Nóvé Béla

ÁTHALLÁSOS OTTHONOK, VERSEK

Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai
Pallas–Akadémia, Csíkszereda, 2009.
488 oldal, ár nélkül

Markó Béla legújabb könyve – húsz-egynéhány saját vers-, műfordítás-, esszé- és interjúkötet után – nem ígér könnyű olvasmányt. E tényt maga a szerző is elismeri előszavában („Farkas az ágy alatt. Széljegyzetek egy lehallgatási dossziéhoz”), ha ugyan „szerző”-ről, „mű”-ről ez esetben beszélni lehet. Nem mintha elvont esztétikai dilemmák támasztanának kétséget e bevett kategóriák használhatósága iránt, sokkal inkább otrombán köznapi – irodalmon inneni, túli – kényszerkörülmények. Például az a bizarr alaphelyzet, hogy ha e félezer oldalon nyomokban, többszöri áttétellel netán fel is ismerni az egykori vásárhelyi költő, az Igaz Szó szerkesztőjének szavait, ő maga azokat eredetileg a legkevésbé sem a nyilvánosságnak szánta, miként e lapokon sűrűn idézett jó néhány rokona, barátja és írótársa sem. Szándékukat respektálva ilyenformán a „kollektív szerzőség” sem áll meg, ha csak azt gálánsan ki nem terjesztjük az egykori román titkosszolgálat, a Securitate neves, fedőneves és máig névtelen állományára. Ez az alig szerkesztett jókora szövegtest ugyanis nem más, mint Markó Béla – a „Marian fedőnevű célszemély” – közel négy éven át prolongált lakás- és telefonlehallgatásának a belügyi archívum mélyéről csak nemrég előkerült aktája.
Noha e Markó-féle forrásközlés a maga műfajában (titkos lehallgatási jegyzőkönyvek) aránylag unikumnak számít, a rendszerváltás 20. évfordulójához közelítve korántsem az egyetlen megkésve robbanó irodalmi, közéleti szenzáció Erdélyben. Mielőtt belefülelnénk hát „egy irredenta hétköznapjainak” nyolcvanas évekbeli intimitásaiba, érdemes talán felmérni annak tágabb akusztikáját – már csak azért is, mert Magyarország és a nagyvilág mai, minden mást túlharsogó válságlármája méltatlan módon elfedi, hogy a sok megpróbáltatást kiállt romániai magyarság nem kevés elszánással s időnként katartikus erővel igazán csak most kezd szembesülni ’89 előtti múltjának nyomasztó titkaival. Elég itt Szilágyi Domokos alig három éve történt posztumusz lelepleződésének érzelmi-erkölcsi sokkjára utalni, vagy azóta Mátray László színházi és Xantus Gábor filmrendező hasonlóan szenvedélyes vitákat kavaró eseteire. (A „Szisz”-ről 2006 őszén többek közt Cs. Gyimesi Éva, Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa és Stefano Bottoni részvételével rendezett kolozsvári szimpozionon elhangzottak sajnos máig nem jelentek meg, ahogy magyarul Szilágyi hajdani ügynökjelentései sem – készült viszont halála 30. évfordulójára két tisztes portréfilm is róla: a Szemből, halál B. Nagy Veronika és Sánta Ádám – s Az utolsó maszek Maksay Ágnes és Marius Tabacu munkája.) 2009 nyarán, a Markó-kötettel közel egy időben jelent meg Szőcs Géza rendhagyó, három évtizedet felölelő, nagyívű öndokumentációja (Farkas Wellman Endre–Szőcs Géza: Amikor fordul az ezred. Ulpius ház, 1989), valamint Molnár János a Romániai Református Egyház terjedelmes ügynöknévsorát és egykori belügyi aktáit közreadó forráskiadványa: a Szigorúan ellenőrzött evangélium – benne, több más lelkészével, Tőkés László megfigyelési iratai –, ám hírlik: az erdélyi unitáriusok is hasonló radikális „önátvilágításra” készülnek. Nemrég a világhálón több politikus