K. Horváth Zsolt

AZ ELTÁVOLODOTT TEKINTET:
A TANÚ ÉS A TÖRTÉNÉSZ

István Rév: Retroactive Justice.
Prehistory of Post-Communism
Stanford, Stanford University Press, 2005

„L’histoire mène à tout, mais
à condition d’en sortir.

Rév István történész, a budapesti Open Society Archives (OSA) tudományos igazgatója, a Közép-európai Egyetem oktatója a stanfordi egyetemi kiadó Cultural Memory in the Present című – Mieke Baal és Hent de Vries által szerkesztett – sorozatában jelentette meg kötetté rendezett, 1989 után keletkezett tanulmányait. E tételmondat nem a szokásos és gyakran felesleges állandó jelzőkkel kívánta teletűzdelni a recenzió kezdetét, hanem azt tételezi fel, hogy ezek az elemek Rév István kötetének műfaji elhelyezéséhez, tudományos értékeléséhez fontos kiindulópontul szolgálnak. A kötetet alkotó hét – javarészt korábban már angolul (és részben magyarul is) publikált – tanulmány, illetve az azt intellektuálisan, történetileg elhelyező, a szerzői pozíciót is finoman megrajzoló bevezető tehát olyan módfelett igényes sorozatba illeszkedik, melynek intellektuális íve Andreas Huyssentől Jacques Derridán át egészen Alain Badiou-ig, Niklas Luhmanntól Jean-Luc Marionig húzható meg. Diszciplinárisan filozófia, esztétika, szociológia- és kultúraelmélet, mely programszerűen kapcsolódik a vizuális kultúrához. A kortárs történészek közül is inkább a történelemelmélet két képviselője, Reinhart Koselleck, illetve fogalomtörténeti tanulmányait magában foglaló kötete, továbbá Frank Ankersmit két reprezentációval és egy a történeti tapasztalattal foglalkozó tanulmánya jellemzi az ambiciózus könyvsorozatot.
A kezdőmondat állítása, miszerint Rév az OSA tudományos igazgatója is ebben a kontextusban nyer értelmet; jóllehet Kelet-Európában nem oly ritkaság, hogy professzionális történész vezessen levéltárat, az OSA ebben a tekintetben speciális hely, amennyiben nem a szó szaktudományos értelmében vett levéltár, hanem a szó tágabb, kulturális értelmében vett archívum. Gyűjteménye ugyanis nem minden esetben fedi az „irat” kodifikált fogalmát (1995. évi, a köziratokról, a közlevéltárakról és a levéltári anyag védelméről szóló, LXVI. törvény), inkább annak kiterjesztett értelmében audiovizuális, textuális dokumentumokat gyűjt, rendszerez és tesz hozzáférhetővé. Mindemellett kulturális misszióját kiállításokkal és – mint legutóbb a Nagy Imre-per 50. évfordulója kapcsán láthattuk – sajátos, tudományos performansszal igyekszik élőbbé tenni. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az archívum feladatának nemcsak a dokumentumok tárolását (mint azt a német Speicher szó, a kulturális emlékezet kapcsán gyakran emlegetett konnotációja teszi), de adott esetben a dokumentumok monumentummá alakításában is aktív szerepet játszik; olyan archívum, mely élővé igyekszik tenni a végképp elmúltat, másképpen fogalmazva olyan intézmény, mely – a megváltoztatandók megváltoztatásával – kulturális értelemmel képes megtölteni a „tudni nem érdemes dolgok tudományát”.
