Sántha József–Lengyel Imre Zsolt

KÉT BÍRÁLAT EGY KÖNYVRŐL

Kemény István: Kedves Ismeretlen
Magvető, 2009. 467 oldal, 3490 Ft

I

EGY NEM DEMOKRATIKUS
REGÉNY

Az író második regénye rejtekező szálakkal öszszeszőtt szerelmi regénynek tűnhet egy erőteljesebb olvasatban, hisz az eseményeket elbeszélő Krizsán Tamás és a háttérben finoman lopakodó Olbach Emma sorsa semmiképpen nem a mű lapjain érintkezik egymással, csupán néhány soros utalásokból értesülhetünk arról, hogy a cselekmény fősodrának folytatásaként valamikor majd egymás közelébe kerülnek, és ha nem is éppen boldog, de termékeny családban egyesülnek. Mindez a visszafogottság, elleplezés akár bravúrosnak is mondható, hiszen a regény szerkezetét, idősíkjait tekintve mesterien megkomponált szövegtest, amelyben a sejtetésnél is halványabb vonalakkal van berajzolva a két sors egybefonódásának „történeti” előzménye, olyan véletlenekkel, félszavakkal, főként féltékenységre utaló, lélektanilag nagyon is hiteles mellékmondatokkal dolgozik, mintha az Érzelmek iskolájá-nak szerelmi szőttesét kopírozná vagy az Ulysses Bloom–Stephen érintkezési pontjainak esetlegességét szeretné újraértelmezni.
A regény lapjain tehát a szerelem „nem történik” meg, lelkileg el sem kezdődik, az elbeszélés csöndesen előérzete ennek az elkövetkező szenvedélynek. S mint ilyet, akár újszerűnek is nevezhetnénk a regényirodalom történetében, de legalábbis Kemény legnagyobb írói érdeme, hogy végig képes megtartani ezt a visszafogottságot és ezáltal az érzelmi feszültséget az olvasóban.
Az idősíkok kezelését is ügyesen oldja meg, zökkenőmentesen és átláthatóan, az olvasó számára semminemű nehézséget nem okozva teremti meg a téma teljes vázának időviszonyait. A fő történés, a „nagyszínpad” cselekménye a nyolcvanas évek elején játszódik, és tartama lényegében két nap. A Királyi Palota épületébe frissen beköltözött Korvin Könyvtár munkatársai között szövődő barátságokról, szerelmekről szól. Az elbeszélő, Krizsán Tamás nagyon visszafogott, szinte csak szemlélődően jelen lévő figura, ekkor köt barátságot Gáborral, a kissé kallódó, magának eszményeket teremtő, bálványokra áhítozó munkatársával, aki bevezeti, szinte beavatja a Kornél köré szerveződött társaságba, megismeri ez utóbbi barátnőjét, az éppen teherbe ejtett Széles Emőkét, Elemért és Hugicát, a lelkes rockbandát, de még hajdani, ám itt és most fel nem ismert gyermekkori bálványa, Olbach Emma közelébe is eljut.
A második idősík 1976-ban játszódik (hősünk ekkor tizennégy éves), és arra hivatott, hogy megismertesse velünk a Krizsán családot, Apát és Anyát, testvéreit, Gerdát és a regényben teljesen súlytalan, majd szinte köddé váló Erikát. Két húsvéti locsolkodás ad alkalmat (ami azért még piros tojásokból is sok), hogy bevezessen bennünket Apa testvérének, Lajos bácsinak a világába, és végül az Olbach nagyszülőkhöz is eljutunk, akik a regény tengelyében állva, lényegében összekötik a legtávolabbi szálakat és eseményeket. A ma már idős Olbach bácsi ugyanis a könyvtár hajdani igazgatója volt, nagyhírű tudós, akinek A Kelet hajnala című műve a tiltott, majd megtűrt irodalom rögös útját járta be a szocializmusban. Ő és felesége, Mara néni, ha nem is szeplőtlenek, de erkölcsileg valamelyest piedesztálra állítva, sarokkőként eligazodást mutatnak ebben a zavaros, álságos és kicsinyes világban. Az ő unokájuk Olbach Emma, az a bizonyos, akit csak egyetlenegyszer láthat hősünk, hatéves korában, amikor szülei (legalábbis az apja, Olbach Iván végleg) disszidálnak, súlyos lelki traumát okozva a kicsi lánynak (1969). Ez a három idősík szolgáltat teret a regény eseményeinek. De nem rugalmatlanul, jócskán van rés, hogy innen előre vagy hátra is kitekintsünk, egészen 2008-ig, amikor is a főhős nekikezd, hogy élete nagy művét megalkossa, amint írja: „mert közben elérkezett az idő, hogy a világ ütőerére helyezzem az ujjam” (208.).
