Rácz Péter

A ST.-NAZAIRE-I KIKÖTŐBEN

mint móló és pillér közt a ritmusában megzavart hullám,
már nem a szél, de vizek lökdösik víznek egymást
tehetetlen, tíz méterre is felcsap, nem lehet, hogy
az ostromlott kőfal e heves kérlelésre ne adná
nanomilliméterét legalább, mégis áll szilárdan
száz éve és víz porlik föl szerte fehéren, válik a hab ismét
ólmos masszává lezuhantában, hogy erőre kapva őrjöngjön megint,
ketrecének rohanó vadállat, gyűjt majd pocsékol, rogy királyi
halottként hullámsírba és támad bőszen, fröccsentve sós dühét
a légbe éjjel és nappal, majd megint éjjel s utána nappal
örökre, ahogy a tüdőmet megjárt levegő oszlik lovagolva
láthatatlan hullámon, hogy beszívd te is, mint én a tiéd,
egyesülve nem várt kapcsolatban, ruhástul is meztelen két alak,
széttárva karok és lábak, bőr párállik, küld sós nedvet
a lágyan lebbenő függönyön át a légbe az alvó testről,
csak a hullámok fodró leple takar, kapdos alá újabb
széllöket, erőt gyűjtve a dagályhoz, lég habozza a vizet,
de mindezt a hold mozgatja, karja nincs, úgy csap
mérgesen a mellvédhez mégis, zöld hajótest áll neki
ellen, a tébolyult csapkodást testtömegével fékezve
időre, tűnik el és van, tűnik el és van újra, játéka ennyi
a tüneménynek mindig, rabul ejteni elég, ha lenyűgözve
lenni vágysz, a tengerhez állj, vagy állhatsz bárhol
megelégszel, ha sajnálnak is, majd légy boldog
a meghaláskor