A Retroactive Justice lapjain Rév ebben a komplex archivátori szerepben tűnik fel; nem annyira a szó klasszikus értelmében vett történész itt ő, mint inkább a fizikai és a virtuális térben mozgó terepmunkás, aki a közelmúlt – az avatatlanok számára értelmetlen – vizuális és textuális jeleit összegyűjti és értelmezi. Így nyeri el értelmét a sorozat címe (ti. a jelen kulturális emlékezete) és célkitűzése, valamint Rév szándéka: őt az érdekli, mennyiben lehet jelentésteli a mai ember számára a közelmúlt, másképpen fogalmazva, mennyiben van jelen a múlt a jelenben. Ez tisztán emlékezeti kérdés. A kötet szerzőjét továbbá olyan kérdések izgatják, amelyek a hagyományos, a politika- és eseménytörténet vagy éppen az eszmetörténet művelői számára becsérték nélküli apróságok, jelentéktelen részletkérdések, napilapok sokadik oldalán elvesző kishírek. Rév István szemlélete ezzel épp szemben áll. Az ő nézőpontja ahhoz a – főként Carlo Ginzburg nevéhez köthető – kultúratörténethez kapcsolható, melynek episztemológiai credója éppenséggel az apróságok megfigyeléséhez és értelmezéséhez köti egy kulturális kontextus értelmezését, sőt megfejtését (decifrazione). „Sose bízzon az általános benyomásaiban, fiacskám, mindig a részletekre figyeljen” – így oktatta Sherlock Holmes az eltűnt vőlegény esetekor dr. Watsont, s ez akár mottója lehetne e kutatói szemléletnek. Ez – mint Ginzburg, Thomas Sebeok, Umberto Eco és mások már évtizedekkel ezelőtt kimutatták – nem egyszerűen deviáns kutatói „hóbort”, hanem egy a nyugati gondolkodásban végighúzódó latens intellektuális szál, melynek módszertani alkalmazásában a XIX–XX. századtól, így vagy úgy, Giovanni Morelli, Sigmund Freud, az említett Holmes, Aby Warburg vagy éppen Georges Didi-Huberman neve említhető meg.
Rév István módszertani repertoárja – az államszocializmus emlékezetével foglalkozó s 1989 után az akadémiai világot elárasztó tudományos produktumok túlnyomó többségével szemben – nem áll meg annál az evidenciánál, hogy az államszocialista rendszert magából a rendszerből, illetve annak megvalósult néhány évtizedéből értse meg. Ez döntő momentum, mégpedig azért, mert azok a kutatók, akik térben és időben a szűkös határok között mozognak, akarva-akaratlanul kiszakítják értekezésük tárgyát nemcsak a XX. század, de még inkább a modern társadalmak kontextusából. Egyfelől
a Retroactive Justice szinte minden tanulmánya a jelenből indul vagy oda konkludál, másfelől a szerzőnek még ennél is fontosabb, hogy tárgyát, az államszocializmus és a rendszerváltás kulturális logikáját beillessze, egyik oldalon a modern társadalmak identifikációs rituáléi közé, másik oldalon pedig kimutasson egy latens, az európai kultúrán a középkorig visszanyúló sokrétű gondolati hatást, mely alól – minden explicit szándék ellenére – az államszocializmus sem tudta kivonni magát.
A kötet tematikája ennélfogva igen szerteágazó, de korántsem széteső. Ennek záloga az alcím (A posztkommunizmus előtörténete), mely megfelelő módon előkészíti azt a csalafinta, nem lineáris történetvezetést, melyet Rév végig meggyőzően érvényesít kötetében, s amely így képes egységgé szervezni munkáját. A Petőfi Barguzinban „megtalált” állítólagos tetemének esetéből kiinduló Parallel Autopsies című tanulmány az újratemetések kérdésén keresztül azt az általánosabb kérdést vizsgálja, hogy a magyar politikai kultúrában – melyet Zempléni András találó megjegyzéssel „temetkezési kultúrának” szokott titulálni – mi a politikai test jelentése. Nagy Imre, Kossuth Lajos, Károlyi Mihály, Rajk László és mások tetemeinek újratemetése ugyanis nem mindennapos temetkezési aktus, hanem – Robert Hertz, Émile Durkheim, Victor Turner és mások munkái felől értelmezve – olyan modern politikai rítus, mely egy új politikai közösség alapjainak megteremtését célozza. Míg a halál az egyén esetében egyedüli, magába záródó esemény, biológiai tény, addig a temetés és a mementó állítása, ahogyan Reinhart Koselleck rámutat, a közösség részéről jelentéstulajdonítás, mely a halál fogalma révén metafizikai karaktert nyer el – egy a teológia felől nézve vallástalan és szentség nélküli világban. Ezt a halálhoz