Az eddig elmondottak alapján akár azt is gondolhatnánk, hogy fontos, jelentős művet tart a kezében az olvasó. Sajnos ezek a mindenképpen kiemelendő erények csak lehetőséget teremtenek ehhez, a megvalósításban már komolyabb gondok adódnak. A szereplők (család, barátok) ábrázolásában, a környezet, a társadalmi miliő megjelenítésében meghiúsul az író ama vágya (ábrándja?), hogy valamiféle generációs Nagyregénynek vagy akár fejlődésregénynek tekinthessük a Kedves Ismeretlen-t, ahogy a fülszöveg vagy a róla szóló kritikák csalódottan aposztrofálják. Radics Viktória (Műút, 2009013) olykor talán túlzott elvárásokkal tekint a regényre, s rendkívül alapos tanulmányában ízekre szedi, némi dühvel és fájdalommal állapítja meg, hogy mennyire hamis e műbe beleírt világszemlélet. Pedig talán csak arról van szó, hogy minden ízében ifjúsági regény ez, annak számtalan domesztikált velejárójával, ám lehetséges erényei nélkül. Ennek oka legfőképpen az elbeszélő roppant naiv, már-már bosszantóan egysíkú világláttatása. Mert ha a család tagjait sorba vesszük, inkább a hetvenes években népszerű Mézga-sorozatra gondolhatunk, mint egy mai, a kor problémáit elevenségében megragadó korszerű analízisre. Az Apa figurája már önmagában is szimptomatikusan jelzi a Kemény István-féle emberábrázolás egyoldalúságát. A regény lapjain úgy jelenik meg, mint egy Krisztusra rajzolt Schöngeist, aki nem restelli álmodozásokban leélni életét, éjjeliőrként dolgozva, tetőt se húz télen átalakítandó háza fölé. Ötvenhatos „hős”, aki azért kap életfogytiglani tengődésre épp csak elég egzisztenciát a rendszertől, mert emberéleteket mentett meg lobogó Krisztus-szakállal. Aztán nem átall időgépen bütykölni éveken keresztül, a család teljes jóváhagyásával. A csalfaság, a sutaság, a bárgyúság azonban természetesen az őt körüllengő értékítéletekben mutatkozik meg a legteljesebben, és azoknak a tekintetén, akik őt nem úgy látják, mint mi, az olvasók. Ezek a „jellemzések”, vélekedések azonban a legkevésbé sincsenek beágyazva a regény jeleneteibe, az elbeszélő csak felidézi a rajongó megállapításokat, mintha legalábbis az Apa szentté avatásához gyűjtött dokumentáció paragrafusai lennének. És itt érhető tetten Kemény legfőbb, regényírásra való alkalmatlansága. „A baj az volt, hogy a sziporkázóan szellemes és praktikus ötleteket Apa agya azonnal próféciákká fejlesztette, ezzel szemben a Világegészre vonatkozó vízióit rögtön találmányokká egyszerűsítette” – vallja róla az elbeszélő. (128.) „Apa egyébként sem szerette a Jézuskát. Ő Krisztust szerette. Stílust az apánktól tanultunk. És hát valljuk be, keresztje neki volt a családban.” (157.) Az ilyesféle egyszerű megállapításokkal a legkevésbé sem lehet egy regényhőst felépíteni, a mondatokban megbúvó rajongó túlzások valamiként megszüntetik az igyekezet hitelességét. Az Anya kissé elmosódott figurája a szenilitás határát súrolja. Fiát, az elbeszélő Tamást „Kicsi Jézusnak” becézi, súlytalanul teng-leng a családban. Indiszkréciót követ el Olbachéknál, amikor a vendégek előtt a férj volt szerelméről érdeklődik, hogy aztán magyarázkodása, bocsánatkérése A csinovnyik halála hősének túlzásaira ragadtassa. Néha arra is gyanakodhatunk, hogy valami rejtett iróniának a fel nem ismerése, netán a vaskosabb humor meg nem értése miatt érzi magát csalódottnak az olvasó.
Kellemetlen és át nem gondolt az ifjúsági regényekben és olcsóbb lektűrökben oly gyakori szépek világának ábrázolása is. Ebben a regényben majdnem mindenki mesebelien szép. Nem esztétikai ez a szépség, hanem szinte társadalmi kasztot alkotva élik világukat ezek az emberek: Kornél, Emma névtelen barátja, a fiatal pszichiáter, Perbáli Edit, Olbach Iván és Emma lányuk. Ők mind elvontan szépek, a lelkük is nagyon szép, egyénítve, hitelesítve azonban nincsenek, de még egy anyajegy sincs az orrukon. Ebbe a szépségbe trafál bele aztán Perbáli Edit (Emma anyja) lassú öregedése, mint a regény legfőbb szervező erejének egyik oldalága. „Emma is tudta régtől fogva, hogy életük alapjában az anyja szépsége elvesztésének a története.” (123.) Ugyanilyen merev mesefigurák az idős Olbach házaspár is, a lapos tetejű mézeskalács házban éldegélő két Szende és Szundi, akiket majd csak harmadik fiuk disszidálása ébreszt fel rózsaszín álmukból, egy időre őrületet színlelnek, majd visszakedvesednek a régi szerepükbe.
