HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Takács Ferenc: BARTOS TIBOR (1933–2010)

    Takács Ferenc

    BARTOS TIBOR
    (1933–2010)

     

    2003-ban, Bartos Tibor hetvenedik születésnapját megünneplendő, készült egy kötet, afféle Festschrift, azaz tisztelgő írások gyűjteménye a tavaly ősszel elhunyt Modor Ádám szerkesztésében. Az egyetlen példányban kinyomtatott kötetet az egybegyűlt szerzők, Bartos barátainak és tisztelőinek a társaságában, a Ráckertben nyújtották át Tibornak 2003. augusztus 1-jén. A gyűjteményben az én Maledicta című írásom is szerepelt.
    Bartos Tibor 2010. március 16-án meghalt. Műveit és kitüntetéseit jegyzik a lexikonok és listázzák a nekrológok. Én többet, jobbat, mást ma sem tudok mondani róla, mint akkor, hét évvel ezelőtt – szolgáljon hát a születésnapi tisztelgés most végtisztességként. Béke poraira.

    Maledicta

    Valamikor hajdanán összejöttünk egyszer Bartoséknál Újpesten. Nem házibuli volt ez, beszélgettünk, iszogattunk, Tibor a vodkáját, pipaszó kíséretében (mintha épp akkor kapott volna ajándékba valami jobbféle dohányt), én a vörösboromat, ki mit. Aztán, valamikor éjféltájt vagy később, ment mindenki haza. Léptem volna már ki az ajtón, amikor Tibor leemelt a polcról egy vaskos, puha fedelű kötetet, és a kezembe nyomta. (Afféle búcsúajándék volt ez, no nem abban a hiszemben, hogy most találkoztunk utoljára, és nem látjuk egymást soha többé; angoloknál, amerikaiaknál szokás az ilyesmi, bár ott sem mindenhol, a vendégnek távozáskor adnak valami apróságot szuvenírként vagy mementóként.) A könyv a Maledicta 1983 címet viselte, a copyright-bejegyzés szerint 1984-ben jelent meg (ebből kiszámítható, hogy milyen régen is történt mindez). Akkor láttam először a Maledictát. Belenéztem, kiderült, hogy időszaki kiadvány, évkönyv formájú folyóirat, Amerikában jelenik meg 1977-től. Én a VII. kötetet kaptam ajándékba.
    A maledicta a „szitok”, „gyalázkodás”, „káromlás” jelentésű latin maledictum többes számú alakja. A Maledicta velük foglalkozik, mint alcíme is mutatja, a „nyelvi agresszió” megnyilvánulási formáinak szenteli magát. Leltározza és értelmezi, mégpedig a nyelvész szakszerűségével, mindazt, ami a nyelvhasználat tabui közé tartozik: a trágár káromkodást, a cigány- és a zsidóviccet, a nyilvános vécék falain zajló szkatologikus falfirka-eszmecserét, az anyagcsere és a fajfenntartás szókincséből táplálkozó illetlenségeket és neveletlenségeket, egyszóval mindazt, ami manapság Amerikában szigorúan nem PC, azaz „politikailag helytelen” nyelvi megnyilvánulásnak számít. Témája tehát az illendőség határain kívül tenyésző nyelv s annak szilaj és duhaj kreativitása, a hivataltól és tekintélytől befolyásolatlan közbeszéd elfojthatatlan életereje, a nyelvi tiszteletlenség és szalonképtelenség démoszi karneválja. A Maledicta kiadása a kilencvenes években egyébként megszakadt egy időre, mivel szerkesztőjét, dr. Reinhold Amant – nem tudni, nyelvi avagy adóügyi vétségekért – lecsukták. („Bevarrták”, esetleg „lejmre knasszolták”, ugye, Tibor?) 1995-ben szabadult („póterolt”), valahogy összeszedte magát, s újra indíthatta az évkönyvet.
    Bartos Tiborral először igazából papíron találkoztam, pontosabban nyomtatásban, s afféle maledictológusként: a nyelvi tiszteletlenség és szalonképtelenség karneváli hercegeként, akiben szilaj és duhaj nyelvi teremtőerő tombol. Az első ilyen találkozáskor egyébként álruhát viselt. Mégpedig női ruhát: Brendan Behan ír színműíró, terrorista és alkoholista két drámájának, a Reggeli üvöltés-nek és A túsz-nak a fordítása Róna Ilona neve alatt jelent meg a Modern Könyvtárban. Amikor húsz-egynéhány éves koromban kezembe került a kötet, gyanút fogtam. Ekkor már ismertem Róna Ilonát, aki disztingvált, idős polgárasszony volt. Nincs olyan Isten, gondoltam, hogy az ő aktív vagy passzív szókincsében (ma úgy mondanánk: nyelvi kompetenciájában) szerepelhetnének olyasmik, hogy „lujkós szeszkredenc” vagy hogy „engem se talicskán toltak ide”, illetve ez a passzus, benne a gyönyörű alkalmi szóláshasonlattal: „Pörgetem, mama, mint majom a staniclit a farkán, és közben