív képesség, érzék, ami elevenné tehetné elődeik gondolatait, hozzájuk méltóvá tehetné szövegeiket.
Monostori Imre Németh László gondolkodásáról szóló, pontos, színvonalas, árnyalt, egészen enyhén apologetikus esszéjének egy pontján azt olvassuk, hogy „közgazdasági és politikai szemszögből nézve e reformtervezet több helyütt bizonnyal naivnak látszhat. Erkölcsi, lélektani és pedagógiai értékei viszont aligha túlbecsülhetően fontosak, sőt korszerűek – mind a mai napig”. Ha a szóban forgó munka bizonyos helyeken elavult, akkor miért nem térünk ki ezekre a helyekre, miért nem mutatunk rá a gyengékre, teszünk új, korszerűbb javaslatokat, integráljuk ezeket a Németh László-i gondolkodás időtállónak minősített keretei közé? Végtére is ez a lap épp azért jött létre, ha jól értem, hogy nemzeti sorskérdéseink tárgyában ilyenfajta javaslatokat tegyen. Az a deklaráció azonban, hogy bölcs eleink már majdnem mindent megmondtak egyszer s mindenkorra, bizonyosan nem javaslat. A kiegészítés elmarad, a retorikai feloldás (ámde ugyanakkor lélektanilag, erkölcsileg tényleg kiállta az idő próbáját a mi mesterünk) valamiféle megoldási javaslat helyett áll. Ez a fajta antikváriusi történelemszemlélet lengi be az egész kötetet, ezért nem tud valóban hozzászólni valódi kérdésekhez, és az, hogy ezt az ambíciót nem adja fel, elég szomorú következményekkel jár, hol csak mosolyogtatóan üres és anakronisztikus szavalattá válnak passzusai, hol határozottan ellenszenvessé. Monostori írásának tárgya, Németh hihetetlen elme volt, tévedései és bűnei is érdekesek és fontosak voltak, mindig valódi gondolkodás termékei. Az ő nem egyenletesen vonzó, de egyenletesen eleven szelleme majdnem teljes mértékben hiányzik ebből a válogatásból. Ez különösen azért furcsa, mert miközben Monostori alig lép túl az összefoglaláson, másutt hirtelen megelevenedő, erőteljes és figyelemre méltó kísérletek zajlanak Németh közvetlenül politikai célzatú újraolvasására. Ilyen kísérlet elsősorban Békés Márton könyve. A könyv megkísérli „elvenni” a mégiscsak emancipatórikus-baloldali népiségtől Németh életművét, hogy balos vonásaitól, az „utópikus salaktól” megszabadítva „valódi konzervatív” gondolkodóvá tehesse. Ez az eszmeharc, ha jól érzékelem, egy fiatal, konzervatív értelmiségi generá-
ció kultúrpolitikai harca is a „másik” jobboldal, a „népies” eszmekör kései utódai ellen. Az emberi létezés minőségivé tétele a múlt (görögség stb.) értékeinek visszahozása, restauratív forradalom.