Némileg hitelesebb talán az Apa testvérének, Lajos bácsinak az ábrázolása, ha elfogadjuk, hogy a főhős bizonyos figurákat életkori helyzetéből adódóan gyerekszemmel lát. Ez aztán így marad a regény végéig, akiket még gyermekként ismert meg, azokat mindig majd alsó kameraállásból láttat. Lajos bácsi történelmi rejtélyeket gyárt és mesél, többek között azt, hogy Rákosiék annak idején hozzákezdtek a Duna fővárosi szakaszának eltereléséhez, egy száraz medret akarva örökül hagyni Budapestnek, mert talán valami roppant kincseket rejtene a folyó, s ezzel már Hitler is tisztában volt, nemhiába védte utolsó szál katonájáig a várost. Ez a Duna-vízió összeköttetésben áll egy egyetemesebb látománnyal, amely szerint a Duna éjszakánként mintegy láthatatlanul kiárad, és elborítja az egész Kárpát-medencét. És szorosan kapcsolódik Olbach bácsi híres könyvéhez is, amelynek bevezetésében ez áll: „Amióta az elmúlt évszázad végén Európa iskolapadba parancsolta gyermekeit, azóta nem akad már olyan kis falu a Duna vízgyűjtő területén, ahol ne tudná mindenki, hogy a kertek alatt csordogáló kis patakjuk vize a Dunába igyekszik. Abba a folyamba, ami kifele tart a civilizált világból.” (141.) (Ha szövegszerű összefüggés nincs is, talán Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művére gondolhatott a szerző.)
A szépek világánál riasztóbb csak a zordon csúnyák, elzüllöttek vagy sátánian gonoszok világa. Hiszen ha mese, akkor ott a helyük benne. Akad is jócskán belőlük a regény lapjain.
Ide tartozik Apa két „tanítványa”, hogyan s miként azok, az nem derül ki, talán valamiféle bibliai értelemben. Pocak és Jónás alakja kissé burleszkfigurák, nem lehet pontosan tudni, miért is időznek viszonylag hosszasabban a regény lapjain. Az egyik tizenévesen önvédelemből megölte az apját, a másik mindenféle trükkel arra spekulál, hogy beköltözzön kicsiny házukba hatodik családtagnak. A Szalai „házaspár” két csavargója már becketti figurák, azok minden mélysége, egyénítése nélkül. Átszalad rajtuk az olvasó szeme, hisz az aluljárókban Pest-szerte csupa ilyen alakot láthatunk. Ugyancsak meglepő viszont az a jelenet, amikor a Királyi Palota egyik pincéjében csövesek nagy csoportja tanyázik, olyan lecsúszott művészfélék, kábszeresek, rockerek. Egyben az elbeszélő naiv művészi beállítottságáról is sokat elárul az, ahogyan róluk nyilatkozik: „Tulajdonképpen a pokollal kevertem össze tapasztalatlanságomban. Túl sokat tételeztem fel erről a csürhéről. Azt hittem róluk, ebben a pillanatban, hogy mind azért vannak itt, hogy nagy műalkotásokat hozzanak létre. És azért állatiasodtak el, mert nagy művészet csakis elállatiasodásból jöhet létre.” (415.) Zavaró, hogy az értékítélet több időszintje is keveredik itt. Mikor gondolta azt, József Attila kedves népdalával szólva, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”, s mikor változtatta meg a véleményét, s főként mi váltotta ki ezt, hogy már csürheként beszél róluk? S itt eszünkbe juthat egy frissen felfedezett „esztéta” regényelméleti megállapítása, miszerint „nem demokratikus arra kényszeríteni a szereplőket, hogy egyszerűen jók vagy rosszak, szegények vagy gazdagok legyenek”. (O’ Brien: Úszikkétmadár. Koinónia K., 2009. 28.)
A regény központi Főgonosza Patai Péter, aki már nevében is (az ördögnek is vannak patái) a Rosszal áll bensőséges kapcsolatban. A múltja (kiugrott szerzetes, ÁVH-s, besúgó, aztán főiskolai filozófiatanár) alapján a régi rendszer tipikus figurája, akinek azonban mára semmi más vágya nincs, csak hogy valakinek egyszer elmondhassa életének összes bűnét. Erre Kornélt szemeli ki, azonban sok, lelkileg éhes fiatal hallgatja mohón szavait, egész kis kört gyűjt maga köré, mint valami Szókratész, lelki befolyásolásra tör, ám Kornél elhárítja magától a vagyont érő Patai-birtok örökségét, inkább eléldegél a Királyi Palota kupolájában. Mint ebből is látszik, ezek a fiatalok a nyolcvanas években mindent megtehettek. A könyvtárban munka nem folyik, csak napozás, nyelvtanulás, sumákolás és zenekari próba. A könyvtár egyetlen olvasója egy öreg gróf, aki a magyarországi nemesi családok genealógiájával foglalkozó kötetek között végigszunyókálja a napot. Sok gondja nincs vele a könyvtárnak, záráskor szelíd szóval ébresztgetik.