örülök, hogy lyuk van alattam, és szelel” (mind A túsz magyar szövegéből való, ahol kevés kivétellel minden mondat ilyen). A Behan-drámákhoz persze utószó is volt: Bartos Tibor tollából. A végső megvilágosodás aztán a kolofonból érkezett, ahol szintén a „Bartos Tibor” név volt feltüntetve, mégpedig a könyv szerkesztője neveként (Tibor akkor még ott dolgozott az Európa Könyvkiadóban). Most már senkit sem bántok meg vele: Tibor bizony – szerkesztés gyanánt – lefordította Róna Ilona magyar fordításszövegét – mire is? Nos, természetesen bartosra. (Dr. Reinhold Aman börtönből szabadult rab lelke minden bizonnyal repesne az örömtől, ha olvashatna ezen a nyelven.)
    Magyarról bartosra fordította: legnagyobb Bartos-élményem, tanulság, szórakozás (és olykor bosszúság) forrása olvasói életemben éppen ez a nyelv, a magyar idioszinkratikus (na, ez hogy van bartosul?) változata. Ezt a nyelvet részben a jellegzetes bartosizmusok teszik. Van ugyanis egy Bartos-szótár, amely egyébként csupán részben azonos a páratlan Magyar Szótár-ral, Tibor 2002-ben megjelent csoda-opuszával. Ez a virtuális szótár Tibornak a magyar szókincs tekintetében vallott különvéleményeit tartalmazza. Szerinte ugyanis bizonyos szavak nem úgy vannak magyarul, ahogy „mindenki” gondolja. A „neonfény” igazából „csőfény”, az angol sandwich szó magyar megfelelője nem a „szendvics” (mivel ez nálunk azt jelenti, amit az angolok open sandwichnek vagy canape-nek hívnak), hanem „rakott kenyér”. Vagy ha nem, akkor annak kellene lennie. Ezek a különvélemények azután rendre megjelennek írott munkáiban, leginkább természetesen az általa önkifejezésre kiválasztott műfajban: a műfordításban. Szerkesztői hajukat tépik (nem tudom, Róna Ilona hogy fogadta annak idején a bartosra fordítást szerkesztőjétől), olvasói meg – legalábbis a jelen sorok írója és a vele hasonszőrűek – kéjesen visongva vagy hörögve-hahotázva szórakoznak. A különvéleményhez egyébként gyakran körömszakadtáig, sőt azon túl is ragaszkodik Tibor, különösen fordítás esetén, ha arról van szó, hogy mármost ezt vagy azt az angol szót hogyan is kell magyarul mondani. Tanúja voltam egy hosszú győzködésnek, még évtizedekkel ezelőtt, az Európa angolszász szerkesztőségének a főszerkesztői szobájában, amely akkor (a hetvenes években s darab ideig a nyolcvanasokban is) rendszeres találkahely volt, biztos füstmérgezés és léha intellektuális csacsogás Osztovitscsal, Géherrel, Bart Pistával, no meg mindazokkal, akik bejöttek és órákra betelepedtek a szobába: Göncz, Tandori, Sükösd, mindenki. Egy ilyen alkalommal próbálták a főszerkesztő Szijgyártó Laci bácsi (nekem akkor még az volt) vezette váltott erők meggyőzni Tibort, hogy Dos Passos általa újrafordított regényének, a Manhattan Transfer-nek a címében a transfer szó nem „kalauzt” vagy „révkalauzt” jelent. Mindhiába, Tibor tántoríthatatlan volt, nem hagyta magát meggyőzni. Maradt a „kalauz”.
    De a bartos-nyelvváltozat még ennél is több. Rendszert alkot, amelyben bizonyos közkeletű, mindenki használta szavak és szerkezetek tilalmasak, helyükre viszont szokatlan formákat, a szóbeliség város- vagy vidékmélyi sötétjéből felhozott nyelvi elemeket újít oda Bartos, ha nem egyenesen maga kitalálta újdonságokat. Igen, Tibor nyelvújító, ami persze manapság, egy megállapodott és működő nyelvállapot idején különös donkihotizmus, az egyén feltétlen szabadságának a kinyilvánítása ott, ahol a többség a szabályok után megy, mint a birka, s belekap nyájszomszédjába, ha szabálytalanságon kapja. A szabadság persze önkény is, az önkény pedig zsarnokság: a bartos ellenszabályzata nem tűr ellentmondást. Része például valamiféle purizmus, az ún. „idegen” szavak iránti engesztelhetetlenség, amely olykor még a magyar nyelvpelenkázás (amúgy önfelkent) hivatalosainak az igyekezetén is túltesz. Tibornak persze nem a pincemély idegengyanús elemeivel van baja: „kredenc”, „sufni”, „zrikál”, „befírol”, „kifíruncvancigol” esetében a nihil obstat az irányadó, viszont ún. „nemzetközi műveltségszavak”, a ritka levegőjű nyelvi sznobéria és nagyképűség latin–görög eredetű szavai indexen vannak nála.
