Sántha József

A KÍVÁNCSI UTAZÓ

Kőszeg Ferenc: K. történetei
Magvető, 2009. 376 oldal, 2990 Ft

Laurence Sterne híres könyvében sokféleképpen osztályozza az útra kelők körét, akik fáradságot, ínséget nem ismerve, ripsz-ropsz egyszer csak nekiindulnak ismeretlen kalandoknak. Ha Kőszeg Ferenc életét is egy ilyen utazásnak tekintjük, akkor szerzőnk bizonyára a kíváncsi utazók csoportjába kerülne, hiszen kisebb-nagyobb fordulatokkal teli életében talán a kalandvágynak, a kíváncsiságnak volt a legmeghatározóbb szerepe. Úgy tűnik, családi örökség nála ez a nyugtalanság, hiszen van valami szimbolikus abban, ahogy anyai nagyapja az 1905-ös orosz forradalmat követően elindul Dvinszk (Lettország) városából mint Lenin állítólagos munkatársa, és némi kitérő után Szegedre érve tovább szítja a „forradalmi lángot”, és már mint a magyar munkásmozgalom megbecsült tagja, átad valamit ebből a nagyon is progresszív világszemléletből az unokájának, hogy aztán a tizennyolc éves Kőszeg, egész más körülmények között, újra csak egy forradalom kellős közepén találja magát, és úgy érezze, hogy a napi történésekből semmiképpen nem szabad kimaradnia.
A nagy, meghatározó kaland hősünk életében mindenképpen ez az esemény, ez áll életének középpontjában, előre és hátra úgy láttatja a történéseket, hogy mindig ez marad önmeghatározásának és szabadon választott világlátásának legfontosabb sarokköve. Hős helyett persze mindig egyszerűen csak Kőszeg Ferencet illene mondanunk, hisz üresen hagyja ezt az alkatánál fogva kényelmetlennek tartott szerepet, ha élete során néha kelletlenül be is lép ebbe a körbe, mindig gyorsan alkalmat talál, hogy csöndesen és szerényen kiosonjon. A kíváncsi utazó, beláthatjuk, sohasem állhat a történések középpontjában, ő mindig egy kicsit kívülálló marad, bámészkodó vagy csendestárs a tömegben, akire mindig annyi fény vetül, mint a sötét nézőtéren ülők arcára a színpadi reflektorokból.
Gyermekként a nyilas uralom végnapjaiban még csak passzívan elszenvedi mindazt, hogy el kell hagynia otthonát, menekültnek kell hazudnia magát a szülővárosában, és hogy apja munkaszolgálatosként hal meg a fronton. Egy zárda kétes biztonságában végül is elkerüli a legrosszabbat, Schlachta Margit emberi nagyságát és élettapasztalatát dicséri, hogy életben maradnak a rábízottak. Az ötvenes évek iskoláinak, tanulóközösségének jellegzetes szellemi zűrzavara inspiráló Kőszeg számára, ha rejtetten is, de megmutatkoznak azok a kulturális és ideológiai különbségek, amelyek mentén majd a diktatúra alól felszabadult társadalom újra és újra kettéhasad. Az alapvetően baloldali beállítottságú család sarja megdöbbenve fedezi fel az elejtett félszavakból, hogy léteznek más állatfajták is az ideológiailag egy színre meszelt akolban. A kíváncsi utazó szép naivitására aztán a forradalmi események világítanak rá a legerősebben. Röplapokat terjeszt osztálytársaival, hogy meggyőzzék a „jobb arcú” orosz katonákat, mennyire igazságtalan ügyet szolgálnak, majd programot is ír, amelyben a rendszer gyors bukását vizionálja. Egy kevéske vizsgálati fogság, újabb élettapasztalat és a túléléshez nélkülözhetetlen távolságtartás, némi ironikus bölcsesség lesz a jutalma, hogy immár áttetszőbb vizekre evezve, mélyebben lássa meg mindazt, amiért kis híján az egész életét tönkretette. De ettől kezdve pályájának hűséges társa lesz az örök kísértés, a rendszerrel szembeni mély bizalmatlanság, a belső késztetés, hogy újra és újra letérjen a „jó” útról, figyelmen kívül hagyja a tilalmi táblákat, és kiadói szerkesztőként hamarosan kapcsolatba kerül az 1968 után szerveződő ellenzéki mozgalommal. Pedig úgy tűnhet, a hozott csomagban akadnának más irányú megfontolásra érdemes tapasztalatok is: „Antallnak volt igaza, aki úgy vélte, a rendszer megbukott ugyan, de még akár harminc évig is hatalmon maradhat.” (53.) Vagy a kései, keserű szájízzel megfogalmazott felismerés: „mára a forradalom hagyománya a jobboldal térfelére csúszott át. Mi pedig zavartan téblábolunk minden egyes évfordulón, és borzadva tartjuk távol magunkat mind a rendőrkordon védte hivatalos ünnepségektől, mind a nyilasoid