Nagyon fontos szerepe lesz a regényben egy igazi és szépen megírt mesének is, amelyik szintén Patai nevéhez kapcsolódik. Ő meséli el egy János-hegyi kirándulás alkalmával az akkor hatéves Emmának Pryck és Gríga történetét, ami átokban végződő, gyilkossággal, kísértetekkel teli igazi rémtörténet, s ami – legalábbis Emma úgy gondolja – egész életének meghatározó élménye lesz. Talán nem véletlen egy mese középpontba állítása egy ilyen prózai műben, ahol a szereplők nagy része is többé-kevésbé hasonló lelki beállítottságú, naiv életszemléletű, a valóságot inkább elfedő, mint azt felmutatni tudó részletekből kerekedik egésszé.
Az egyetlen igazán érdekesen megírt figura egy jelentéktelen mellékszereplő, Hugica alakja. Ő is szép, de valami ősi és ösztönös (lelki és testi) vágyakozás miatt az emberek átgázolnak rajta. Senki sem veszi észre emberi értékeit, így aztán öngyilkos lesz. És neki van igaza, nem szívesen tesz-vesz, „beszélget” egy ilyen regényben az ember. Mert amit párbeszéd örvén Kemény elkövet, az már túlmegy minden mértéken. Ezek a párbeszédek oldalakon keresztül a semmiből a sehovába tartanak. Szinte egy tapodtat sem jutnak odébb a szereplők, ha egyszer csak beszélgetni kezdenek. Egy helyütt harminckét megszólalást áldoz egy problémának, aminek veleje ennyi: „Szóval fontos neked a kamera. Ennyire voltam kíváncsi.” (231.) (Hogy aztán a kameráról alig essék szó többet!)
A lírikusként kitűnő Kemény itt nemcsak a szövegformálással maradt adós, hanem majdnem mindennel, amit ma regénynek gondolhatnánk. Elég, ha csak néhányat felsorolunk az eddigi, a regény egészét érintő, megoldatlan esztétikai problémák mellett. Az író azt állítja, hogy az emberi faj fejlődése a Holdra szállást követő hónapokban megállt. Ennek további nyoma, magyarázata, a regényből kihámozható bizonyossága és értelmezése teljesen hiányzik. (Még ha egy nagyon szép versével, a Megcsalt űrhajós-sal szoros kapcsolatot tart is fenn az egész motívumrendszer.) Irritáló a bibliai szöveg és az Ady-vers megidézése, mert nincsenek a regénnyel se stilisztikai, se gondolati rokonságban. (Miféle stilizáció és szövegkörnyezet kell ahhoz, hogy Az eltévedt lovas egy mai regényben megszólaljon!) Nevetséges és elcsépelt a Bölcsek sziklájáról való ordítozás, és ahogy az író még az akkori független ellenzéket is felemlegeti, hogy a korrajzot színesebbé tegye. Idétlen még a borítója is az ötven fölötti fekete szamárral, s közte az egyetlen fehér holló (szamár ez is!). Hogy aztán a Tragédiá-ra emlékeztető kis igazsággal szúrja ki az olvasó szemét: „Ide figyelj, Gáborkám – mondta Kornél. – Ha van valami ebben a szar világban, aminek van értelme, az ez az egyetlen dolog. A gyerek.” (466.) Gábor, tudniillik, apának érzi magát a mű utolsó jelenetében.
Így aztán nem kis csalódással teszi le a könyvet az olvasó. Kellett ezt? Muszáj volt?

