Markó Béla

TALÁLD KI MAJD

Leválik idei testünk a csontról,
gyűrődés, ránc, sebhely, minden lehull,
a szemgolyó, mint szilva, elgurul,
s az áttetsző váz alig-alig gondol

egy súrlódást, egy reccsenést, egy szürke,
nehézkesen felszálló verebet,
már csak az üres bordák fénylenek,
ahogy a hó gyorsan pergő ezüstje

átfut közöttük, és fehér kupacba
gyűl lent az Isten elaprózott arca,
körülöttünk már csupa nyersanyag

hever, s formázni ott vannak az ágak,
ugyanazok, de új lombot kívánnak:
találd ki majd ismét az arcomat!