ordítozóktól”. (66.) A magyar társadalom döntő többsége nem tartotta meg emlékezetében 1956-ot, valamiért kényelmetlen volt számára, érzelmileg nem kötődött hozzá, nem volt rá felszabadító hatással, mint 1848, így a magyar demokratikus ellenzék tevékenységét sem támogatta, különböző megmozdulásaival alig szimpatizált. Kádár kicsit ortopéd kacsintása, amellyel elhárította magától a felelősséget (hogy aztán tébolyodottan a kivégzett miniszterelnök árnyával viaskodjék), sokáig meggyőző vagy legalábbis kívánatos volt a szép hazugságok elkendőzésére. Amikor a lengyel Szolidaritás vezetői felteszik Kőszegnek a kérdést: mögöttük áll-e a munkásság, lennének-e sztrájkok, ha a magyar ellenzék prominenseit letartóztatnák, a válasz töprengésre késztető nem. Magyarország kissé későn ébredt. Ahogy a Szovjetunió szklerotikus nagyöregjei néhány hónap késéssel egymásnak adták a kripta kilincsét, lehetett sejteni, hogy ez a komédia nem lesz már hosszú életű. Még egy temetőgondnok kiválasztásánál is nagyobb elővigyázatossággal jártak el, mint az egyik vezető világhatalom teljhatalmú urának kinevezésekor. A magyar ellenzék tette a dolgát, de eme külső események nélkül még harminc évig is gyűjthették volna az aláírásokat. Talán volt Kőszeg Ferencben is némi patetikus elszántság, ennek nyomát alig találni a könyvben, vagy csak nagyon áttételesen, ironikusan, ahogy Sartre finoman megfogalmazza: „Egyébként senki sem kizárólag a Történelem érdekében cselekszik. Valójában az emberek távoli reménységek fénye által megvilágított, közeli tervek megvalósításán munkálkodnak.” (Mi az irodalom? Gondolat, 1969. Ford. Vigh Árpád, 225.) Kőszeg tollán mindez hol pajzán, hol szórakoztató anekdotává szelídül. Amikor felesége megrója, mert egy szerelmi kalandja miatt lekésett az egyik első aláírásívről: „A Tóth Mari miatt most kimaradtál a világtörténelemből.” (166.)
A kötet talán legmulatságosabb bravúrdarabja az önálló novellaként is maradandó értékű Fényképek című írás, amelyben az esetlen, szerepüket még nem nagyon tudó ellenzékiek és a teljesen dilettáns belügyi szervek forgolódnak egymás körül, mint az első bálozók Tolsztoj regényeiben. Akkor készült az a bizonyos fénykép is, az első szamizdat folyóirat megjelenésének idején, amikor az elhárítás rá szeretett volna ijeszteni a lengyelországi események hatására egyre „pimaszabb” magyar másként gondolkodókra. Az újság szerkesztőit szoros gyűrűbe fogva követték a belügyérek, ott „tipegtek” mindenütt a nyomukban, így valóban furcsa látványt kínálva a járókelőknek. Ebből az embergyűrűből szökkent ki hősünk, nyomában a nehézfiúkkal, hogy aztán Demszky Gábor Trabantjából szorgosan fényképezze a szürke szocreál környezetben táncra perdülőket. Miközben a másik „legenda”, Rajk László begipszelt, oszlopszerű lábbal felügyelte az eseményeket. A hősi múltnak ezek az emlékezéssel megszépített hétköznapjai teli voltak titkos találkozókkal, a Beszélő kiadása körüli konspirációs helyzetgyakorlatokkal. „A mozgalmi aranyidők hajszál híján tönkretették K. házasságát.” (176.) És akkor még a Káli-medencében töltött, a gyönyörű lengyel lányok kísérte Szolidaritás-gyerekek nyaraltatásáról nem is szóltunk, ahol a kíváncsi utazó egyre inkább a kéjjel utazó, Sterne-től sem idegen szerepében tetszeleg, s ahol a „legvidámabb barakk” legjelesebb rendszerellenségei bujálkodtak. De ahogy a figyelmetlen szerkesztő, Ungvári Tamás a Karinthy-kötet összeállításakor a humoreszkek közé beválogat egy nekrológot is, így Kőszeg könyve a könnyed, már-már franciásan szellemes karcolatok közé beilleszt néhány komor hangulatú írást is. A mából nézve elgondolkodtató és bizonyos szempontból megvilágosító erejűek azok, amelyekben a hajdani ellenzékiekből politikusokká lett sorstársakra emlékezik, nagyjából az SZDSZ utótörténetét meséli el. Hogyan lett, lehetett mindenféle belső feszültség, Tölgyesi Péter pártelnökké való megválasztása, az ezt követő meggondolatlan ellenplatformok alapítása után, négy év múlva az utódpárttal alakított koalíció tagja, s hogyan válik a közösség kissé romantikus összetartozásának hite mára mardosó, megbánásokkal teli vívódássá.