Sántha József

II

BELÉP ÉS ELTŰNIK

A könyvtervezés kritikákban ritkán szóba hozott, viszont alattomos dolog: Kemény István új regényének, a Kedves Ismeretlen-nek már a puszta képe mintha kijelölne és ellehetetlenítene egy-egy kapcsolódási irányt. Mert egyrészt a tipográfia, észre sem veszi az ember, és mégis képes váratlan csatornákba terelni a gondolatait: bennem például végig ott motoszkált az érzés, hogy mintha Grecsó Krisztián Tánciskolá-jának valamiféle folytatását olvasnám. Az, hogy a két könyv képe hasonlít egymásra, egyfelől tagadhatatlan, másfelől kevéssé meglepő, hiszen a Magvető már rég elkötelezte magát néhány (igen szép) betűtípus mellett – valamire mégis segít odafigyelni. Arra mégpedig, hogy mindenféle és nem utolsósorban generációs eltérés mellett mennyire hasonlít ez a két, csaknem egyszerre íródott szöveg. Feszengő fiatalemberek, küzdelem a helyért a világban, a kisszerű kulisszákba furcsán beékelődő természetfeletti – megvannak mindkettőben; a legfurcsább azonban talán a mesterfigurák központi helyen való felbukkanása mindkét szövegben, mikor pedig azt lehetett volna hinni, hogy minthogy a megismerhető és kompakt módon átadható igazságban aligha szokás már hinni, e figurának az irodalomban végleg leáldozott, hogy a bulvárban leljen csak új hazára. A két regény együtt azonban mintha olyan irodalomtörténeti tér kezdetét rajzolná ki, mely a posztmodern utáni visszacsapás egy lehetséges válfajaként próbál reflektálni arra, hogy az elhiteltelenedett elképzelések mögött is társadalmilag valós igények állnak, így ezek nem szívódnak fel csak egyszerűen, és tőlük meg „igazság” és „valóság” új szinten létrejövő diszkrepanciájától nem lehet eltekinteni.
Másrészt ugyancsak a könyvtervezés az, amely egy másik összefüggésrendszert elvág vagy legalábbis meggyöngít: a hátsó fülön, a szerző arcképe alatt, a kiadó régi szokása szerint a Magvetőnél megjelent könyveket tüntetik csak fel – ami pedig ezúttal Kemény jelentős életműve ellenére is egyetlen kötetet jelent csak, a 2006-os Élőbeszéd-et. Ez persze lehetne ismét jelentéktelen formaság, ám vélhetően hozzájárult – azzal együtt persze, hogy a szerzőt mostanra szinte kizárólag költőként tartották számon, a korábbi prózakötetek pedig, hiába tűnt ráadásul Az ellenség művészete húsz évvel ezelőtt jelentős irodalmi eseménynek, kihullani látszanak az emlékezetből – ahhoz, hogy ezeknek az elfeledett és a borító által is elfeledtetett műveknek az előásása és felemlítése az új regény eddigi kritikáinak többségében gyorsan letudandó filológiai rutinkörként jelentkezzék. Az én értelmezésem kiinduló tétele viszont éppen az lesz, hogy az új regény nemcsak hogy újrarajzolja a versek hangsúlyviszonyait, hanem maga is igen erőteljesen a korábbi művek által meghatározott viszonyrendszerben működik. Talán látható lesz, hogy véleményem szerint miért nem lehet elég felmutatni a korábbi regényt mint műfaji előzményt (ami egyébként önmagában véve kérdéses is, hiszen Az ellenség művészete címlapján olvasható műfaji megjelölés ellenére abból számos részlet került át a Válogatott és új versek alcímű Valami a vérről-kötetbe), amely egyáltalán nem hasonlít a mostani szövegre.
Első regénye megjelenésekor Kemény István pályája elején járt, mostanra pedig eljutott a negyvenes évei végére, abba a korba ér tehát, mikor a hagyományos leosztás szerint nekiveselkedhetne művészetében az öregedéssel való szembenézésnek – elég egyértelmű azonban, hogy Kemény már húsz éve is ezzel a problémával küszködött. A lényegi határvonal ugyanis számára nem az aktív fiatalság és a passzív, elmúlásba torkolló öregség között húzódik: Keménynél a felnőttség a fiatalság ellenpólusa. A három prózakötetet (a középső az eddig még nem említett, 1997-es, tárcanovellákat tartalmazó Család, gyerekek, autó) alapul véve talán a legkönnyebb felismerni ezt a kitartóan és szisztematikusan vizsgált problematikát, mely műfajtól és műnemtől függetlenül vonul végig a teljes életművön. Az ellenség művészet-ét voltaképpen ez az antitézis szervezte: az egyik oldalon a „Maradj szűz!” jelszava köré, az Elvont Párt jelvénye alá és istenek és félistenek társaságába sereglő fiatalok, a másikon meg a prózaivá szürkült felnőttek – a szöveg értékítélete egyrészt egyértelmű (az értéket a fiatalság jelenti, a felnőttségbe aláhullani lehet), ugyanakkor viszont, mivel a szereplők közül alá is hullik majdnem mindenki, mintha számot vetne az ennek mélyén meghúzódó aporiával is: hogy például a szerelem hiába a fiatalok legfőbb értéke, ha végigjátszva ő maga is a felnőttségbe vezet. A tárcakötet azután egy éles látószögváltással már a felnőttség legközepéről küld klausztrofób beszámolókat, ahol nem csak a szerelem változott át egy házasság nyűgös hétköznapjaivá, de még az irodalomból is pénzért történő írogatás lett. Innen nézve tehát a két nyolcvanas évekbeli, „fiatal” kötet után a kilencvenes évek versei közül azok válnak hangsúlyossá, amelyek azáltal, hogy újra és újra színre viszik a felnövekvés kényszerének, a terhes hűségnek, a megromlott házasságnak, az eladottság érzésének képeit, a felnőttéletet privát pokoljárásként bemutatva tovább táplálják Az ellenség művészeté-ben megalapított dualista mitológiát.
