Hegedűs Lajos Hunor

ŐSLÉNYEK

„Nafijam. Mán mëg is jöttél”, fogadta az öreg, amikor a lóval beért a tanyára. „Engëdelmës vót a vín jószág?”
„Ez? Hát, nem nagyon akart mënni – këllëtt neki a biztatgatás –, csak itt indult mán mëg a vígin, ahogy lëgurultunk a gátrúl, gondolom, kezdte gyanítani, hogy hazafele van a mënet. Onnan vót kedve szaladni.”
„Igaz-e? Biztatgatni këllëtt? Heejte”, paskolgatta a lovat az öreg. „Jó’ van. Kifoglak, osz’ kapol ënni-inni. Ne fíljél, fijam, mëgszokik ez majd tígëd, oszt majd hallgatni fog tërád is.”
Nem várom én azt itt ki, gondolta a gyerek.
Az öreg a gát tetején kiszúrta a turistafiút és a turistalányt.
„Hát ezëk mëg mit kolombolnak ottan”, ráncolta a homlokát. „Nem kérdëzëd mëg tűlük, fijam?”
„Ha gondolja…”, indult meg a gyerek. „Mondjuk én mán odafënn összeakadtam vélük, az elébb.”
„Kérdëzd mëg, nem-ë napraforgófődet keresnek, oszt ha asz’mongyák, igën, mondd mëg nekik, hogy errefele olyan nincsen. Mënjenek el amarra, Tilalmos felé, vagy akarmerre, csak innen minél messzebb lëgyën.”
A gyerek menetből kérdezett vissza:
„Mír azt keresnének?”
„Hunnan tudod, hogy nem-ë valami míhíszëk? Azok keresik a napraforgófődet, de nekëm ide nem fog kaptárt lërakosgatni sënki, mert énnekëm itt nem fognak dongók zümmögni mindënhun. Küldd el űket, nem bánom, merre, de minél messzebb, annál jobb.”
„Jólvan. Értëm.”
A gyerek úgy gázolt át a gát oldalát benövő acat- és szamártövistengeren, mintha neki az semmi lenne: könnyedén, mint a macska, két szökkenéssel már fenn is volt a tetején. Úgy tett, mintha ügyet sem vetne rájuk, mintha a gát túloldalán lenne valami rettentő fontos dolga, a folyóparton, mondjuk: nem akarta elkapkodni, hogy leszólítsa őket.

A lány ellenben utánaszólt.
„Egy pillanat! Elnézést…”
A gyerek megfordult, nem szólt, várt. Nem nézett a szemükbe. Inkább a lábukat vizslatta.
„Itt lakik, ezen a tanyán?”, kérdezte a lány.
Egy pillanatra, reflexszerűen mégiscsak rájuk rebbentette a tekintetét. Így meglátta, hogy méregeti őt a másik fiú, pedig ehhez egyenest bele kell hunyorognia a tűző napba, az arca grimaszba torzul, ahogy a napba hunyorog, mégis, leplezetlenül csak őt méregeti.
„Itt. Nem këll éngëmet magázni”, morogta alig érthető, rekedt hangon a gyerek, és már újra csak a lábakra fókuszált. „Nem vagyok én annyira még öreg.” A fiúlábak odalépnek a lánylábak mellé, ezt látta, a lány mezítláb van, saruit a kezében viszi, mezítláb volt, és a saruit a kezében vitte már akkor is, amikor a szekérrel elporoszkált mellettük a gáton fentebb, aminek lehet már egy órája is, nem úgy, mint a fiúja, annak a lábán divatos túraszandál van, de gyártottak neki olyan talpat, hogy egy lovat is elbírna, ezt toppantja oda a lány törékeny mezítlába mellé, birtoklón, a lány kicsit dől is a fiú felé, de csak a lábszára, a talpa nem mozdul, a jobb egy kicsit elválik az úttól, amerre a fiú húzza, de a balon a nagylábujj a földnek feszül, és megfeszül egy ín a bokacsont fölött, vagyis a lány ellenáll a húzásnak, a fiú a kezénél fogva akarja húzni, gyere, menjünk tovább, majd lesz vizünk akárhonnan is, de tényleg ezt már csak hozzágondolja, hisz ő csak annyit lát, amennyit a lábak eljátszanak, és nem többet, s aszerint a lány megmakacsolja magát, igazából a fiú is csak egy pillanatig próbálkozott, mert amikor érzékelte az ellenállást, már inkább engedett –
„Csak egy kis vizet szeretnénk kérni”, mondta a lány. „Ha lehet.”