és médiaszemélyiség is közzétette a róla fennmaradt belügyi aktákat (Kelemen Hunor, Toró T. Tibor képviselők, Niculescu Tóni külügyi államtitkár, Kacsó Sándor, az RTV magyar szerkesztőségének vezetője), s ha valaki e máig érzékeny ügyekről felelősségteljes, nyílt vitát akar olvasni, elég, ha csak megnyitja a Transindexet, az erdélyi magyar közélet „mentálhigiénés derítőjét”, avagy Könczei Csilla és Boros Zoltán izgalmas, múltfeltáró blogjait (konczeicsilla.egologo.transindex.ro; www.disputa.ro). Nemrég magyarországi történészkörökben is méltán elismerést szerzett egy fiatal erdélyi kutató, László Márton forrásközlése (Máthé János: Magyarhermány kronológiája, 1944–1964. Pro Print Kiadó, Csíkszereda, 2009 – többek közt Rainer M. János és Gyáni Gábor írt róla), hogy a legújabb – és feltáró erőben minden eddiginél súlyosabb – tanúságtételt: Cs. Gyimesi Éva könyvét ki ne felejtsük e gyorsmustrából! (Cs. Gyimesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Korunk–Budapesti Porta, 2009.)
A párhuzamok és kontrasztok – fentieket a titkosrendőri akták honi recepciójával egybevetve – nyilvánvalóak. Az viszont váltig elemzésre vár, hogy Magyarországon hogyan és hányszor sikkadt el az igazság pillanata (áldatlan ügynöktörvény- és átvilágítási viták, iratvisszatartások és kiszivárogtatások etc.), s hogy vajon miért nem tudták a hasonlóan felkavaró esetek (Tar Sándor, Bódy Gábor, Szabó István, Javított kiadás, kompromittált politikusok, tudósok és egyházvezetők) legalább a rendszerváltó derékhadat az elmúlt húsz évben érzelmi-erkölcsi, majd jogi-politikai konszenzusra bírni. Romániában – mint a Markó-könyv fogadtatása is biztatóan jelzi – ez az esély talán még nem veszett el végleg. Ott a civil kurázsit, hűséget, szolidaritást másfajta – többnemzedéknyi – szavatossággal mérik. (Lásd Könczei Csilla blogjának indítékát, hogy a Securitate által meghurcolt apjának, Könczei Árpád etnográfusnak, a Korunk szerkesztőjének holta után jó negyedszázaddal ilyenformán is elégtételt adjon!) Igaz, a jogállami „fazonigazítás” is ráérősebb, mint mifelénk. Mert annak, hogy Romániában egy efféle megkésett belügyi forrásközlés még ma is eseményszámba megy – az egykori célszemély kilétén túl – legalább két nyilvánvaló oka van. Az egyik a Ceausescu-diktatúra a késő kádárinál hasonlíthatatlanul mélyebb traumája, az az alig elviselhető kettős nyomás, amit a romániai magyarságnak egy hadikommunizmussá züllesztett, dühöngőn soviniszta rendőrállamban kellett kiállnia, egészen 1989 karácsonyáig. A másik ok: a szekus iratok legalább egy, de inkább másfél évtizedes visszatartása, hiszen a bukaresti parlament csak 1999 végén hozott törvényt (187/
1999.) a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság (CNSAS) fölállításáról, míg maga az iratkiadások dömpingje alig két-három éve indult meg, mikor az ország uniós csatlakozása küszöbén egyszerre több ezer iratfolyóméternyi aktát szabadítottak fel a titkosság alól. De nem csak e késleltetett hozzáférés, sokban a nyilvánosság értelmezése is eltér a magyarországitól. Elég itt talán két „helyi szín”-t kiemelni: a román rendelkezések szerint csak személyre lehet kutatási kérelmet beadni, ügyre, célcsoportra és operatív akcióra nem – ugyanakkor a besúgó kilétét a hajdani besúgott kívánságára a CNSAS hivatalból köteles nyilvánosságra hozni.