    Legalábbis akkor, ha úri kedve – a szabadság és az önkény – úgy diktálja. Emlékszem, amikor Tibor lefordította az amerikai Don DeLillo A fenevad szabad című regényét (1978-ban jelent meg az Európánál), én írtam hozzá utószót, s ha már benne vagyok, a kontrollszerkesztést is rám bízták. Nekiláttam hát a magyar szöveg összeolvasásának az eredetivel. Hamarosan feltűnt, hogy ahol az angolban latin–görög tövű szó áll (és persze temérdek az ilyen), ott Tibor – tűzkarika-ugrások és kaucsukember-végtagcsomózások árán is akár – kiválaszt magából valami „magyar” (azaz finnugor, török, szláv stb.) tövű szószüleményt vagy szócsinálmányt. Rájöttem, hogy most éppen mire megy a játék: hogy meg lehet-e úszni latinizmusok nélkül magyarul egy teljes regényt. De jött egy jelenet, ahol hochértelmiségi népek folytattak egymással magasröptűt, s persze beszédük hemzsegett az ilyen szavaktól. Direkt előrelapoztam, hogy lássam, mi jöhet még, s két oldallal beljebb találtam egy gyönyörű mondatot. Hosszú volt, körülményes, a társalgás főlila vezérsznobja mondta meg vele valami gőzös tárgyról a frankót, s a létigén-segédigéken kívül csakis latin és görög eredetű szakszavak voltak benne. (Érthető, miért: a hiperművelt életidegen beszéd a jellemzés parodisztikus eszközeként szolgált ezen a ponton.) Na, a fordító itt bedobta a törülközőt: mikor odaértem a magyar szövegben a mondathoz, nem találtam, Tibor ugyanis se szó, se beszéd, kihagyta, úgy döntött, hogy ez már mindennek a teteje, ezt már nem fordítja le. Ma már senkit sem bántok meg vele: én bizony belefordítottam a kihagyott mondatot Bartos kéziratába. Megpakoltam latinnal–göröggel, mennél elszálltabb értelmiségi divatszavakkal, gondom volt rá, hogy fikarcnyi értelme se legyen (már amennyire ez emberileg és nyelvileg lehetséges egyáltalán).
    Ekkor már ismertük egymást, a felszínesnél talán egy kicsit jobban is. Voltak idők, amikor gyakrabban találkoztunk, többször együtt léptünk fel, a műfordítás kérdéseit és hasonlókat pertraktáló tévéműsorokban. Ilyenkor mindig kajánul figyeltem, hogyan működik Tibor ezeken a nyilvános alkalmakon. Tudtam ugyanis, hogy előbb-utóbb olyat mond, amin az ilyen helyeken előforduló középfajúan szocializált jámbor népek megütköznek vagy megbotránkoznak. S mondta is mindig, dafkéből, a polgárpukkasztó és tekintélycibáló szövegeket. Hogy „nem érdemes regényt olvasni, mert az egyik pontosan olyan, mint a másik” (ez régről való), hogy „Szentkuthy, mire az Ulysses-nek nekilátott, már elfelejtett angolul, s tulajdonképpen ő, a kontrollszerkesztő fordította le magyarra Joyce regényét” (ez viszonylag új keletű maledictum). Később kevesebbet láttam, újabb korszakait, A harmadik part-ot, jobbára a távolból követtem nyomon. Az utóbbi években pedig egyáltalán nem láttam, rosseb tudja, miért nem…
    Kedvenc íreimről, Jonathan Swiftről és Edmund Burke-ről szokták mondani az irodalom- és eszmetörténészek, hogy ezek a szerzők voltaképpen „tory anarchisták”. Tibor is ilyesvalaki: a szabadság (és nem csupán a nyelvi szabadság) feltétlen híve, tekintély, hatalom, közvélemény-terror esküdt ellensége, bár ennek az indulatnak a „haladó” korrelátumaiban, az Emberben és a Jövőben – Swifthez és Burke-höz hasonlóan – nemigen hisz (én legalábbis nem látom nyomát ennek a hitnek őbenne), azaz kétli, hogy a szocializmusban vagy a kapitalizmusban – mikor melyik van soron – majd mindenki jobb lesz, és mindenkinek jobb lesz. A szabadsághoz viszont – akárcsak Swift és Burke – zsarnoki rendületlenséggel ragaszkodik, legalább a magáéhoz mindenképpen és mindenáron.
    Később kaptam tőle egy másik könyvet ajándékba. Ez is legalább annyira ismeretlen munka, mint a Maledicta, bizonyos Harry Browne tette közzé 1973-ban: How I Found Freedom in an Unfree World a címe. „Hogyan találtam meg a szabadságot ebben a nem szabad világban” – ennyit tesz magyarul. Most, a maledictológus születésnapi benedictiójának a fogalmazgatása közben jövök rá: ez a címmondat Bartos Tiborról szól. Neki ugyanis sikerült, ő megtalálta. S ennél nagyobb áldás nem is szállhat rája.

     

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!