kapcsolódó különös metafizikai töltetet hasznosítja tehát a politikai rítus. Éppen ezért Petőfi tetemének azonosítása 1988 környékén jóval kevésbé objektív, tudományos, fizikai antropológiai kihívás, mint inkább egy kis ország labilis politikai identitásának ellentételezésére felkínált naiv és romantikus, de mindenképpen retrospektív ellenállás a nagy orosz (szovjet) birodalommal szemben. A modern állam hivatkozási rendszere felől nézve e mozzanatok tehát kifejezetten szimbolikusak és funkcionálisak. A barguzini Petőfi története attól volt abszurd, s azért nem volt működőképes a rendszerváltás idején, mert egy hatékony mítoszt óhajtott felváltani egy szánalmas verzióval: egy huszonhat éves hőst egy idős, fizikailag megroppant rabbal. A politikai test birtoklásának vágya (vö. 1989 körüli privatizációs vitákat, tematikákat) – legalábbis a projektet szponzoráló kazános Morvai szemében – fontosabb volt, mint az egyik legerősebb irodalmi kultuszunk. Ehhez hallgatólagosan az is hozzátartozott, hogy így, az akkor a nyilvánosságban is megjelenő Gulag-tematika révén, Petőfi a „Gulag-rab” archetípusává vált. A Petőfi testéért való küzdelem pedig arra kívánt rámutatni: még ezt is elvették tőlünk az oroszok (vagyis a szovjetek).
A test történeti igazsága helyett maradt „gyanús, ködös Petőfi-mítoszt” szerette volna revideálni tehát a barguzini projekt: 1989-ben a visszamenőleges érvényű orosz- és szovjetellenesség fontosabb volt, mint a klasszikus nacionalizmusból táplálkozó Petőfi-mítosz.
Ugyanebből a gondolatkörből indul ki az A Pantheon című tanulmány, mely a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található Munkásmozgalmi Panteon szimbolizációját, politikai halottkultuszát teszi elemzés tárgyává, s mely a szerző szerint éppúgy kapcsolódik a középkori szentkultusz mintáihoz, mint a nemzeti romantika nagyember-kultuszához. A megemlékezés dilemmája 1957-ben (tudniillik október 30. vagy november 4. az MSZMP számára „az” évforduló) szintén nem izolált történet a magyar politika szimbolikus történetében, mert 1898-ban – mint azt Hanák Péter kutatásai már feltárták – szintén lezajlott egy hasonló évfordulóvita (március 15. vagy április 11.). Hasonló, már-már abszurd évforduló-tologatás történt aztán 1988-ban a „felszabadulás” dátumával is; ha (ekkor még) nem lehetett eltörölni, akkor – mint a Holy Days című írás rámutat – ki kell deríteni, hogy nem április 4-én volt valójában április 4-e, hanem 13-án. Az A Rule of Law című tanulmány 1919, 1920, 1945, 1956, 1989 töréspontjainak kontextusában azt vizsgálja, hogy a politikai rezsimváltásokkal együtt mozgó retrospektív felelősségre vonás miképpen változik a rendszerek értelmezésében. Erre Francia Kiss Mihály esete az „állatorvosi ló”, ezzel demonstrálja Rév a politikai szimbolizáció abszurditását. A vörösökkel leszámoló fehérterroristát a háború után a Népbíróság retroaktív módon „nyilassá” (sic!) nyilvánítja és elítéli, ám 1956-ban a börtönből szabadulva Francia Kiss Szabadszállás környékén újra feltűnt. Így az 1919/1920-ban elkövetett bűnöket az igazságszolgáltatás (ha lehet ezt a szót itt használni?) összekapcsolja az 1956-ban elkövetettekkel, és az ügyhöz politikai jelentést társít. Ezzel létrejön a Kádárék számára oly fontos összekötő „kapocs”: a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalom és az államszocializmust megdönteni kívánó 1956-os „ellenforradalom” résztvevői kvázi ugyanazok. A forradalmat követő megtorlások során így lesz a hajdani fehérterroristából „ellenforradalmár”, akit aztán 1989-ben – a bornírt antikommunizmus imperatívusza jegyében – a legutóbbi időkig sikerült a Rákoskeresztúri temető 301-es (!), hősi parcellájában tartani. (Tegyük hozzá, többen megírták már, hogy a temető 298-as parcellájában a bori keretlegényektől a horthysta rendőrség verőlegényeiig a hely szelleméhez minden értelemben méltatlan személyek is fekszenek, mely tény súlyosan sérti nemcsak a forradalom halottainak méltóságát, de a köztársaság identitását is. Ennek revíziójára történészbizottság alakult, melynek feladata, hogy kritikailag felülvizsgálja a 298-as és a 301-es parcellában eltemetettek névsorát.)