A 2006-ban Markó Bélának átadott Marian-dosszié a róla fennmaradt lehallgatási jegyzőkönyveket tartalmazza 1986 áprilisától 1989. december 16-áig, az operatív tiszttől háromhavonta elvárt „elemzésekkel” és a lehallgatótechnika további engedélyeztetésének pedánsan csatolt szolgálati kérelmével együtt. Az anyag formailag és műfaját tekintve némiképp elegyes: a lehallgatási jegyzetek kézzel, az operatív resumék és engedélykérelmek géppel írottak. Az előbbiek, melyek nagyobbrészt egy kéztől (P. D. főhadnagyétól) származnak, felváltva hol narratív összefoglalókat, hol eredeti (?) párbeszédrészeket rögzítenek – megidéző erejükkel nyilván ez utóbbiak az izgalmasabbak.
Nos, mi az, ami e jókora irategyüttest forgatva – kéziratként 1218 oldal! – ma is torkon ragadja az olvasót? Első és maradandó benyomásként: a többszörösen kódolt, lázas kommunikáció! Itt van mindjárt az oda-vissza fordítás kényes és nem kevés értelmezési csapdát rejtő aprómunkája, hiszen e hajdani telefon- és lakáslehallgatások, titkon rögzített szerkesztőségi disputák és irodalmi estek (merthogy lakáson kívüli hangrögzítések is folytak!) eredeti, magyar nyelvű közléseit a szekus lehallgató tiszt legott román dialógusokká és rezümékké írta át – olykor meglepően jó, máskor csapnivaló dramaturgiai érzékkel –, hogy aztán jó húsz év múlva mindebből vaskos kötetnyi magyar „visszafordítás” készüljön (Váli Éva gondos munkájával). Kérdés persze, hogy Markó Béla s e monstre „állambiztonsági hangjáték” sok tucat más szereplője vajon ráismer-e saját mondataira, s ha igen, érti-e még azok egykori üzenetét. Hisz egymás közt maguk is erősen kódolt nyelvet beszéltek: bizarr metaforák, szó- és névjátékok, fanyar poénok és ironikus rájátszások egész arzenáljával élve, s közléseiknek megannyi váratlanul felcsapó nevetés, sűrű elhallgatás adott – igazán csak akkor és ott érthető – nyomatékot. (Nota bene a szekus fordító e metakommunikatív jelzéseket is szorgosan rögzíti, mi több, kommentárjaiban egy-egy ironikus fordulatot sem rest értelmezni magyarul nem értő elöljáróinak – például: „10 Mai, 10 Mai / Nem kell nekünk a király!”, lásd a 381. oldalt!) Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a háttérből szünet nélkül szól a rádió – többnyire a Kossuth, ritkábban a SZER, az Amerika Hangja, a BBC vagy a Vatikáni – erősen zavart adása, máris nyilvánvaló, hogy a történelmi rejtvényfejtés minősített esetével van dolgunk. Valóban, az olvasó ezúttal nem kisebb kalandra vállalkozik, mint egy emlékeiben is dermesztő diktatúra kódjainak és ellenkódjainak utólagos „desifrírozására”.
Ám lássuk, mi minden derül ki „egy irredenta hétköznapjairól”! A választ előszavában már az egykori „célszemély” is megelőlegezi: „A pokol egy hosszú, unalmas lehallgatási dosszié, amelyből mindent meg lehet tudni, és semmit sem.” Mert ugyan ki érti ma ezt a „mindent” és „semmit”? – kérdi Markó, elősorolván belügyi bűnlajstromát: „Tiltott rádióhallgatás? Közlés engedély nélkül külföldön? Tiltakozás a helységnevek kizárólag román használata ellen? Tiltakozás Illyés Gyula, Kós Károly betiltása ellen? Tiltakozás egy magyar diplomata fogvatartása ellen? Nacionalista-irredenta magatartás? Tiltakozás Ion Lâncrânjan Erdélyről szóló könyve ellen? Aláírásgyűjtés? Külföldiek elszállásolása otthon? Öcsém szökése a zöld határon Magyarországra? Folytathatnám a kérdéseket.”