Ha tehát új regényében Kemény a fiatalsággal kezd foglalkozni, az sok mindennek tekinthető, de meglepőnek éppenséggel nem – inkább egy általa nagyon is jól belakott tájra tér vissza ezzel a szöveggel is. Látszólag persze alig hasonlíthatna kevésbé a húsz évvel ezelőtti első regényre: az az (akkoriban divatos kifejezéssel) „nyolcvanhat utáni”, második hullámos magyar posztmodern egyik jellemző műveként átlirizált, az átlátható értelemtulajdonítás és valóságvonatkozás törekvéseit feladó (és mint ilyen, nagyjából a homályosság és az érthetetlenség között ingázó) rövidpróza-füzér volt, ez pedig egy vaskos, hagyományosabb regénypoétikai alapokon operáló, afféle történetmesélős regény, amelyből már jóval nehezebb elképzelni, hogy részletek kerüljenek majd át egy jövőbeli versválogatásba – de hát már a Család, gyerekek, autó szikár, kopár realisztikusságukat csupán allegorikus betétekkel fellazító szövegeiből sem. Holott az a költői és álomszerű stílus, amelyet ez az új regény felad, a nyolcvanas évek végén a vele szimpatizáló kortárs kritikusok (említhető itt Petőcz András, Beck András vagy Hajdú Gergely) számára éppenséggel a felnőttek világát elutasító fiatal generáció világlátásának lényegét látszott magába sűríteni.
Mindazonáltal úgy tűnik, generációs regény ez is. Kemény Istvánt újra és újra utoléri e címke – elég csak megnézni például a Nappali ház 1994-es, összefoglaló szándékú Kemény-blokkját: mindkét szerző hosszú bekezdéseket szán annak tisztázására, létezik-e és miben rejlik Kemény generációs jellege (és egyúttal a határok képlékenységét is jól mutatja, hogy Babarczy Eszter mint generációtárs, Gács Anna pedig már egy újabb generáció képviselőjeként beszél – a köztük lévő mindössze néhány évnyi korkülönbség ellenére). És ahogy akkor, most is: a Kedves Ismeretlen nagyjából minden eddigi kritikájában felbukkan, és éppenséggel a generáció félrereprezentálásának vádja tüzelte Radics Viktória hírhedett írását is. Ha azonban figyelembe vesszük azt az egész hálózatot, amely a korábbi művek alapján kirajzolódott, jogos talán a kérdés: vajon tényleg az a legfontosabb-e, hogy a regényben bemutatott fiatalság a mikor születettek fiatalsága?
Ha szerkezetét tekintjük, megkockáztathatnánk akár azt is, hogy a Kedves Ismeretlen-nel „a magyar Az eltűnt idő nyomában” cím újabb aspiránsa született meg: a regény főhőse, Krizsán Tamás elbeszélésében ugyanis az élete Marceléhoz hasonlóan az élete történetét tartalmazó regény megírásához vezető útként tűnik fel. Saját terminológiájában a szöveg időgép, amelynek elkészülte nélkül az elbeszélő élete boldogtalan és értelmetlen lenne. A történet azonban nem siklik be zavartalanul az írás kezdetének pillanatáig: valamikor a nyolcvanas évek végén félbemarad, hogy azután a megírás jelzett idejéig (néhány év a kétezres évek második felében) egy-egy elszórt utalást leszámítva töröljön is mindent. Ezek az utalások azonban igen jelentőségteliek: az eltüntetett bő másfél évtized a szimbolikusan értett család, gyerekek, autó világa, állandó lelkifurdalással végzett reklámszöveg-írói munkája pedig elég félreérthetetlenül idézi meg a Jó ég-ciklus meghasonlottságát és beszédszituációját. A törlés elszántságát és radikalizmusát jól mutatja, hogy rengeteget hallhatunk arról például, hogyan évődött a családja az Emma nevű szereplőhöz fűződő vélt vagy valós gyerekkori szerelmén, ugyancsak bőségesen értesülünk Emma és egy szörnyűséges fiatal pszichiáter kapcsolatáról, és néhány utalásból még az is kiderül, hogy a szöveg írásakor Emma már sok év óta az elbeszélő felesége – arról azonban éppenséggel egyetlen szó sem esik, hogy hogyan és mikor is jöttek össze voltaképpen. Az időgép-metaforában több rejlik tehát, mint egyszerűen a nagy mű egy furcsa megnevezése: a klasszikus időgépes filmek koreográfiája szerint az időutazó belép az időgépbe, egy hussanással eltűnik a néző szeme elől, a következő jelenetben egy újabb hussanással megjelenik egy másik időben, miközben a kiinduló idősíkban a hűlt helye marad csak. Hasonlóképpen: a regény sem archívum szeretne lenni, amely a jelenben megmaradva teszi ugyanakkor a múltat is hozzáférhetővé, hanem az is inkább eltüntetni szeretné utasát az időgép beindításának az idejéből, hogy az elbeszélt időbe visszajuttathassa. Ekként pedig már könnyen belátható mindennek kapcsolódása az életműhöz: a szemben álló területek feltérképezése és az ellenséges területről történő tudósítás után nem marad más, mint felmérni annak lehetőségeit, lehetséges-e a visszajutás a fiatalságba, lehetséges-e a szabadulás Komolyhonból, legyőzhető-e a még Az ellenség művészeté-ben is túl erősnek látszó áramlás a felnőttség felé.