A Budapesten városi legendaként élő és minduntalan felbukkanó kazamaták, föld alatti börtönök kérdésköre kapcsán az Underground című írás a „népi ellenállás” mítoszkörét tárgyalja a Köztársaság téri ostrom (szöveges, képi) értelmezései kapcsán. Elemzésre kínálkozik az a spontán módon újratermelődő hiedelem, miszerint az épületből folyosó vezet a tér alatt található föld alatti börtönökbe. Mint minden termékeny talajra hulló mítoszkezdeménynek, ennek is volt valami tényszerű „alapja”. Ez nem volt más, mint az ötvenes évek elején, a közeli Rákóczi út alatt épülő metróalagút, melyet aztán a népi találékonyság gyorsan összekötött azzal a fikcióval, hogy Kőbánya környékén „nemrég” a második világháborúból ott rekedt német katonák bújtak elő. „Természetesen” ez utóbbi alagút még a „török időkből” maradt ott, így találja meg a „földalatti, népi ellenállás mítosza” aktualizált jelentését a hosszú időtartamban is. Rév – Boris Groys A földalatti mint utópia című szellemes tanulmánya nyomán – arra futtatja ki mondandóját, hogy az utópia gondolata magával hozza a térbeli elválasztás igényét. A metró, a földalatti nem más, mint a technológiai fejlődés, a sebesség térbeli elkülönítése a megszokott hétköznapi földfelszíntől. Rév esetei a Millenniumi földalatti vasúttól a moszkvai metrón át elvezetnek természetesen az ötvenes években épülő 2. metró történetéig. A hajdani Szabad Európa Rádió az OSA őrizetében lévő interjúiból az is kitűnik, hogy a forradalom után emigráltak képzetrendszerében milyen erősen összekapcsolódott a metró építése, illetve a föld alatti börtönök, kazamaták képzete. Ez az elképzelés aztán olyan intenzitással maradt fenn, hogy 1992-ben, az antikommunizmus imperatívusza jegyében dokumentumfilmet is forgattak, mely épp a pincebörtönök valódi létét volt hivatott a nyilvánosság előtt igazolni, majd a Történeti Hivatal (ma Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) egy kiállítása, végül a Terror Háza tette maradandóvá a föld alatti börtön képzetét. Túl a mítoszon, mi a földalatti vasút és a föld alatti börtön közötti kapocs? Mi teszi a két hely képzeletbeli összekötését ilyen fogékonnyá a mítoszképzésre?
Amíg a földalatti vasút a technológiai fejlődés ideológiai címszava alatt egy rezsim büszke demonstrációja, a voltaképpeni legitimációt hivatott felmutatni, megszilárdítani (1896-ban éppúgy, mint 1954-ben), addig a börtön modern intézménye (mely térben választja el a normálisat a deviánstól) ennek gyökeres ellentéte: épp azért rejti el a bebörtönzötteket, mert méltatlanok a látványra. Büszkeség és szégyen térben kiképzett formája, ellentétpárja a földalatti vasút és a föld alatti börtön, mely épp a hétköznapitól való elkülönülése miatt oly fogékony a naiv összekapcsolásra. Máskülönben az ún. nagy építészeti vitában maga Révai József is rámutatott a metrónak erre a funkciójára. A párizsi metróval ellentétbe állítva azt mondja a moszkvai metróról, hogy „szobrászattal egybekapcsolt architektúrájával – azt is merném mondani – fényűzésével táplálja a munkába menő és a munkából jövő dolgozóban azt az érzést, hogy a Szovjetunióban akkor is ünnepnap van, amikor nincs vasárnap”.