„Operatív szempontból” persze főként a nevek és ügyek érdekesek. A kapcsolathálók, tervek s az eleve ellenségesnek gyanított akciók. A rendőrállam elnyom, összeprésel, hogy aztán bőszen számon kérjen minden „együttlélegzést”, konspirációt. Markó Béla esetében persze volt mit. Az operatív tiszt egy rezümében többek közt megállapítja: „A célszemély különböző sajtótermékeket kap a bukaresti magyar követségről és a kolozsvár–napocai konzulátusról, amelyeket aztán ő továbbít ismerőseinek.” Való igaz, a követségről Szávai Géza közvetített, a konzulátusról Egyed Péter (hazai irodalmi lapokat), s miközben a kolozsvári terjesztés egyik „elosztó központja” Tompa Gábor volt, a vásárhelyi, székelyföldi „hálózaté” a sűrűn utazó Markó. Szaporodó magyarországi irodalmi kapcsolatait: Ilia Mihállyal, Baka Istvánnal, Géczi Jánossal, Zalán Tiborral, Csapody Miklóssal, Csordás Gáborral (Jelenkor-interjú), Alföldy Jenővel (ÉS-interjú) is árgus szemmel figyelik, akárcsak egyre sűrűbb „kettős publikációit”. Az utolsó két-három évben egy-egy magyarországi vendég érkezése – friss hírekkel, olvasnivalóval, gyógyszerrel, hiányélelmiszerekkel felpakolva – valósággal lázba hozza a „célszemély” népes baráti körét. (Köztük jóleső érzéssel fedeztem fel rendszeres futárként Tóth István Gábor és Danyi Gábor barátaim nevét, a budai Táncsics Gimnázium egykori tanáraiét, akik Határ/idő/napló – erdélyi figyelő című szamizdatunk lelkes munkatársai és elszánt csempészei voltak; mely lap 1987. szeptemberi száma az egykori „célszemély” négy szép szonettjét is lehozta!) Ám az „együttlélegzés” valódi alkalmait Markó számára nyilván a sűrű találkozások, baráti vizitek és telefonhívások jelentik az otthoniakkal – közülük is a legtöbbször lehallgatottak: Tompa Gábor színházi rendező, Gálfalvi György, Kántor Lajos, Egyed Péter, Farkas Árpád, Szávai Géza és Király (Káli) István. Markó csöndes buzgalommal egyengeti e nehéz időkben egy sor ifjú tehetség: Visky András, Kovács András Ferenc, Egyed Emese, Gagyi József és mások útját is: álláshoz, rendszeres megjelenéshez próbálva segíteni őket. Ha csak teheti, folyton úton van, fáradhatatlanul szervezi az Igaz Szó irodalmi köreit, s Évszakok címmel versantológiát, állandó lapot tervez a pályakezdőknek.
Eközben persze, akárcsak Romániában mindenki: gépkocsialkatrész után futkos, könyveket, gyógyszert és segélycsomagokat továbbít, s egy alig fűtött tömbházlakásban a négytagú családdal igyekszik túlélni az amúgy is emberpróbáló erdélyi teleket. A román adás nézhetetlen, a magyar Vásárhelyen már nem fogható, fürödni nemritkán egymáshoz járnak a baráti párok (mindig oda, ahol épp van meleg víz), s időnként még a lehallgatott telefon is alig használható. Mégis: „egy irredenta hétköznapjairól” talán ez a bizarr lehallgatói jegyzet árul el a legtöbbet: „11 óra. A célszemély francia verseket olvas a feleségének.”
