Sajó László

GU’LAXYPAN

Bolondos önarckép. 1932. Ceruza

A tébolyda szabad udvarán
levegőzni idefektettek,
földübörgött Na’Conxypan,
hirtelen lett csend bennem.

És elhagytam Na’Conxypant,
pedig, jaj, nagyon vigyáztam
virágait – zajong, silány!
Most itt élek Gu’Laxypanban.

Na’Conxypan ott van Japán
és a Hold között, lebeg,
a Holdon túl Gu’Laxypan.
Itt nincsenek emberek.

Holdon túl, a Földön innen.
Künn az űrben, éjszakában.
Vézna mellkasomban, itt benn.
Nincs Isten Gu’Laxypanban.

Fű lépte, fák zizegése.
Fény, finom pókvelő remeg.
Nincsen ő, se te, és én se.
Ezt nem én mondom senkinek.

Gu’Laxypanban hull a hó.
A testek lélekért állnak
sorba a csupasz udvaron,
új vászon egyenruhában.

Fekszem égrenyílt szemekkel,
nem látok, hallok, nem beszélek.
Nincs nappal, éjjel, este, reggel.
Vagyok halott virágtenyészet.

Alszom. Eszem ételeket.
Italt iszom. Mindent megkapok.
Fehérneműt. Vételezek
40 ív fehér papírlapot.

Nap süt. Szél fúj. Eső csorog.
Hó hull. Csönd van. Az ég dörög.
Beszűkült szemmel rajzolok
levegőbe papír fölött.

Én rajzolom a levegőt.
Szempilláim satírozzák.
Nem bújhat el szemem elől
az érintetlen valóság.

Ott a valóság, hol a titka.
Messzire, a semmibe, tükörbe nézek.
Nincsen szükségem koloritra.
Papírra pókvelőt kenek, agymézet.

Nincs ősz, tél, tavasz, nyár. Fehér
a lap. Ősztéltavasznyár van.
Egy vonal. Minden összeér.
Sír fölsír Gu’Laxypanban.

Párnám alatt rongyos hócipő.
Bal szemem rajzol. A jobban
üres vászon. Nézem, ki jő
ropogó rokokócukorhóban.

Dido ilyenkor jött az esőáztatta kertbe.
Tavaszi reggel félelme, ha látom,
száján lila szederindaférgek tekeregnek,
egy alma, fél élet, fél halálom.

Félig állat, félig idióta,
büdös patkánylyukamból néha följövök,
élhetetlen tuskó, időtlen idő óta
saját nyelvemen verseket röfögök.

Forgant Gyökzemoj Ting Barkos
Hojk Lohbajlek Hikol Rikhxy
Hukk Porgentő Zong Körg Jankos
Pipioyx Tajmol Dorc Firx Bi

Félreeső kerti padon
feje alá gyűrt kabátomon
egy műlény elaludt a napon.
Ő a legjobb barát, rokon.

Árnyékok kontúrjaival
rajzolok. Ceruzafény, látszik,
sötét. Jön a műlény, kitakar.
Kit keres, mit akar? Gulácsyt.

Már nagyon vártuk jöttüket!
Kezet fogok. Nem érdekel.
Tapogatom. Törött üveg.
A kép nem. Csak a képkeret.

Ohó, Mester, a félszínek!
Hájgombóc államtitkár.
A felszínek! Ki érti meg?
A pénztárcákat nyitják.

Ezer koronára volt pénz.
Katalógus. Kánon. Listák.
Ne képét, a bolondot nézd!
Súgnak, búgnak a szinyeisták.

Homlokukon izzadságbabér.
Szalonnemzeti csinálmány-
kép. Mennyi a vászon, annyit ér.
Nekem nem kell ecset, se állvány.

Színek, nem illusztrációk.
A kép nem, csak két kezem festékes.
Ez a bolond Gulácsy volt?
Szirupos. A halál is édeskés lesz.

A halál íze? Édeskés.
Éles élet, Gu’Laxypan!
Ceruzavonal, éles kés.
Fogvacogva hómarcipán.

Tébolydakerti kanyargós utakon,
rejtett, csalafinta agytekervényen,
bonctani pince hulláin kutatom
az életet a halálban keresgélem.

Lángoló szurokban kell égni a
testnek! Ma holttámasztás van. A tűzbe!
Tearózsatestű Aurélia!
Neve gombostűvel talpára tűzve.

Porcelánbaba. Forma. Hűlt alak.
Redős bíbor virág a bádogasztalon.
Földből támadó tüzes sün harap
ágyékába. Türelmes modell. Rajzolom.

A kiosztott 40 ívre
rajzolok, jaj, 50 éve,
hó hull, fehéret fehérre,
kiguvad szemem fehérje.

Holnap meghalok. A hóhér
hajnalban állít a fához.
Ki sír egy földalávalóért?
Feltámad a szél. Halált hoz.

Fűben virágbogár vár rám.
Lépek. Vér a lepedőmön.
Beissza arcom a párnám.
Az ég vásznára kenődöm.

Elkészült a kép. Ez itt, az ott.
Feküdj, ki vagy, veled megyek.
Csak még idesatírozok
egy utolsó lehelletet.

Szív leáll, az agy zihál és exitál
bolond Gu’Laxypan-i piktor.
Holdon túl, Földön innen Gu’Laxypan.
Az ég alján kriksz-kraksz, a szignóm.

A szövegben Gulácsy Lajos szavai, mondatai.