Radnóti Miklós versfordító-pályázat

Publius Vergilius Maro

ELSŐ EKLOGA

Meliboeus
Tityrusom, te a bükk lombsátra alatt heverészve
erdei Múzsádat fújod vékony furulyádba;
elhagyjuk mi az otthont és édes mezeinket,
futva futunk – de te, Tityrusom, lustán a hüvösben
„szép Amaryllis”-t visszhangozni tanítod az erdőt.
Tityrus
Minket az isteni kegy békével övez, Meliboeus.
Ő nekem isten lesz mindig: neki öntözöm eztán
aklunkból vett kisbárány vérével az oltárt.
Hagyja az állataim – látod – szabadon legelészni,
én meg játszhatok itt nádsípomon azt, ami tetszik.
Meliboeus
Én nem irigykedem, inkább ámulok: errefelé hogy
mily nagy a zűrzavar. Én magam is, látod, szomorúan
hajtom a kecskéim – bizony épp csak vonszolom ezt is.
Mert az imént a sürű mogyorósban két kicsit ellett,
és a csupasz sziklán odahagyta a nyáj e reményét!
Hányszor előre jelezte a bajt – emlékszem – a villám,
tölgyfát sújtva – de én mindig vak voltam a jelre!
Tityrusom, mondd csak mégis: ki tehát az az isten?
Tityrus
Ostobamód azt hittem Rómáról, Meliboeus,
hogy csak egy akkora város, mint a miénk, hova gyakran
pásztorként a kicsiny jerkéket hajtani szoktuk.
Így mérem kölykét a kutyához, kis gödölyéhez
kecskét; így szoktam kicsi mellé mérni nagyobbat.
Ám ez a város a többi közül bizony úgy kimagaslik,
mint ciprusfa a lengedező fűzfák sürüjéből.
Meliboeus
És mely fontos okod volt, hogy Rómába utazzál?
Tityrus
Az, mi a restre tekintett (későn bár): a szabadság;
most hogy már, ha nyirom, szürkén hullik le szakállam:
lám, mégis letekintett rám, s ha sokára, de eljött,
most hogy már Amaryllis ölel, s Galatéa a múlté.
Mert (ez igaz) szabadulnom, amíg Galatéa enyém volt,
nem volt semmi remény, de a jószággal se törődtem.
Bár a karámomból kikerült a sok áldozat-állat,
s préseltem puha sajtot a fösvény városiaknak,
még sohasem jöttem teli erszénnyel haza addig.
Meliboeus
Ámultam, hogy az isteneket búsan hivogatta,
s nem tudtam, kire hagyta a fán Amaryllis az almát.
Tityrus elment. Téged, Tityrus, itten a fenyves,
téged a források s a gyümölcsfák mind hivogattak.
Tityrus
Mit volt mit tegyek? Én szabadulni a szolgasoromból
máshol nem tudtam, se találni ilyen kegyes istent.
Itt láthattam az ifjút: azt, akinek, Meliboeus,
évi tizenkét nap füstöl majd mindig az oltár.
Kérvényemre a választ ő elsőnek igy adta:
„Csapd ki a marhát, mint eddig; szaporítsd a gulyádat.”
Meliboeus
Boldog vagy te, öreg! hisz a földed megmarad akkor,
s ez neked épp elegendő, bár mindent csupa kő fed,
s lápos iszap, szittyó lepi el legelőd, meg a káka.
Vemhes üsződ a szokatlan fű sem fogja zavarni,
s nem fertőzheti meg szomszéd nyájak nyavalyája.
Boldog öreg! hiszen itt, ismert patakok közelében,
szent forrásoknál lelhetsz árnyék hüvösére.
Itt, hol a szomszéd mezsgye sövénye szegélyezi kerted,
s most is vadméhek legelésznek a fűzfa virágján:
lágy zsongásuk szór a szemedre szelíd-puha álmot.
Onnan, a szikla alól fog a lombvágó dalolászni,
és nem szűnnek a kedvenc gerléid s a galambok
turbékolni az égig nyúló szil tetejéről.
Tityrus
Szarvas előbb legelészik az égben, a könnyüfutású,
s partra előbb veti meztelenül halait ki a tenger,
vagy pedig egymás országában számkivetettként
párthus előbb Ararist, s Tigrist kortyolja a germán,
mint hogy az ő arcképe a szívemből elenyésszen.
Meliboeus
Most mi pedig délnek tartunk, szomjas feketékhez,
vagy szkítákhoz, ahol vad Oaxés zúg sebes árral,
vagy kik a föld túlsó peremét lakják, a britekhez.
Látom-e még valahára, csodálom-e még a tanyámat:
otthonom és gyeptéglával kirakott kicsi kunyhóm?
– jó néhányszor lesz majd még aratás bizony addig.
Mit gonddal műveltem, a szántó: vad katonáé,
s barbáré a vetés. (A viszály mire vitte a polgárt,
a nyomorultat!) Ezeknek műveltem meg a földem?!
Így olts körtét, így telepítsd, Meliboeus, a szőlőt!
Jöjjetek, egykor dús nyáj, jöjjetek erre, gidáim –
nem fogok én ezután zöld barlangban leheverni
s nézni, amint csüggtök ti a távoli szikla bozótján;
nem dalolok többé, s nem is én hajtlak, gödölyéim,
tépni fanyar fűzet, s ha virágzani kezd, a lucernát.
Tityrus
Még ma azért lepihenhetnél itt nálam az éjjel
zöld levelek sürüjében. Van zamatos finom almám,
van puha gesztenye még, s neked is jut bőven a sajtból –
ott már füst gomolyog fel, a messzi tanyák tetejéről,
messze a bércekről már ránk magasodnak az árnyak.

Mezősi Miklós fordítása