Az élőbeszéd sajátos erdélyi ízei olykor a szövegek oda-vissza fordításain is átütnek: „Még a tegnap el volt utazva…”, „A célszemély Kolozsváron Utunkot (!) akart vásárolni… s azt mondja, maradtak még valami (benzin)jegyei…” Ide túl a ballagást „kicsengetés”-nek, a halottak napi temetőjárást „világítás”-nak mondják. Itt mindenki „örvend”, „kacag”, még a „félnormás” (félállású), „szolgálatos” (ügyeletes) firkász is, ki „azelőtt való nap” jött meg a „terepútról” (kiküldetésből), s váltig nem érti, miért „vették el a meleg vizet s a fűtést a blokban” etc. – „No, hallj oda!” – ámulna maga a „célszemély” is e sok furcsaságon, ha mindez nem az ő édes-keserves anyanyelve volna.
Vigyázó szemeit amúgy itt mindenki „Helgá”-ra veti – a sóváran lesett és fülelt Helgára, mi egykor Magyarország nem túl szellemes, egy keletnémet felvilágosító szexfilm címét elbitorló, szekus beceneve volt. (Nota bene: a miénk volt az egyetlen ország, melyet a román belügyi kód külön fedőnévre érdemesített!) Helga, Helga! Beh szép is vagy te, ily elérhetetlen távolból, és mennyi izgató nesz jön felőled! A kedvedért, lám, még Szűrös Mátyást is rohanvást megyünk hallgatni, ha barátaink telefonon riasztanak: a Kossuth rádión ő beszél (’88 elején!) a „kisebbségi magyarság sanyarú sorsáról” – saját hangjába, példásan üres pátoszába már akkor is fülig szerelmesen…
Ám ezen talán érdemes kissé mélyebben eltöprengeni. Markó Béla, mint előszavában írja, maga is attól tart, hogy mindaz, amit e könyvben közread, ma szükségképp „unalmas, olvashatatlan”. Én kissé másként gondolom. Mert aki e komor, célzatosan szelektív és önismétlő belügyi dokumentáció kétharmadán sikerrel átrágja magát, az 1989 napi krónikájához érve szükségképp megérzi, hogy a félszeg és konspirált üzenetváltásokon mindinkább átüt a feszült várakozás, s a történelem váratlanul felgyorsult dramaturgiája egyszerre sajátos jelentéstöbbletet, valódi súlyt ad a mégoly köznapi híreknek, eseményeknek is. Hiszen zsigerei mélyén már érzi mindenki: Kelet-Európa hatalmasan meglódult, s e sodró ár előbb-utóbb a romániai diktatúrát is magával sodorja. Még lomhán halad lefelé a gálya, nyögve, ropogva, de a távolból már hallani a zuhatag moraját… Mit hoz a jövő, ki hol és hogyan éri meg azt?
A romániai, erdélyi társadalom s benne a megtizedelt magyar értelmiség lélegzet-visszafojtva vár. Vár, s amíg többet nem tehet, még jobban összekapaszkodik, együtt fülelvén a zuhatag közelítő moraját. Hogy eközben a szorongás, a hírzárlat netán téves helyzetértékelésre, önámításra (l. Szűrös!) vagy a valóság által réges-rég túlhaladott külpolitikai spekulációkra ragadja? Mi sem érthetőbb és – sok év után is – szívszorítóbb ennél! Nem tudni, Markó és közeli barátai: Tompa Gábor, Gálfalvi György és mások valójában mit tartottak 1989-ben a kelet-európai változásokról, s ez ügyben, meglehet, nem túl korrekt azt a néhány kétes hitelű mondatot idézni, ami a lehallgatási jegyzőkönyvekben áll. Ám akárhogy is, egyéni megítéléseknél ezek jóval többet sejtetnek: sokan láthatták így, e „kútmélyi” perspektívából az akkori viharzó felhőjárást. Íme, néhány részlet:

(„Marian” 1989. január 22-én Hajdú Győzővel az Igaz Szó lehallgatott szerkesztőségében beszélve:) M.: „Mozognak a szovjetek! Bár a nemzetiségi kérdésben nem akarnak nagy változást!”