Vasy Géza harcosabban gondolattalan Monostorinál Illyés Gyula politikai szerepéről szólva: „A magyar társadalom szerencséjére nem Illyés Gyula műve és magatartása vált korszerűtlenné sem 1971-ben, sem 1983-ban bekövetkezett halálakor, sem azóta. Korszerűtlenné vált viszont a szovjet típusú szocializmus minden kipróbált formája. S korszerűtlennek és bántóan igazságtalannak nevezem azokat a nézeteket is, amelyek féligazságnak is hamis hiedelmek, félreértelmezések alapján próbálják Illyés Gyula valódi rangját és szerepét hitelteleníteni, nem látva meg, hogy 1945-től haláláig ő volt a kommunista hatalommal szembeni féllegális ellenzékiség központi szerepű alakja.” Aki azt állítja, hogy Illyés szerepértelmezése bizonyos mértékig problematikus, vitatható, sok tekintetben újragondolandó, az lekorszerűtlenezi Illyés Gyulát, amit nem megvitatunk, hanem visszautasítunk. Illyés Gyulával nem halad az idő, az ő életműve egyszerűen nem az időben van, hanem felette. Viszont korszerűtlenné vált a szovjet típusú szocializmus, ami, ha jól értem, úgy jön ide, hogy korszerűtlen az, aki mondja, ezt a következő mondat meg is erősíti, korszerűtlenek a bírálók. A jó dolgok örökre megmaradnak, a rossz dolgok elmúlnak, tehát „korszerűtlenek”, talán ez volna Vasy teológiájának fő tézise. De nehogy azt higgyük, hogy azok, akik Illyés szerepét problematikusnak látják (akárcsak, mondjuk, barátjáét, Vas Istvánét és még sokakét), egyszerűen tévednek, dehogy, rosszindulatból csinálják, hiszen az igazság oly világos, hogy kérdésekre semmi szükség, aki problematizál, az aljas indokból teszi, „hitelteleníteni” próbál. Soha ne bízz abban, aki kérdez! – üzeni Vasy. Ez a fajta gyanakvás a „hivatalos” véleménytől eltérő megközelítésekkel szemben ismételten jelzi, hogy a Hitel köre nem barátja a véleménypluralizmusnak, van egy „valódi” Illyés, továbbá a vak rosszakarók, akik nem akarják meglátni őt. Már csak azért sincs szükség kérdésekre, mert a dolgok „valójában” végtelenül egyszerűek és egyértelműek. Illyés magától értetődően, csak a gáncsoskodók számára nem láthatóan volt a „féllegális ellenzékiség” vezetője már ’45-től (tehát már a fordulat éve előtt is, attól a perctől, ahogy megérkezett a Vörös Hadsereg). Illyés politikai szerepének megítélése bonyolult kérdés, a sommás ítélkezés nyilván nem értet meg semmit sem
a korszakról, sem önmagunkról. Illyés egyike a Kádár kori kultúrpolitika kulcsszereplőinek. Helyesen vagy helytelenül felmért mozgásterének, „játszmái” természetének, céljainak, illetve a hatalom személyével kapcsolatos céljainak vizsgálata nagymértékben hozzásegíthet bennünket a kádárizmus jobb megértéséhez. Egy biztos: szerepének leírására legkevésbé az intranzigens, mindenfajta alkudozást visszautasí-
tó ellenálló képe tűnik alkalmasnak. Ez a megállapítás nem válhat végső, a további kérdezést feleslegesnek feltüntető erkölcsi ítéletté, de egy nyilvánvaló képtelenség még kevésbé zárhatja le a kérdést. A kérdések és a válaszok végtelen egyhangúsága jelzi, hogy itt minden kérdés retorikai kérdés. A reflektálatlan elfogultság, a bizalmatlan bezárkózás rossz reflexei néhol szánandóan kiszolgáltatottá válnak. Alföldy Jenő összehasonlítja Illyés Zsarnokság-versét ihletőjével, Éluard Szabadság című költeményével, végül azt latolgatva, melyik vers jobb. Éluard versének jelzőhasználatát egy ponton édeskésnek nevezi, majd megjegyzi, hogy ha más fordításokat veszünk alapul, mint amivel ő dolgozott, az sem javít a helyzeten. Alföldy Jenőnek szemmel láthatóan eszébe sem jut, hogy a kérdés „eldöntéséhez” talán mégsem a fordításokat kéne összevetnie egymással. Extra hungariam non est vita, si est vita, Illyés Gyula akkor is jobb. Pedig elsősorban Illyés franciás kultúrájához méltatlan ez. Ideje leszögezni, félreértések elkerülése végett: Illyés és Németh kivételes szellemek voltak, az előző század legfontosabb figurái közül valók a magyar szellemi életben. Sokan és joggal hívják fel arra a figyelmet, hogy nem lenne szabad elintézni Illyés lírai életművét olyan főlényesen és felszínesen, ahogy a Hitel körétől távoli irodalmárok teszik: „kritikátlanul, valódi szembenézés nélkül adorálják, illetve utasítják el” – írja róla Bán Zoltán András. A kérdésnélküliség, bizony, nem a Hitel szerzőinek kiváltsága.