Így aztán hogy melyik generáció története is ez valójában, vagy hogy lehetségesek voltak-e morálisan helyesebb választások e generáció tagjai számára, a regény másodlagos kérdéseinek tűnnek számomra. A rendszerváltás az elbeszélő felnőttkorának kezdetével való egybeesés miatt annak egyik szimbólumává válik ugyan, ám annak nem valódi oka: a fiatalkor prolongálása a regény végén az argentínai írókommuna képében nem a pártállam bukása, hanem az egyik szereplő barátnőjének teherbe esése miatt hiúsul meg. A zárójelenet teljes könyörtelenségében mutatja be azt, ahogyan a felnőttség szedi áldozatait: a terv meghiúsul, és közben ráadásul magában tudja mindenki azt is, hogy pragmatikusan szemlélve eleve képtelenség lett volna, és marad végül csak a remény, a nagybetűs Ismeretlen csábítása Lengyelország képében, amiből persze megint csak nem lesz semmi – meg az ordítás a maguk és mások lelkéért, ez a katexochén kamaszos gesztus.
És ilyesmikkel van teli ez az egész szöveg.
A főhős a Duna-versekből ismert szellemet valami egészen konkrét dolognak képzeli, ami elárasztja az árteret, és beszélgetni lehet vele. Teljesen komolyan hisz benne, hogy az emberiség fejlődése megállt, és onnan kezdve a pusztulás felé sodródik, egy pontosan meghatározható időpont óta méghozzá: néhány héttel a holdraszállás után (de hogy mi volt akkor? biztosan nem Csehszlovákia megszállása, mint Radics írja, hiszen az egy évvel korábban történt, de akkor mi? a woodstocki fesztivál? a Kadhafi-puccs? az első Repülő Cirkusz-epizód?). Elismerően figyeli, ahogy apja és az ő testvére felosztják maguk között a világ szemmel tartását, és adandó alkalommal a nyomukba is lép a barátjával. Nos, jelen sorok írója életkoránál fogva éppenséggel lelkesedhetne még mindezért, hiszen még fiatalabb is, mint a regény hősei a regény végén. Úgy alakult azonban, hogy korán kiábrándultam az ilyesféle ködös dolgokból. Ami persze szintén nem egyszerű dolog. Történt egyszer például, hogy ültünk a barátaimmal
a fűben a Normafánál, beesteledett, feljöttek a csillagok az égre, a többiek pedig a szellemekről kezdtek beszélgetni, először csak könyvekről, amelyekben szerepelnek szellemek, de azután az egyik lány bevallotta, hogy neki bizony egyszer a kollégiumban megjelent egy szellem, aki ráadásul tudott mindent róla, és a többiek is azt gondolták, hogy kell, hogy legyenek a földön valamiféle láthatatlan lelkek, és aztán hogy csak a legkorlátoltabb emberek nem képesek belátni, hogy valószínűleg nem csak az létezhet a világban, amit az ő kockafejük tudományosan igazolni képes – én pedig mint legkorlátoltabb ember, valamiféle elfoglaltságra hivatkozva elsétáltam a hidegben a sötét buszmegállóba inkább, pedig nem volt semmi dolgom másnapig, szívem telve magánnyal.