Arra a durva és képtelen kijelentésre még megvan a válasza, amit Schmidt Mária állít: „a demokratikus ellenzék nem a rendszer megváltoztatására törekedett, csupán jobb pozíciókat akart biztosítani magának a fennálló rendszerben”. (215.) De kételyei olykor már magában is megfogalmazódnak: „akadtak sokan, akikről nem lehetett tudni, hogy azért nem vitték a szakmájukban semmire, mert ellenzékiek voltak, vagy azért lettek ellenzékiek, mert a szakmájukban nem vitték semmire”. (264.)
A kötet legszebb oldalain Vas István emlékírásainak stílusán iskolázott kitűnő portrékat olvashatunk a letűnt kor lassan feledésbe vesző jellegzetes figuráiról. A kiadóigazgató „nemes kócsag” Illés Endréről, aki nem kevés írói tehetséggel, de elfakult jellemmel szolgálta a mindenkori irodalompolitikát, s meghasonlott lelkén csak ritkán ütött át az őszinte szó. Goda Gáborról, akinek eladhatatlan művei raktárakat töltöttek meg, ám mivel igazhitűségéhez kétség sem férhetett, hiszen hatodíziglen mindenki párthű volt a családjában, inkább arra kellett vigyáznia a kiadói lektornak, hogy maga ellenében óvja meg a szószátyár írót a politikai kellemetlenségektől. „Goda nehézkes, bika-indulatú, túlkomplikált, de azért nem kecstelen” – írja róla a jelentésben. (127.) Akár egy mitológiai szörny megjelenítéséhez is elég lenne ez a három kép. A már említett Ungvári Tamás portréjában a korszakokon átívelően egyformán otthonos, mindenkinek megfelelni akaró pályatársról mond éles szemmel szigorú ítéletet. Nem hímez-hámoz, elevenek és holtak egyforma mértékkel méretnek meg. „Politikai ködlovagok” című külön fejezetet alkothatnának egyes közszereplőkről készült grafitrajzok, amelyekben az elveiket később feladó és a legvérmesebb eszméknél letanyázó egykori barátok, eszmetársak vagy különös politikai figurák, netán volt titokszolgák lelkének vegyelemzését készíti el, így akarván megfejteni az író a számára teljesen értelmezhetetlen eklektikus sorsválasztásokat. (Horváth István volt titokminiszter rezdületlen hazudozásai már-már néha meghaladják Kőszeg sokat próbált türelmét is.)
A kötet betételbeszéléseiben (K. történetei) Kafka Kastély-ának elidegenítő effektusával él az író, amikor egyes szám harmadik személyben mesél. A kétféle megszólalás azonban nem igazán válik el egymástól. Ekként a szocializmus idegen, „kafkai” világában tébláboló K. akkor sem jár jobban, amikor már a rendszerváltás után szemtől szembe találkozik a „kastély” egykori uraival. A titokgazdák lelepleződése, bukása nem jár felszabadító hatással hősünkre nézve, mert mint állítják, ők még jobban „megszenvedték” az átkos rendszert, vagy pedig továbbra is hivatalban maradnak, mert ez is csak egy szakma, ahol szükség van a jó szakemberekre. K. ekként továbbra is K. marad, mintha a világ irracionalitása, rejtőzködő értelme kikutathatatlan és követhetetlen lenne a benne fogva tartottak számára. Mintha K. magában hordozná a Kastélyt egy életen keresztül, mert nem is lenne igazán leleplezhető titka, vagy mert ezt a titkot mindenki csak a maga számára értelmezheti. Marad csak az örök kíváncsiság és minden képtelenség jóváhagyólagos tudomásulvétele. Mintha egy kútra akadt volna K., ahonnan az emberek megelégedetten hordják a vizet, de mikor sorra kerül hősünk, dermedten látja, hogy a kút üres. Feneke rég kiszáradt. Ilyen bizonytalan eredetű, értelmezhetetlen és homályos célzatú az emberek ambíciója, megfelelésmániája a földön.
Az emlékezések végén két monológ áll egymással szemben. A kíváncsi utazó makacsul ragaszkodik még rámerevedett álarcához, tesz-vesz az élet és a halál dolgai között, menekülni szeretne, de köti vállalt szerepe. Vele szemben áll a feleség, Fekete Éva, a haldokló emlékirata: visszafogott, érzelmes, asszonyosan bölcs, ha fájdalmas is, de mások sorsára figyelő, empatikus merengés. Ám némiképpen mégiscsak az emlékírások egészének szellemét igazolja. Valahol mélyen érződik, ritka és nemes vallomás a másikra rátestálni: boldog voltam. S ekként az olvasó vélhető ítélete: a kíváncsi utazónak, a magyar liberális mozgalom talán egyik legszimpatikusabb, legkedvesebb alakjának, aki ezeket a vallomásokat ránk hagyta, bizonyára igazsága vagyon.