k.kabai lóránt

VAKHOLD

sugárzó kör, penészes fényű korong a már-már hevenyészve összehúzott kék mező közepén. neked festettem pár éve, nyomdafesték műszálas vásznon, konkrétan egy szétszakadt harisnyád még ép felületén. a festék tökéletesen átjárta a szövet szitáját, magát tartja, bár repedezik. üveglapok közé feszítem hamarosan, ne töredezzen tovább; gondhoz köze semmi.

tompa kör, előtte foszforeszkáló gömb, a telihold. vak, végignézhet bármit, bírja is. komolyan venne mindent, ha nem csak szobabútorokon, főleg az ágyon járna fénye. számomra ebben sincs köszönet semmi; messziről süt rólad, hogy nem én vagyok a holdsétára kiszemelt asztronauta. azt hittem, haragudni nem lehet rád, pedig lehetett. a teliholdat véreddel köszöntöd, azzal fested át meg át, közöm hozzá semmi; és végképp nincs tovább, csak másvalakinek legyél te lágy, szőke és másfél mázsa, másvalaki legyen neked ugyanez; legyen más a duplaholdad, legyél másnak duplahold – az időzítés mindenesetre pontos.

sugárzó holdkörív, a mező körötte színtelen, szolarizált fényben kifordított nappal, déli kék hold, minden negatívban. maszkod szürke vasálarc, fél kagyló, fél hold. dühöng, tajtékzik a rajtakapott holdördög, magasra emeli a tengert. téged árapály nem fenyeget, hajód, a szeléné, egyenesen folytatja útját az általam már meg nem ismerhető cél felé; újholdkor kockát vetsz a süket, tar ágak alatt, a hold nemfénye vet árnyékot, csak ne hibázz, kincsem, rosszul ne lépd magad, irtóztatók az örömök ilyenkor; érezted a holdat, a csillagos levegőeget a holdfakította, holdbarázdál-
ta városban, ahová érkeztél. „egyiptomian stabil interruptusz” – rajtam röhög az egész falka.

fakó kör, benne mintha magzat. anyajegyeid mind holdjegyek; nem követhetlek áldozati helyedre sem, ahogy holdpalotádból is kirekesztődtem. alvajárót ne riassz föl, a fák árnya, akár elfeketült, rossz vér, felüvölthet, mint az első meggyilkolté, gonosz testvéré. az orvos, aki szórakozottan elnézi, hogyan nem hal meg halni vágyó betege, ugyanaz, mint aki angyalkát csinál benned, kitépi, kidobja. a csillagok holdáztatta dombokon tartják az érzéstelenítést, a hajók mind el – kasszandrával.

kör a mezőben, fény, árnyék, átmenet nélkül, örökös tiszta helyzet. csak hold. mi a hold? nyers kupac érc, még beolvasztatlan, boldogsághoz köze semmi. egyre keskenyebbre élezett, csorba sarló. mindez mégis, lunáris rettenet, hogy hogyan, eggyé és természetessé áll majd össze, vesztes nem lesz ott magamon kívül, oly szépen íródik meg versedben, és éppúgy viselhető, mint ünnepi maszkod, talán azt is az az isten adta rád, aki elől menekülök, aki engem is kitagadott, szűk résén könnyeden kukucskálsz ki, és én mégis azt szeretném, bár kérni is férfiatlan, ne tagadj majd meg engem, ha akárki megkérdi tőled, voltam-e én is valaki. a démon fenyegető szemhéj alól mered rám, vasálarcod holdálarc.