Na de: érdekelt-e ez bárkit? A kérdést persze azoknak tudom csak feltenni, akik egyáltalán tovább olvastak, de azt hiszem, jó okkal gondolom, hogy még az ő válaszuk is az lenne: hát nem. Ami tökéletesen érthető is, hiszen ezzel a történettel legalább két gond van, az egyik, hogy hasonló traumák, más emberekkel, más dolgok miatt lejátszódnak mindenki életében, a másik meg, hogy önök, kedves olvasók, nem szerelmesek belém, mert ezen a történeten legfeljebb a szerelmem nem ásítaná el magát (de inkább talán még ő is). És hát igen: ez a baj ezzel a regénnyel is. Hiszen saját kiskori és fiatalkori történetei mindenkinek végtelenül fontosak, mert sosincs bennünk még egyszer annyi érzékenység, elvész a legkisebb dolgokból is a végtelenre nyíló távlat, és sajnos legtöbbször ellaposodnak az egész eget betöltő barátságok és szerelmek; elmesélve őket azonban szinte elkerülhetetlenül banalitásba fulladnak, hiszen a másik idegszálait nem ezek, hanem egészen hasonló és teljesen más történetek huzalozták. Az ilyen történetek banalitásába való beletörődés azonban nem más, mint maga a keményi értelemben vett felnőttség, ennélfogva aztán nem csoda, hogy az időgépet építő elbeszélő tulajdonképpen kénytelen megtartani azokat magának, hogy megőrizhesse ragyogásukat, így pedig az ő rekonstruált fiatalkori optikája határozza meg az arányokat ebben a szövegben, minek nyomán egy kismacska vagy egy karácsonyfa megvétele hosszú oldalakat betöltő témává léphet elő. És mivel a regény elején ott áll egyértelműen, szerzői aláírással, hogy a regény fikció, az ostobaság látszata nélkül nem tehetjük meg azt sem, hogy Kemény Istvánért való rajongásunkban megkerüljük ezt az egész játékot, és egyszerűen nekilássunk megismerkedni kedves szerzőnk ifjúkorával.
Így aztán aligha csodálkozhatunk, hogy ezzel az igen alapos, ám az olvasóját jórészt kirekesztő szöveggel szembekerülvén a legtöbb kritikában szóba kerül a hol palástolni próbált, hol pedig szabadjára engedett felháborodást szülő mély unalom, mely a regény olvasását sok ponton szerintem is igencsak jellemzi. Ráadásul a fiatalság általános érzelmi túltelítettsége és az, hogy a fiatalság autonóm értékként jelenhessék meg, ne csak pusztán afféle előszobaként a felnőttséghez, mind megköveteli, hogy a szöveg sorra kicsavarja a teleologikus alakzatok nyakát. Így válhat Emmából a látott módon valódi gyerekkori szerelem és elérhetetlen, gyönyörű nő, nem pedig csupán a majdani feleség, aki ekkor még épp nem az. És a szövegben végig ott sertepertélő Pataival kapcsolatban is sokkal fontosabb a családban betöltött mitikus szerepe, aminek nyomán Tamásra valamiféle kiválasztottság háramlik és a vele kapcsolatban megnyilvánuló furcsa, nyomasztó vonzás-taszítás, mint hogy tisztázódjék, hogy mit is vétett ellenük, és hogyan lehetne ezt kiegyenlíteni. Az olvasót, aki szeretné mindezt legalább érteni, ha már érezni, mivel nem vele történt, nem érezheti, büntetésül, hogy ilyen felnőtt módra gondolkodik, a tizedik fejezet véget érni nem akaró asztalterítés-jelenetei várják, ami közben a címbe emelt bosszú egyszerre növekszik hatalmasra, és marad tökéletesen tartalmatlan.
Az ellenállás melankóliája egyik legmegdöbbentőbb jelenete a regényben korábban apokaliptikus vízióvá duzzadt eseményeket kivizsgáló parancsnok kifakadása: „Katasztrófa! Persze! Utolsó ítélet! A lófaszt! Maguk a katasztrófa, és maguk az utolsó ítélet, mert maguknak még a lábuk se ér le a földre, hogy dögölne meg minden alvajáró!” A Kedves Ismeretlen-ben nincs parancsnok, csak egyetlen, végletesen abszolutizált, minden mást kizáró (a szó etimológiai értelmében: idiotisztikus) elbeszélői világszemlélet, minek nyomán az olvasó, aki egy csomó mindenről úgy véli, hogy ezt felnőtt ember (mind az író, mind az elbeszélő) igazán nem gondolhatja komolyan, egyre kényelmetlenebbül érzi magát, és kétségbeesetten kutat az irónia vagy legalább a racionalitásra való bármiféle reflexió után – ami azonban nincs. A Krizsán-féle időgép megtesz minden tőle telhetőt, hogy legyőzze végre az ellenséget, és megtalálja a módját, hogy visszatérjen a fiatalságába. A Kemény-féle regény pedig nem hoz ítéletet ennek lehetségességéről, ám eközben a szöveg inkább egyféle konceptuális műalkotássá válik, ahol a lényeg voltaképpen nem a mondatok hosszú egymásutánja, hanem ennek a törekvésnek a színrevitele. Aminek másik résztvevőjeként, meghatott kamaszként vagy felháborodott parancsnokként, az olvasónak meg a kritikusnak kell kimondania, hogy szembeszegülhet-e ilyen módon bárki a felnövekvés keserű és kényszerű törvényével. Az én válaszom egy tökéletesen egyértelmű nem. Ám ha ez a nem nem lenne ilyen határozott, nem lenne ilyen mélyről jövően szomorú sem.

Lengyel Imre Zsolt