Kényszeresen a fiú lábára tapad a szeme, pedig bámulhatná a lányét is, ha már úgy döntött, lábaknál magasabbra nem hajlandó a tekintetét emelni, de azon igazából nincs mit nézni, fekete a kosztól, mint az üszög, a fiúja bezzeg, ki tudja, milyen messziről és igazából honnan jönnek ezek, el bírt lépkedni úgy idáig, hogy a lába, mintha most szállt volna ki a kádból, még a por se kavarodik azok körül a lovakat is elbíró szandáltalpak körül, mintha tojásokon lépkedne, úgy megy, pedig meg kell hagyni, erő, az duzzad ezekben a lábakban, sportba erősödött, nem dologba, ahogy az öreg Dzson Véjn mondaná, még a lábujjai is mind csupa egészséges tömör hús, ez nem olyan napégette, sovány gyerekláb, mint az övé –
Már ilyen fiatalon belenőtt, belehúsosodott a neki szabott térbe, úgy, ahogy én sose fogok, gondolta. Minden porcikája hirdeti, hogy neki sikerült az élet. Nekem ilyen csajom se lesz, sose. A dolgok jelen aktuális állása szerint meg főleg.
Mert tegyük hozzá, hogy ezt a lányt bizony ő szívszakasztóan gyönyörűnek látta.
„Lëhet”, morogta. „Persze. Hogyne lëhetne. Fúrott kutunk van, ha mëgfelel.” És hogy minden további kérdésnek elejét vegye, már lódult is vissza a tanya felé, annyit még látott, hogy a lány villám mozdulattal lekapja a hátizsákját, a sebtiben előkotort két üres ásványvizes palackot azonban már csak a gyerek hátának mutathatta.
„Hé”, szólt utána a lány. „Elnézést! Én úgy értettem…”, és széttárt karral, kezében a pillepalackokkal, csak nézett a gyerek után, aztán így a fiúja felé fordult, hogy na mondd meg, ezek tényleg micsoda népek, de a fiú csak bevágta az énmegmondtam fintort, meg hogy most mi van.
Persze, gondolta a gyerek. Még majd én is hozom fel nektek a vizet. Gyertek csak le érte ti. Már csak mert arra még külön is kíváncsi vagyok, hogy gyalogoltok át az aszotton.
Vissza se kellett néznie, hallhatta, a lány elszántan már meg is indult utána, és sziszegve kapkodja, mert szúrja a lábát az „aszott”. És hallotta, de meg egy cseppet sem lepte, ahogy a fiúja utánaszól:
„Én asszem, megvárlak itt fenn.”
„Ne csináld már! Hagynál odamenni egyedül?”
„Miért, neked oda kell menni?”
„Adnak vizet, kibírod! Aú, de szúr ez a dudva. Au, au.”
„És a zsákok?”
„Jaj, nézz már körbe, lop itt valaki szerinted? Gyere már… Na! Tedd már le, és hagyd ott, és gyere!”
Na jól van, sziszegve, dühöngve, de legázolt a fiú is a tövis borította gátoldalon.

My life is falling to pieces, énekelte a gyerek, és zsebre dugott kézzel ballagott a tanyaépülethez. Somebody put me together…
„Na mi këll nekik? Mëgkérdëzted, fijam?”
„Nem kérdëztem, mondták. Nem këll nekik sëmmi. Vizet akarnak.”
„Vizet? Inni?”
„Inni, inni, mi másír. Vizet, inni.”
„Na, jóvan. Akkor hídd be űket.”
„Jönnek azëk.”
„A házba, te! Űtesd lë űket odabe a lócára.”