Aki keresztülvágja magát a szövegeken, Bitskey István és Imre László felkészült dolgozataival vigasztalódhat, mindkettejük célja a magyar nemzettudat egyes toposzainak visszakeresése a magyar történelem különböző korszakaiban. Emlékezni fog Ágh István, Buda Ferenc és Utassy József szép verseire, aki nem adja fel, Elek Tibor érdekes esszéjére Közép-Európáról, Borbándi Gyula vallomásos életrajzi írására, címe: Hogyan jutottam el a népi mozgalomhoz. Nagyon fontos tanúság. A válogatás első részében Nagy László naplóját, Németh László, Tamási Áron naplórészleteit olvashatjuk, ezek felettébb értékes irodalomtörténeti dokumentumok. Bizonyára van még egy s más, ha nem is sok, ami méltó az említésre (bizonyos értelemben a legfiatalabb szerző, Falusi Márton különlegesen rossz verse is ilyen), a legemlékezetesebb azonban Kodolányi Gyula nagyesszéje.
Kodolányi írása rendkívüli műveltségről és kivételesen eleven szellemről tesz tanúbizonyságot, magaslati atmoszférája nagymértékben elüt a jobbára kissé áporodott levegőjű válogatásétól. Francis Fukuyama A nagy szétbomlás című könyvéről szólva bírálja a sematikus és egyirányú történeti mozgásokat láttató válság- és értékvesztés-retorikákat, egyszóval azt, amivel máskülönben lépten-nyomon találkozunk a Hitel-antológiá-ban. Úgy véli, hogy Fukuyama, amikor a jellegzetes „filiszter”-álláspontról a 60-as, 70-es évek ellenkultúrájának (és általában a késő XIX. és XX. század modernitásának) a tradicionális erkölcsöket és közösségeket elsorvasztó hatásáról beszél, nem veszi figyelembe, hogy mit, alkalomadtán milyen hazugságokat szentesítettek a szóban forgó tradíciók, milyen repressziók és elfojtások tették problematikussá a tradicionális közösségeket, és ugyanakkor milyen alternatív közösségiség kiépítését célozták meg a 60-as, 70-es évek mozgalmai az Egyesült Államokban (hippimozgalom) és a korabeli Magyarországon. Az itthoni ellenkultúra sorsa – az egzisztencialistának bélyegzett műalkotásoktól a neoavantgarde mozgalomig és a hosszú hajviseletig bezárólag – szépen mutatja, hogy a honi államszocializmus tekintélyelvű és agresz-
szív filiszterrezsim volt, amit represszív filisztererkölcsei nem akadályoztak meg abban, hogy a falu tradicionális közösségét szétverje a téeszesítéssel. Ennek alternatíváját kínálták fel a szabadság kis körei, mondjuk a Kodolányi cikkében méltán magasztalt táncházmozgalom. Kodolányi ezeket a jelenségeket párhuzamosnak érzi az Egyesült Államokban lezajló folyamatokkal, Fukuyama könyvének tárgyával. Vagyis nem kizárólag az individualizmus térnyeréséről van szó, hanem éppen valódi közösségek létrehozásának kísérletéről. A „család” és a protestáns munkaetika védelmezői elfelejtik, hogy a család válsága nem külső bomlasztó erők terméke, hanem a polgári életforma súlyos immanens krízise a polgári házasság krízise, ahogy arról a XIX. századi regény története bőségesen tanúskodik, mindössze néhány évtizeddel, szűk száz évvel Figaro Almaviva gróffal vívott győztes csatája után. A filisztermorál, a protestáns munkaetika (a kapitalizmus szellemének bázisa), ami szembeszegezhető volna a „szétbomlással”, a bűntudat kultúráján (a kálvinizmus predesztinációtana, a gyónás megszüntetése), a szociális represszión (a koldus figurája gyanús lesz, és nem szánalomra méltó többé, jegyzi meg Max Weber, és szépen mutatja elnyomás és munkaetika összefüggésének erőteljes magyar hagyományát Kádár János híres mondata, miszerint aki dolgozik, az boldogul), szigorú és rugalmatlan puritanizmuson alapul, tehát bizonyos mértékig eleve művészetellenes, ha tetszik, „A