Az esetek szerteágazó voltával Rév István elsősorban arra világít rá, hogy az államszocializmus ideje – ha tetszik, ha nem – a modernitás része, így értelemszerűen osztozik minden modern társadalom hagyománytermelő, legitimációs szándékán. Ez a múlt latens hatalma, kényszerítő ereje a jelen felett, melyet a hosszú időtartamban megmutatkozó, nehezen változó, a politikai hatalom birtokosaira emfatikusan érvényes kulturális normák és mentalitások irányítanak. Ez tehát az implicit összekötő kapocs. Ugyanakkor Rév kiválasztott esetei kitűnően példázzák a modern magyar állam – a fenti látszólagos kontinuitása mellett/ellenére – a politikai-ideológiai diszkontinuitását, szimbolikus-legitimációs forrásainak abszurd szakadozottságát. Ez azonban a legkevésbé sem implicit, de kifejezetten explicit, minthogy igen gyakran a mindenkori ancien régime plasztikus tagadására épül. Erre kedvenc – részben Rév által is említett – példám a mostani Ötvenhatosok (korábban: Felvonulási) terén elhelyezett „Itt állt a Regnum Marianum templom. Rákosi Mátyás leromboltatta 1951-ben” feliratú tábla. Ez az abszurd köztéri képződmény – mely az állíttatók minden igyekezete ellenére éppúgy mementója Rákosinak, mint a templomnak – csak azt „felejti el” közölni, hogy nevezett templomot 1920 után emelték, hálából azért, hogy Horthy kiverte a „vörös rongyokba öltözött” bűnös városból a kommunistákat. Nos, ha követjük az emlékműrombolások és -állítások arrogáns logikáját, akkor attól a Rákosi-rezsimtől, mely mégiscsak előképének tekintette a Tanácsköztársaságot, nem igazán várható el e köztéri monumentum megtűrése. Ennek pontos helyére került aztán Kiss István, Berény Róbert Fegyverbe! című 1919-es plakátjának voltaképpeni szobrászati remake-je, mely 1989 után, a rendszerváltás köztéri rehabilitációja során, a demokratikus tolerancia jegyében nem elpusztításra ítéltetett, hanem kikerült a Szoborparkba, s ott máig megtekinthető. Bárhogyan van is, e politikai rezsimek önképe, ideológiája, identitása szöges ellentétben áll a mindenkori ancien régime-mel, sőt kifejezetten az előző tagadására épül fel. A tézis-antitézis „folytonossága”, vagyis a radikális diskurzusváltás, a folytonos átértékelés, a szimbólumok politikai akusztikájának permanens újrahangolása szinte az egyetlen létező kontinuitás a meglehetősen szakadozott XX. század szimbolikus történetében. Rév erősen ironikus tónusban jeleníti meg a mindenkori politikai elit szimbolikus üzeneteinek, a múltról szóló hatalmi beszédmódoknak az egymásra következését. Az 1989/1990-ben újraalapított Magyar Köztársaság politikai elitjéről, illetve annak szimbólumtermeléséről sincs sokkal jobb véleménnyel a szerző: erre talán Francia Kiss Mihály fehérterrorista fentebb érintett esete a legkirívóbb példa.