„Intézze inkább ezt Miklós bátyám. Én mëg majd mëgyëk vízir”, és a gyerek már vette is a kannát.
„Na!”, ment utána az öreg. „Mi van? Én azt hittem, të szeretsz az ilyenfélékkel barátkozni.”
A gyerek húzta a vizet. Öt-hat rántással tele lett a kanna.
„Barátkozzon velük Miklós bátyám.”
„Mi bajod van mán, te.”
„Nem akarok spanolni velük, oszt kísz. Mënjën, tartsa szóval űket, ha gondolja. Én majd itt ellëszëk. Sodrok ëgy szëget addig.”
„Na fijam, të tudod. Sodorjál.”

„Tök jó ez a tanya”, lelkendezett a lány, és csak álmélkodott erre-arra.
„Na, én nem laknék itt hosszú távon”, vélekedett a fiú.
„Nézd, kismalacok, de aranyosak! És csak így futkorásznak szabadon, amerre látnak, hihetetlen!”
„Nyóchetesëk”, jött elő az öreg. „Ugyi hogy szípek? Nem zárom be űket, hadd dúrkálják itt a fődet, ee’vannak vele. Na. Üdvözlöm magukat. Vígh Miklós vagyok. Hát, a kezem az ëgy kicsit most nem tiszta.”
„Ugyan, ez természetes”, sietett megnyugtatni a fiú, és kezet is szorított vele, csak a nevét, azt felejtette el megmondani.
„Hát ez a sok szárnyas állat? Nem szöknek el?”, érdeklődött a lány.
„Nem. Nem is tunnának. Különben mëg huva, minek. Hát itt a legjobb nekik: ha el is mëgy messzebb, akkor is visszajön este. Ezëknek is csak ugyanúgy otthon az otthon, mint az embërnek.”
Előkerült a gyerek. „Miklós bátyám, hun a kutya? Gondoltam, mëgkötöm, míg ezëk itt vannak.”
„Hun lënne, hun lënne, hülyegyerëk”, mérgesedett meg hirtelen az öreg. „Előled elszaladt!, mán amikor látta, hogy jössz a szekérrel! Bánhatnál véle ëgy kicsit jobban, hogy ne fíljën tűled annyira!”
A gyerek csak vállat vont. „Ëgy gonddal kevesebb”, és eltűnt újra a tanyaépület mögött.
„Jöjjenek be, üljenek lë, itt bent jó hűvös van”, invitálta az öreg a fiút meg a lányt. „Mingyán hozza a gyerëk a vizet. Mëgkínálni csak ëgy kis pájinkával tudom magukat…”
„Á, köszönjük, inkább azt most nem kérünk ebben a nagy melegben”, mondta a fiú.
No, nem baj. Kínálás megvolt, az öreg zökkenő nélkül beszélt tovább: „Ez a kutya, ez, mondom, bárkit szítszëd, csak próbáljon mëg erre jönni. Kuvasz. Íletveszílyës!, így, ahogy mondom. Csak ettül a hülye kölyöktűl fíl, mint a tűztűl. Most is ee’szaladt, de nem mindig szokott, csak most nem tudom, mír, hogy mit érzëtt mëg, el nem tudom kípzelni.”
„De miért fél annyira a fiútól, mindig veri?”, kérdezte a lány.