tücsök és a hangya” szellemiségének kultúrája, vagyis nem eleve jogosulatlan az alternatíváit keresni. A liberális individualizmussal Kodolányi (többnyire) nem is a „természetes erkölcsök” morális fundamentalizmusát állítja szembe, hanem egyfajta ökológiai (Lányi András értelmező magyarításában: együttéléstani) kritikát, ami az embert nem olyan lényként gondolja el, aki a természettel szemben érvényesíti autonómiáját, hanem eredendően közösségi módon egzisztál, együtt él és együttműködik kulturális, társadalmi és természeti környezetével, oikoszával, ráutalt erre a környezetre, és alakítója is, ez a „világa” a heideggeri értelemben. Fukuyama technicista konzervativizmusával ezt az ökológiai konzervativizmust állítja szembe. Ezt aztán néha hajlamos a szöveg „normalitás”-nak, „természetes rend”-nek nevezni, ami nagy kár. Nem azért, mert osztanám azt a véleményt, hogy a politikai közösségnek nem lehet más normatív összekötőszövete a jogon kívül, ahogy kiváló, sőt korszakos szellemek gondolják Magyarországon, elsősorban Nádas Péter. Ellenkezőleg, azt gondolom, hogy súlyos krízis jele, ha ezek a szövetek sérülnek, és jelenleg a magyar politikai közösségben, például a demokratikus szokásjogok tekintetében súlyosan sérültek, és közeljövőbeni, legalább részleges regenerálódásukhoz igen kevés remény fűzhető. Ugyanakkor éppenséggel az ökológiai szemlélettel ellentétes azt gondolni, hogy ezek a szabályok nem az együttélés folyton megújuló termékei, hanem valami előzetes, változhatatlan és az együttélés alakuló rendjéhez képest külső szabályok volnának. A fundamentalizmus, aminek retorikája fel-felbukkan, ha nem is sokszor, a szövegben, önellentmondás a gondolatmeneten belül. Kodolányi írása kiáll a 60-as, 70-es évek olyan mozgásai mellett is, mint „a II. Vatikáni Zsinat és a hozzá fűződő megújulási mozgalmak a katolikus egyházban… a női egyenjogúság mozgalmának megújulása… az emberi jogok és kisebbségi jogok előretörése a politikában és a köztudatban”, vagyis konzervativizmusa a legnagyobb mértékben belül van a liberális konszenzuson, híve a liberalizmus emancipatórikus törekvéseinek. Feltehetően csak a válogatás valamiféle egységességének elérése, kötetkompozíciós okok magyarázhatják az olyan, túlságosan is ismerős kitételeket, melyekben például „az emberi jogok védelmének átcsapásá”-t regisztrálja a szerző „az ellenkező végletbe: a kisebbség ízlésuralmába”. Akárhogy is: Kodolányi tág horizontú esszéjéből rengeteget tanultam, a szöveg nem csak ebből a kötetből emelkedik ki, de bármilyen hasonló magyar vállalkozás díszére válhatna.
A fontos, de kisszámú kivétellel együtt is a könyv legnagyobb hibája, hogy nagyon kevéssé cáfolja meg olvasója előzetes elvárásait, hogy szinte soha nem okoz semmi meglepetést. Amikor letettem, úgy éreztem, éppen annyit tudok szerzőiről, mint azelőtt, hogy a kezembe vettem volna.

Jegyzetek

1) Ennek a szemléletnek a szükségszerű folyománya a 80-as években oly kiváló és bátor Duray Miklós búsongása a nemzeti erénydiktatúra fájó hiányán: „Ha a szabad választások idején a nemzet mégsem választ nemzetépítő kormányt, akkor a nemzet kulturális ereje rendült meg. Ilyenkor, profán példával élve, a kocsis, a ló és a szekér nem egy irányban mozognak, ezért nem érnek célba.”

2) Litván György, Magyar gondolat, szabad gondolat. Magvető, 1978. 154.

3) Mindez sokkal világosabban érzékelhető Panyi Szabolcs írásából: A művészet és a nyárspolgáriság védelmében. Elővázlat egy konzervatív kultúrpolitikához. Kommentár, 2009. 5

4) Vö. Békés Márton: A hagyomány forradalma. Kortárs, 2009.