(„Marian”, Gálfalvi György és Nemes László 1989. május 17-én az Igaz Szó szerkesztőségében:) „G. és Markó amiatt háborognak, hogy magyar testvéreik konfliktusba keveredtek a csehekkel. Markó:
»A probléma a következő: folytatódik a román–magyar konfliktus, és ez most éppen elég lenne! Tudni való, hogy ilyenkor nem szabad nézeteltérésbe keveredni sem a szerbekkel, sem a csehekkel vagy az osztrákokkal, és ennek dacára elkezdték a ,cirkuszt’ a csehekkel!« M. véleménye szerint a kormány a hibás ezért.”
(„Marian” 1989. június 19-én, három nappal Nagy Imréék újratemetése után a szerkesztőségben Hajdú Győzővel beszélve:) „M.: Hát nem nézted a televíziót? H. Gy.: Nem! M.: Népgyűléseket szerveztek Nagybányán, Szatmáron, Nagyváradon, Aradon! […] H. Gy.: Hogy elítéljék a fasizmust! M.: Igen, azt mondták: egyértelműen fasiszta megnyilvánulások voltak! […] H. Gy.: És most mi lesz? M.: Nem tudom, azt hiszem, nekünk is meggyűlik a bajunk!”
(„Marian” 1989. június 22-én otthonában Tompa Gáborral:) „M.: Az a legrosszabb, hogy most ideális a nemzetközi konjunktúra, folyhat a belpolitikai »cirkusz«, mert senki sem fog erőszakkal beavatkozni. De ha a kelet-európai helyzet bonyolultabbá válik, azonnal megteszik. T. G.: Akkor ez csúnyább lenne, mint 68-ban. M.: Sokkal »csúnyább«! Tehát elsősorban ezt kell kivédeni! […] T. G.: 1968-ban a románokat nem érdekelte, hogy Csehszlovákia ki akar lépni a szocialista táborból, meg sem említették a dolgot! Egy szó sem hangzott el arról, hogy Csehszlovákia a szocializmus ellen van! Most viszont elsőnek rohannának egészen biztosan, mert Magyarországról van szó, nem ismételnék meg a 68-as magatartásukat! M.: Szerintem már fel is vannak készülve erre teljes gőzzel!”

Persze sok még a kérdőjel, melyek feloldása a személyes indítékok s a korabeli viszonyok egyformán árnyalt elemzését igényli. Vajon mik voltak az ellenállás esélyei, a kollaborálás és a hatalmi felelősség fokozatai? Avagy a kemény diktatúra valóban nem hagy választást? Így, úgy mindenkire mimikrit, kompromisszumot kényszerít, ha nem saját túlélése, hát családja, barátai, szűkebb és tágabb közössége érdekében? Hiszen a nyolcvanas évekre – a terror és nyomor fokozódó nyomása alatt – Romániában már mindenkinek akadt félni- és féltenivalója, ami sokakat eleve kiszolgáltatottá, zsarolhatóvá tett. „Békeidőben” a formális párttagságot még talán megéri egy-egy a közösség számára is értékes katedra, szerkesztői vagy kiadói pozíció. (Markó is párttag volt mindvégig; tiltakozását a kötelező román helységnévátírás ellen épp a megyei, városi titkárok jelenlétében mondta el, amint azt lehallgatva a Marian-dosszié is gondosan megörökíti.) De vajon „értékmentésnek”, közösségért hozott „áldozatnak” számít-e az RKP PB vagy KB póttagsága – melyet Sütő András egészen 1984-ig, Hajdú Győző azután is viselt? Hajdú, alias „Graur” fn. célszemély, számos baljós emlékű hecckampány szónoka, maga is a könyv – és a Ceausescu-korszak egyik emblematikus alakja, egyszerre elnyomó és áldozat, főnök és cinkos, akit a Szeku, miközben beosztottjai megregulázására biztat, Gálfalvihoz, Markóhoz és másokhoz hasonlóan rendszeresen lehallgat.