„Nem. Nem veri. Höhő, há’ mëgfogni së tudja e, nemhogy mëgverni! Csak tudja, ëgyszër, még tavaly, idejött a tanyára, úgy ősz fele, a gyerëk. Akkor még nem dógozott itt nálam, csak mit tudom én, az apja ideküldte níha ezír-azír. Oszt ez a kutya, Ávó, így híjjuk, mer’ hogy vallatni lëhetne véle, olyan hamis, oszt ezír elneveztík Ávónak ezëk a marhák, szóval, elíg az hozzá, hogy jó hamis vót mán akkor is, de igazábúl kölyök vót még, oszt nekimënt a Sanyinak. Ennek, ni, ennek a nagy hülye kölyöknek. Mëgtámadta. Mëg is kapta a kezit, me’ ipp vót benne valami zsíros kënyír vagy mi, oszt ez a körtegóráló csak káromkodik ëgyet, oszt úgy fëlrúgta, hogy a kutya nekirepült a szekérrúdnak ígyë, mëgpërdült rajta, a rúdon, oszt így ëgy hang né’kül csak lënyekkent a fődre. Na, mondom, gyerëk, të oszt most lërëndëzted ezt a kutyát. Na, mondom, aszittem, lësz ëgy fasza kutyám, de hát nem haragudtam rá, csak a kutya mënt neki, micsinájjak, na. De, mondom, ez ebbe a kutyába úgy mëgmaradt, ez az emlík, hogy hiába hogy mëgy e neki mindënnek, ami íl és mozog, ettűl a gyerëktűl azóta is mënekül, mástúl nem!, csak űtűle!, pedig most mán akkora, mint ëgy bornyú, hát most próbálná mëg bárki…”
„Öreg, hun a sodró”, jelent meg az ajtóban hirtelen a gyerek. „Kint nem lelëm sëhun, az anyját bassza mëg.”
„…fëlrúgni… Fënn a pócon. A helyin.”
„Hogy a faszom az égbe belerakom, minek dugja el állandóan? Nekëm ez mindig këll, érti?, mindig, állandóan! Szërzëk mosmán valahun tényleg ëgy olyan gatyát, aminek zsebe is van.”
„Jóvammán! Szërzël! A fiataloknak bemutatkoztál mán ëgyáltalán? Gyere mán ide, oszt köszönjél nékik.”
„Mit gondol, fënn a gáton mivel tőtöttük az időt?”
„Egyébként mi is elfelejtettünk bemutatkozni”, vakarta meg az állát a fiú, a lányra nézve. „Én János vagyok. Ő meg a barátnőm, Böbe.”
„Jóvan. Én mëg Alex vagyok. Szevasztok”, morogta a gyerek, és megbillentve az ujját a sildje mellett, kilépett a ház elé.
„Alex!”, kacagta el magát a lány. „Jaj! Bocsánat.”
„Mi mán mëg ez az Alex”, szólt utána az öreg. „Hé! Sanyi vagy të, te!”
„Hát te meg? Min kacarászol?”, kérdezte a fiú a lányt.
„Nem akartam”, nevetett a lány. „Csak hirtelen olyan mulatságos volt, hogy mi vagyunk itt ilyen parasztnevekkel, hogy Jancsi meg Böbe, és erre a srác meg bemondja: Alex.”
„János”, vette elő a szigorú nézést a fiú. „A Jancsik egy másik asztalnál ülnek.”
„Mëg këll az asszonyt rëndszabályozni, nem ám hogy mindënt csak úgy öt-hat fele”, szólt közbe az öreg. „Házasok mán amúgy?”
„Nem”, mondta a lány. „Mondta, hogy a barátnőm. Mármint én, őneki. Érdekes ez, hogy miközben a falu mindig a várost próbálja meg követni, de persze mindig két lépéssel lemaradva…”
„Vagy inkább néggyel-öttel…”
„Kicsim, én a trendekről beszélek, hogy trendekben követi a falu a várost, nem hogy számszerűleg hány lépéssel, szóval míg a falu megy a város után, addig a város újra divatba hoz olyan dolgokat, amiken már a falu is régen túl van, és már a falunak se kell, érted, mire gondolok?, meg van fordulva már minden, itt van például ez, hogy a nevek, most a városban lehet már olyan neveket hallani, mint régen falun, meg így van ez minden más…”
„Na jó, de a srácnak nem Alex a neve, hallottad.”
„De igazábúl nem is Sanyi, mert a bátyját híjják úgy”, szólt közbe az öreg. „Ennek itt valami különlegës neve van, én mëg nem mondom, mi, mer’ nem híjja úgy sënki. Mindënki csak úgy mondja neki, hogy Sanyi. E maradt rajta. A bátyja is Sanyi mëg ű is Sanyi.”