Rév elemzéseinek kiindulópontja az eset, mely – ahogyan J.-C. Passeron és J. Revel szokta mondani – több és más természetű entitás, mint a példa. Szemben a történeti hagyománnyal, mely az esetet egyszerinek és partikulárisnak tételezi föl, Rév a szimbolikus antropológia nyomán olyan sűrű temporalitásként tekint rá, mely magán viseli a kultúra hosszú időtartamban való működésének pillanatnyi metszetét, vagyis képes arra, hogy a nagyon rövid időben mutassa meg egy hosszabb idősáv összetett kulturális konfigurációját. A fentebb említett módszertani eljárás, melynek jegyében egymás mellé helyezi például 1898 és 1957 vagy a romantikus panteonépítés és a munkásmozgalmi panteon alapításának politikai kontextusát tekintve radikálisan különböző minőségeit, épp arra világít rá, hogy az eset a legkevésbé sem egyedi, partikuláris. A kiválasztott „példákból” tehát épp a történész interpretatív tevékenysége nyomán lesznek „esetek”, s az esetek a de- és a rekontextualizációnak, a modernitás hosszú időtartamába illesztésének, illetőleg az antropológiai „idegen tekintetnek” köszönhetően telítődnek jelentéssel.
Ez utóbbin nem értek mást, mint a brechti elidegenítés mozzanatát, mely beállítódás a történettudományban az etnológiával való találkozás következtében nyert teret. Az ennek nyomán kialakuló, sajátos szemlélettel bíró aldiszciplína, a történeti antropológia – mely nem idegen kultúrákkal foglalkozik, hanem az idegent, az ismeretlent fedezi fel saját kultúránk rutinizált cselekvéseiben – úgy véli, az idegenség, az idegen tekintet, a semmit evidenciának nem tekintő, mindenre rákérdező kutatói attitűd: kognitív erőforrás. Nem leküzdésre váró hátrány vagy hiányosság, hanem a kultúra megértéséhez vezető út első építőköve. A múltban – ahogyan Michel de Certeau megfogalmazta 1975-ben – nem az azonosat, az analógiát kell keresnünk, hanem épp az idegent; ez utóbbi felfedezése a történeti megértés esélye. A Retroactive Justice esetében ez kettős tanulsággal bír. Egyfelől a forradalmi, kommunista hit és annak rendszerszerű, államszocialista valósága elemzésekor (s ez főleg a klasszikus, 1948 és 1956 közötti időszakra érvényes) ez azért módfelett termékeny, mert zárt ideológiájában, legitimációs rendszerében, politikai reprezentációjában számtalan olyan elem van, mely a politika világát kizárólag racionális szempontból szemlélő számára első körben nehezen értelmezhető. (Például a weberi karizmatikus uralomra jellemző vezérkultusz a XX. század közepén.) Másfelől a kötet szerzője elemzéseiben tudatosan ellene dolgozik annak a kötet bevezetőjében hangsúlyozott, a szülőktől kapott hagyománynak, melyben akarva-akaratlanul is „benne áll”, melynek von Haus aus részese (volt). Ez a módszertani, episztemológiai küszöb nem más, mint a hajdani pártelithez tartozó szülők politikai örökségétől való távolodás, pontosabban annak tudatos elidegenítése. Összefogva e két szálat, tehát úgy fogalmazhatnánk, hogy mind egzisztenciálisan, mind deontológiailag a „túl ismerős” rendszer megértésének conditio sine qua nonja: a távolodás.