Ám legalább ilyen izgalmas, még feltárandó kérdés az elnyomógépezet belső átrendeződése, melyről új könyvében Cs. Gyimesi Éva is fontos megállapításokat tesz. A Szem a láncban szerzője ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a hetvenes évekről a nyolcvanasokra a politikai paranoia eluralkodásával Romániában voltaképp fölcserélődik a függelmi viszony, s a Securitate immár engedelmes bábként mozgatja a korábban őt felügyelő helyi párt- és állami vezérkart. Cs. Gyimesi a maga államvédelmi „balesetein”, a kolozsvári egyetem ismételt fegyelmi ügyein példázza mindezt, s noha előtárt dokumentumai meggyőzőek, a jelenség, mint latens hatalmi struktúraváltás általánosíthatóságát, még bizonnyal kiterjedt alapkutatásoknak és elemzéseknek kell igazolniuk.

Szigorú szakmai szemmel – mint történeti forrásközlés – a könyv hagy némi kívánnivalót. Markó Béla előszavát, néhány dokumentum fényképét s a névmutatót leszámítva az olvasó valójában ömlesztve kapja az egykori szekus dosszié tartalmát – a dátumokból ítélve keletkezési rendben, de minden további jegyzet, forráskritika és kereszthivatkozás nélkül. (Ez utóbbiak pontos iratszámmal ellátott utalásai már csak azért is elkeltek volna, mert a Marian-dosszié más egykori célszemélyek aktáiból is sűrűn átvesz szövegeket: így „Gherasim” = Gálfalvi György, „Dumitru” = Demeter József és „Graur” = Hajdú Győző lehallgatási dossziéiból.) Néhány szekus tiszt nevét és rangját („Maior Ioan Grama”, „Maior Emil Bota” etc.) a közölt iratokon ugyan meghagyja, ám az anonimizálásokat s a másféle eredetű szöveghiányokat már nem jelzi. E mostani kiadvány nem közöl továbbá hálózati jelentéseket, ügynökazonosítókat és más operatív aktákat sem, holott Markó Béla többször elmondta, hogy korábban is rendszeresen beidézték – így a máig rejtélyes szentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborrobbantás ürügyén –, zaklatták, sőt megfigyelési dossziét is vezettek róla (ennek kiadatlan anyaga kb. hetven-nyolcvan oldalra tehető). Az olvasó oldalát persze leginkább az fúrja, hogy mennyire teljes a Marian-dosszié e most megjelent változata. A kérdésre nemrég az egykori „célszemély” válaszolt meggyőző nyíltsággal a kötet budapesti premierjén. Eszerint csak néhány intimitást hagyott ki a könyvből, együttvéve talán ha másfél oldalnyit, rokonai és barátai iránti diszkrécióból. Arról viszont maga sincs meggyőződve, hogy az egykori iratok teljes anyagát kapta kézhez, ellenkezőleg: a jelek szerint ez is csak töredék.
Nem kétséges: az Egy irredenta hétköznapjai még tüzetes egybeolvasásra vár a már ismert és a még ezután napvilágra kerülő dokumentumokkal. Markó töprengő bevezetőjében maga is jelzi, hogy e kiadványt inkább elrettentő mementónak, mintsem végszónak szánta: „Ez most az »ő könyvük«, a kukkolóké. De meg kell hamarosan írnom az »én könyvemet« is.”
Hát írja csak meg, amíg úgy érzi – azt ezek után, úgy lehet, még inkább várja a közönség, mely saját „emlékezetmunkájához” váltig fogódzókat keres. Hogy ne váljék valóra a keserű jóslat, mely egy jó húsz éve írott szonettjében áll, ami A felejtés rímei címet viseli homlokán:

„…hiszen tudni sem
fogjuk, s nem is akarjuk, hogy milyen
volt, mert a túlélés: amnézia!”