„Na jó”, mondta a lány. „De nem csak a nevek vannak. Van száz más példa, amit felhozhatnék, de akkor is úgy van, ahogy én mondom. Te figyi már, ez egy tök jó kutatási téma is lehetne akár! Gondolj bele, régen a városi gyerekek hogy irigykedtek a falusiakra, mert azok kedvükre hancúrozhattak a porban, fára mászhattak, az anyukájuk nem kapott szívbajt, ha koszosak lettek, a városi gyerekeket meg még a széltől is óvták, és a falusiak azt mondták rájuk, hogy kifinomult, elpuhult, meg nem is igazi gyerekek, és még most is ezt mondják, pedig lassan már ez is teljesen fordítva van, mert most már falun is ott a tévé, az automata mosógép, most már a falusi anyukák is éppúgy túlzásba viszik a higiéniát, mint a városiak, sőt, a város pont mostanában már eljutott oda, hogy rájött, hogy a gyereknek mégiscsak mozgás kell, a gyerek az igenis legyen koszos, mert az az egészséges, ésatöbbi ésatöbbi, tök jó, új kutatási témát találtam.”
„Hát, nem tudom”, mondta a fiú. „Biztos, hogy tényleg olyan új ez?”
„Hát ha nem, az meg azt jelenti, hogy nem mondtam hülyeséget, mert már másnak is eszébe jutott ugyanez.”
„Kicsim, több ezren vannak, akiknek már eszébe jutott ugyanez, elmondom. Többek között itt vagyok én, csak például én ezt úgy fogalmazom meg, hogy a néprajz tudománya is megérett már egy posztmodern paradigmaváltásra, nem tanulmányozhatunk örökké olyasmit, ami már lezárult, megmerevedett, mert egy idő után nincs már róla mi újat mondani, ez, ugye, logikus. Azt kell megnézni, hogy élnek most a parasztok, egyáltalán, újradefiniálni, mi a parasztság ma, a huszadik század végén, van-e még egyáltalán, ha van, képes-e még kultúrát teremteni vagy csak hordozni, átörökíteni, ha meg nincs már ilyen, akkor mi van helyette, mi váltotta fel, néprajz, már maga ez a név is egy oximoron, mert a mai népesség keresztmetszetét, ha vesszük, azt, ami par excellence a nép, amit ez a fogalom felölel, összegezve mind vertikálisan, mind horizontálisan…
Az öreg ekkor felállt, komótosan kiballagott.
„Nem bírta”, mulatott a lány.
„Kiment? Őt nem kéne bántani.”
„Nem bántom.”
„Neki még mintha legalább lenne is valami stílusa. Hanem ez a srác… Hát ez teljesen… Alapvető túlélőösztönök meg egy-két dolog, amit itt a tanyán betanult és motorikusan alkalmaz, de ennyi. Teljesen animális szinten él.”
„De az előbbi okfejtésedet, bevallom, én se értettem teljesen, főleg, hogy a posztmodernt hogy hoztad be a képbe, azt hagyjuk meg inkább az én asztalomnak, jó, baba?”
„A posztmodernt? A te asztalodnak? Már miért? Az mindenben ott van, ha most beszélünk paradigmaváltásról, nem az a lényeg, hogy a szaktudomány mi, az mindenképpen csak posztmodern paradigmaváltás lehet.”
„De ez így akkor is olyan vicces: posztmodern néprajz –”

A gyerek a tanyaudvar közepén a kútkáván támaszkodott. Egyik kezében cigaretta, a másikban meg egy kilyukasztott libatojás, és hol a cigarettából szívott egy nagyot, hol meg a tojást húzta meg istenesen, és csak hunyorgott a napba.
„Na mi van, fijam, min gondolkozol”, ment oda hozzá az öreg. „Az isten nem basz mëg, mán mëgin ezt a kibaszott nyers tojást iszod?”
„Miklós bátyám. Mëgëgyeztünk, hogy nem tësz úgy, mintha az apám lënne. Mer akkor mindëgy, ha visszamëgyëk űhozzá. Érti: mer baszogatásba, ha këll, ű is elíg jól ott van a szërën –”
„Mëgëgyeztünk. Akkor së kéne inni a tojást. Beteg lëszël tűle.”
