Orosz István

EMLÉKEZÉS KASS JÁNOSRA
(1927–2010)

Könyvművészként, könyvillusztrátorként ismerik, ismerték legtöbben Kass Jánost. A pályatárs, Juhász Ferenc majd fél évszázada szólította így: a könyv megbűvöltje és ihletettje. Generációk nőttek föl a rajzain, még ha nem is mindenki tudta, hogy amikor olvasókönyveket és versesköteteket, antológiákat és történelmi regényeket lapozgatott, Kass János képei tették teljesebbé az élményt. A könyvillusztráció – egy interjúban fogalmazott így – csupán a „jéghegy csúcsa” volt. Amikor az Iparművészeti Főiskolára kerülvén először láttam, már ismertem plakát- és bélyegterveit, amikor rajzfilmmel kezdtem foglalkozni, már tudtam, hogy az első európai computer-animáció, a John Halassal együtt forgatott Dilemma az ő tervei alapján készült, kiállításain járván láthattam kerámiáit, plasztikáit, festményeit, fotóalbumokat lapozva kontrasztos fényképsorozataira bukkantam, közös nyomdász barátunk műhelyében belelapozhattam önálló rézkarcaiba, és legutoljára, már felnőttként megismerhettem az írásait is. „Ma a művész ismét hasonló a reneszánsz mesterekhez. A kornak ilyen vagy olyan formában szüksége van rá. Mindenhez kell értenie, mindenről kell tudnia. A tudomány egyre inkább specializálódik, és csak részterületeket képes átfogni. A művésznek mindent látnia kell, és fel kell készülnie minden feladatra Leonardóhoz hasonlóan.”
Naiv szándék fél évezreddel Leonardo után reneszánsz eszmények szerint élni? Kass megpróbálta. Nem csak alkotóként, tanárként is teljes a pályája. Maga volt a kulturális kontinuitás. Magától értetődő természetességgel mesélte tovább, amit Mórától, Móricztól, Kassáktól hallott, Buday, Vasarely, Szalay Lajos társaságában tapasztalt. Ablak volt a világra. Kass-rajzokon át üzent haza Faludy és Határ Győző, s olykor úgy éreztük, kézszorításával Dürer, Gutenberg és Misztótfalusi Kis Miklós keze melegét adta tovább a tanítványoknak. Magyarként is az Univerzum polgára volt. 1957-es Szent Sebestyénével az elsők közt siratta el a forradalmat, a Cantata profana térdre roskadó, kiontott belű csodaszarvasával pedig megteremtette a megalázott ország emblémáját. Meseillusztrációkat rajzolva a mindenség ablakait nyitogatta, a Tragédia kísérőrajzaihoz a relativitáselméletet, a Kékszakállú illusztrálása közben a mítoszok egyetemes szimbolikáját tanulmányozta, s diákmunkákat korrigálván az Ószövetség-gel példálózott. Gazdag élete valós és jelképes utazások sűrű szövete volt, mégis, ha megjelent valahol, oly odafigyelő teljességgel volt ott, mint a bölcs szemlélődés tollrajz kontúrjába öltözött, önarcmássá váló Szent Ference. A könnyű kézzel megrajzolt („az a legendás bal!”), mintegy odavetett vonalak csak a felszínét karcolták valaminek, csupán a dimenziókat jelölték ki, összekötvén a látott valóság csillagrendszerének elemeit, azért, hogy sejtessék a látható világ mögötti tartomány sötét, álommély tömbjét. A „látható” Kass is zavarba ejtően gazdag volt, megejtő formaművészete, átgondolt jelképvilága, kompozícióinak öntörvényű geometriája, rafinált zenei építkezése mind-mind, akár külön is revelálták a jelentős művészt, a lényeg azonban mélyebben volt. Az átbillenő könyvoldalak, a mulandó papírlapok mögött a rajzok ezer erős gyökérrel kapaszkodtak meg abban a valamiben, amelyre jobb szót, mint kultúra, nem találok, amelyet úgy képzelek el, mint Kass-képek hullámzó felszíne alatt rétegződő végtelen geológiát.
Elemző, tudatosan dolgozó alkotónak ismertem meg, pictor doctusnak, hisz minden vonala kapcsolódott a valaha húzott összeshez, a népművészet szikár indáihoz, a perspektivisták rafinált térhálózatához, a posztmodernek transzparens kérdőjel-kacskaringóihoz. Kass toll- és ecsetvonásai a gondolatok és a sejtelmek, az eszmék és az ábrándok műtermi ellenpróbái.
A hatodik születésnapomra kapott és azon nyomban „társ-illusztrált” mesekönyv, a Nils Holgersson csodálatos utazása óta egy kicsit Kass-tanítványnak képzeltem magam, bár a szó köznapi értelmében Kass János sosem tanított. Az Iparművészetin a feleségem évfolyamát vezette, de talán, mert sokat látott az osztályban, valahogy mégis tanítvánnyá fogadott. Hivatalossá akkor vált az adoptálás, amikor a szegedi Kass Galéria „Tanítványok” című tárlatsorozatára engem is meghívott, meg persze a nevezetes János-napi összejövetelekre. Számon tartotta mindegyik diákját, bennünket is, utoljára talán épp akkor mozdult ki hazulról, amikor néhány hete eljött a kiállításunk megnyitójára. Nézegetem az utolsó fényképet, Janó kezében vörösbor… jánosáldás?… mögötte a galéria falán a képeim. Fölnagyított könyvillusztrációk. Az egyiken egy kislegény madárháton repül, repül, repül a végtelen felé… most már tudom, az a legelőször látott (konok gyermeki öntudattal talán ki is egészített) illusztráció, a Nils Holgersson-könyv rajza volt az ihletője.