„Itt vannak még?”
„Itt. Te, ide figyelj mán”, hajolt közelebb az öreg.
„Na.”
„Ezëk elkezdtek valami tudományosságot beszílni. Én nem tudom, mit, de szërintem nem jót. Nem tudnál ëgy kicsit odafülelni rájuk? Të biztos értenéd, hogy mit mondanak, nekëd van kismillió iskolád.”
„Hun érdëkël éngëm, hagyjon mán. Szusszanjanak, ha mán idehívta űket, a maga birtoka, oszt mënjenek isten hírivel, ha kiszuszogták magukat.”
„Ej, na mán! Arra gondoltam, hogy mëg kéne szívatni űket. Na! Bemísz, kifineszëlëd, hogy mirűl beszílnek, oszt bekavarsz nekik valamit. Na? Hát csak të is tudsz tán annyit, mint ezëk, vagy nem? Hadd ëgye űket a fene! Na?”
„Miklós bátyám, én ebbe nem nagyon látom, hogy hun van az értelëm.”

A gyerek még el se szívta a mezítlábast, már kívánta a következőt, de amikor visszament a tuskóhoz, amin a cuccokat hagyta, kellemetlen meglepetés érte.
„Apicsába. Huva a faszba lëtt a sodró mán mëgin.”

A turistafiú és a turistalány már ott tartott, hogy azt a sok mindent, ami a posztmodern etnográfia vizsgálódásának tárgya lehetne, hányféle módon és hogyan lehetne prioritások mentén elrendezni, amikor a gyerek berontott, egyenesen a polchoz ment, és a hirtelen támadt nagy csendben fél kézzel elkezdett rámolni rajta, miközben a másik kezében tartott libatojásból is húzott egyet-egyet.
„Bocsi!”, szólt a lány elképedve. „Te azt a tojást komolyan iszod?”
„Nem. Komolytalanul iszom.”
„Nem félsz a szalmonellától?”
„Attúl nem. Én amióta mëgvagyok, nekëm még bajom nem vót.”
„De hőkezelve nem jobb, mint nyersen? Pfuj.”
A gyerek erre odahagyta a polcot, és teljesen feléjük fordult, a fiú már épp kezdte lapogatni a lány karját, hogy hagyjad –
„Most ezt az ëgyet?”, kezdte a gyerek. „Idő a. Így is jó e. Kiskorom óta így nyomom én ezt. Ëccër lucërnagyűjtís közbe, amikor mán olyan szomjas vótam, hogy majd mëgvesztem, oszt a főd víge még igën messze vót, leltem ëgy físzket a fődön, tojások vótak benne, oszt én azokat szípën kiittam. Azóta iszom a tojást. Morog írte az öreg is, elmondom. Mondjuk mindënféle tanált físzëkbűl én së innám mán ki a tojást, mert hát ki tudja, nem-ë mán kismadarat…”
„Na jó, nézd, Alex”, szólalt meg a fiú, „gondolom, szólt az öreg, hogy viselkedj már egy kicsit… hogyismondjam… barátságosabban velünk, de mi méltányoljuk, hogy ez nem a te stílusod, én szívesen, hogyismondjam, felmentelek ez alól a… szóval ha csak ilyen és ehhez hasonló gusztusos… (élménybeszámolókra)…”
„Hagyjad…”, súgta a lány. „Ő olyan, amilyen. Ez az ő világa.”
„…tartalmaz”, fejezte be a mondatot a gyerek, mert a pusztai ember, ugye, nem siet sehová. „Nyugalom. A hölgy kérdezett, én válaszoltam. Amúgy csak a sodróért jöttem be, mert az öreg rafkós Dzson Véjn, ugye!”, ordított ki, hogy az öreg is hallja, „folyton eldugja itt bent, pedig most vittem ki, nincs öt perce.”
„Elhagyta a tájszólást”, súgta a lány.
„Hát persze hogy el”, kapta oda a fejét a gyerek. „Miért, mit gondoltál, mi vagyok én, valami paraszt?”
„Mennünk kellene”, mondta erre a fiú. „Menjünk, jó?”
„Nyugodtan, csak maradjanak! Na, mánmëg magázódok. Mëgkeresëm a sodrót, oszt mán itt së vagyok. Nyugodtan besziljík csak mëg azt a fontos dógot, amirűl itt szó vót, itt hűvös is van, vagy sietnek? Nekëm mindëgy.”
„Nem sietünk, csak nem akarunk itt maradni.”
„Mír, itt akár mëg is várhatnák, míg a nap ëgy kicsit lëjjebb mëgy. Látja, mink së dógozunk, az isten ott bassza mëg a munkát ilyenkor.”

A lány elvihogta magát. A gyerek közelebb ment, az öklével ránehezedett az asztallapra, úgy mondta:
„Na jó, akkor másképp mondom: Most akár azt is hihetném, hogy épp minket beszéltetek ki, semmi, csak hirtelen olyan nagy csend lett, amikor bejöttem, rossz az, aki rosszra gondol, mégis, én most már kíváncsi vagyok, miről folyt itt nagyba’ szó. Ha nem titok.”
A fiú is felállt.
„Nem titok, csak hidd el, hogy téged nem érdekelne. Gyere, kicsim, menjünk.”
A lány kelletlenül, de felállt, nem akart még menni, amikor ilyen érdekes fejlemények vannak kilátásban. A gyerek sarkon fordult, kiment, de egy pillanat múlva már jött is vissza, az egyik kezében kisszék, a másikban ott volt a két vízzel töltött pillepalack. A palackokat egy erélyes mozdulattal letette az asztalra, aztán leült, szemben a másik kettővel.
„Minyerannaja vada, 28 méterről frissen húzva. Jéghideg. Szóval, barátom, az imént komolyan azt akartad a tudomásomra hozni, hogy szerinted én nem vagyok hozzád méltó kompetens beszélgetőpartner?”
A fiú leült, az asztalra könyökölt, és a tenyerébe fogta a homlokát. A lány is, most már riadt szemmel, állva várta, mi sül ki ebből.
„Na jó”, folytatta a gyerek, és a legnagyobb nyugalommal nekiállt cigarettát sodorni. „Bevallom, véletlenül sikerült elcsípnem a beszélgetés végét. Hadd mondjak én valami posztmodernet. Hátha segít. Hátha érdekes adalékul szolgál. Hajtja a paraszt a gáton a lovat, viszi a bebálázott komócsint. Papíron valami népviseletnek kéne lenni rajta, vagy cifraszűrnek, vagy mit tudom én. Meg népdalt kéne hogy fütyörésszen, miközben a lova baktatva húzza a szekeret. Na de hogy egy sima vászongatya lobogjon a lába szárán, ami made in china? Százötven forintért szerezte az öreg. Nagy seftman! Komolyan, ez a szenvedélye, az asszony is ezért hagyta ott. Ezt a szakadt dragonballos pólót meg úgy találtam itt, nem tudom, ki hordta. Szegény Shongokunak mán egy kicsit szaros a pofája, hopp, egy kis törek is ideragadt”, sepergette meg a pólót, „de kicsire nem adunk. Na meg a nóta. Ebben nem változott semmi, a paraszt most is el-elnótázgat a bakon, fene tudja, ebben a nagy pusztaságban valahogy el kell ütni az időt, míg a szekér eldöcög egyik tanyától a másikig. A Faith No More-ban például az a jó, hogy ha akarom, dallamos, ha akarom, laza, de ha az üvöltős rész jön, az embernek akkor se kell visszafogni magát, hol, itt, kint a nagy pusztán”, a gyerek cigit tett a szájába, meggyújtotta, „ahol az idő is áll? Főleg, ha ember sincs a horizonton belül, csak te? Meg legalább a ló is felébred, ha elüvöltöm magam, hogy szööprájzd!! joo ded!!, mindjárt megugrik egy kicsit, mert a lusta dög amúgy képes menet közben is elaludni. Nem tudom, más hogy van vele, én ezeket az alter kemény rockokat kedvelem. Smashing Pumpkins, Jane’s Addiction, nu-metal… Meg ahogy már mondtam, Faith No More… Én azt gondolom, hogy ez a paradigmaváltott néprajz szólhatna ilyesmikről, ja.”
„Én”, szólalt meg a lány bátortalanul, „végig azon a véleményen voltam, hogy amit számba vettünk mint a kutatás lehetséges tárgyait, azt más szaktudományok már mind lefedték, a kulturális antropológia meg a sima antropológia…”
„Jó, jó, de biztos, hogy az antropológia ugyanolyan szemmel vizsgálódik, mint az etnográfia? Nem értek hozzá, csak józan paraszti ésszel teszem fel a kérdést. János meg csak hallgat. Azt hittem, örülni fog, ha én is az ő álláspontja mellett teszem le a voksot. Kár, mert a néprajz így egy atavisztikus diszciplína marad.” Nagy csend támadt.
„Na mindegy. Látom, nem akartok velem erről beszélgetni. Na jóvan”, állt fel a gyerek. „Öreg Dzson Véjn, ha még ëccër nekëm eldugod a sodrót…”
„Háát”, a lány összepréselte az ajkát, aztán egy sóhajjal kipukkasztotta. „Köszönjük a vizet. És…”, ment közelebb a gyerekhez, „elnézést, ha…”
A gyerek halkan, ezt már csak neki mormogta: „Semmi baj. Figyelj. A legtöbben errefelé tényleg nem tudják, mi az, hogy atavizmus. Viszont a legtöbbjüknek még nálam is jobb füle van. Ezt is a tágas puszta teszi, valószínűleg. Szóval, ha még egyszer elballagna mellettetek egy szekér… érted…”

Lehetetlenné vált mindenfajta illendő elköszönés. Nem is próbálkoztak vele, csak kifordultak az ajtón, és megindultak a gát felé, a lány vitte a vízzel teli piksziseket.
Előjött a ház sarka mögül az öreg, vinnyogva, röhögve, tántorogva. „Jaaj, gyerëkëm… ihhhhihihihi… az anyám jóistenit, hát e nagyon jó vót, te.”
Darai Krisztiánnak átfutott az agyán, hogy az öreg Dzson Véjnt, amióta az eszét tudja, ismeri, de nemhogy így vinnyogni, egyáltalán, még nevetni se látta soha. Legfeljebb göcög egyet-kettőt: eddigi ismeretei szerint ez nála a hahotázás legmagasabb foka.
Meggyújtotta a következő cigit.
„Mi vót ebbe olyan nagyon jó. Nem vót ebbe sëmmi nagyonjó. Inkább nagy szar. De a sodrót mëgin bevinni, a’ jó trükk vót.”
„Fijam, ihhhihihi… nekëm të ne mondjad. Jaj…”, az öreg leült. „Én pont így, pont erre gondoltam! Jól mëgszívattad űket. Én ezt pont így gondoltam.”
A gyerek kiállt az ajtóba, és nézte, ahogy azok ketten felmásznak a gátra.
„Csíp az aszott, mi?”, kommentált félig magában az öreg. „Hogyne csípne. Ëgyem azt a hófehír lábotokat…”
„Jövőre mán ott lëszëk én is.”
„Hun mán, te.”
„Hun. Az ëgyetëmën.”
„Dehogy lëszël.”
„Mán hogyne lënnék.”
„Osz’ mikor tanúsz. Sok itt a dolog. Vagy itt hagyol? He?”
„Majd a télën. Ne foglalkozzon maga avval. Ha majd ott lëszëk”, nézett újra a két „méhész” után, már a gát tetején ballagtak, zsákjukkal a hátukon, de gyanúsan messze egymástól, mi van, tán csak nem közben egymással is összevesztek?, „én rátok ismerëk majd. Akármikor mëglátlak bennetëket, én tudni fogom, hogy tik vótatok azok. Fëlismerlek titëket. Remélëm viszont…” , mélyen leszívta a cigarettafüstöt, és sokáig tartotta, mielőtt kifújta: „…de úgy is lësz, ezt mán most mëgmondom: hogy viszont tik éngëm nem.”