Az egzisztenciális megvesztegethetetlenség és az idegenség termékeny attitűdjével bíró kutatónak, ha meg akarja érteni az államszocializmus kulturális logikáját, ki kell lépnie az elsődleges hermeneutikai körből, és kívülről kell közelítenie tárgyához. Ha egy pillantást vetünk Rév István hivatkozásaira, úgy tapasztalhatjuk, hogy jegyzetapparátusának döntő többségét nem a forrásokra és a szűkebb értelemben vett tárgya szakirodalmára való utalás teszi ki, hanem a fejtegetéseihez szükséges fogalmakat, megközelítéseket, écákat, a társtudományok teljesítményéből, elsősorban is etnológiai, jogi, antropológiai, teológiai, művészettörténeti stb. munkákból meríti. Ha például meg akarjuk érteni, hogy Kádár János – utóbb Kornis Mihályt is megihlető – ún. utolsó beszéde során miért nem ejtette ki végig Nagy Imre nevét, csak hosszú, szaggatott monológja legvégén egyszer, akkor annak a névhez kötődő mélylélektani magyarázatát könnyebb megértenünk a névtabura vonatkozó etnológiai, nyelvészeti, nyelvfilozófiai munkákban (The „Necronym”). A harminchárom éven át tartó hallgatás ára szükségszerűen az a szimbolikus, ellentételező aktus lesz, ahogyan 1989-es megszólalása nyomán – egy Claude Lévi-Strausstól átemelt terminussal – rögtön „nekronim” válik belőle: ő lesz Nagy Imre gyilkosa. Neve és tette összefonódik, s új minőséget hoz létre.
Ezzel elérkeztünk eljárásának harmadik fontos mozzanatához, melyet szintén egy Lévi-Strausstól kölcsönzött szóval bricolage-nak fogok nevezni. Ez az eszköz dupla fenekű, vagyis magában foglalja a dekontextualizálás, az eredeti szövegkörnyezetből való kiszakítás aktusát és ehhez adott esetben radikálisan más kontextusok értelmező hozzárendelését, vagyis a rekontextualizálást. Egy szövegtesten belül így az államszocialista Magyarország világából, egyik oldalon, könnyűszerrel átlépünk a magyar jakobinusok, a francia forradalom, a középkori zarándoklatok vagy a szentkultuszok világába, a másik oldalon pedig a tetragrammaton értelmezése körüli vitákba, az intencionalitás filozófiájába vagy a képelméletbe. Mint láthattuk, Rév István módszertani fogásai eddig sem a kanonizált akadémiai hagyományokat, az ortodox kutatói eljárásokat követték, sőt írásainak episztemológiai, metodikai háttere, interdiszciplináris látószöge a progresszív, sőt kifejezetten a radikális tudományos szemlélettel bíró beállítódást tekintették követendőnek. Nos, a bricolage gondolata, jóllehet korántsem új, azt hiszem, a legvitatottabb elem lehet, mert a heterogén kontextusok egymáshoz rendelése önmagában nem feltétlenül magyarázó erejű és legitim. Eltérő kulturális terek és történeti idők, gyökeresen különböző földrajzi szcénák, premodern közösségek és modern társadalmak, másfajta léptékek egymást átszövő értelmezése, megítélésem szerint, csak abban az esetben magyarázó erejű, ha a szerző az olvasó számára is reflektált módon helyezi el ezeket az elemzés fogalmi mezejében. A tanulmányok felépítéséből, argumentációjából ez az értelmező mozzanat hiányzik a leginkább, s a heterogén kontextusok közötti átjárás nemegyszer retorikus marad. Hozzáteszem, az a gyanúm, hogy ez a retorikusság kifejezetten hozzátartozik a szerzői intencióhoz, a rejtőzködő elbeszélői pozícióhoz, ám a recepció oldalán, az olvasó világa felől nézve megítélésem szerint ez gyakorta ellene dolgozik a tanulmányok többszintű (történeti, szimbolikus, kulturális, episztemológiai) jelentésbefogadásának. Ennek oka, hogy egy olvasó ennyi eltérő világban egyszerre szinte sohasem járatos, nem kompetens, így Rév óhatatlanul kialakít egy omnipotens elbeszélői stratégiát, melyben az – Umberto Ecóval szólva – úgynevezett empirikus olvasónak egészen egyszerűen nem jut értelmezői tér.
Fentebb már utaltam rá, hogy a tanulmányok többsége korábban már megjelent angolul rangos folyóiratban vagy tanulmánykötetben (sőt több írás magyarul is), ám a kötetbe rendezés mozzanatát nem elsősorban a praktikum vezérelte, hanem a monográfiába szervezés igénye. A külön-külön elkészült tanulmányokat – melyek egy Memory, Forgetting, and the Archive című szemináriumból nőttek ki – ugyanis az egybeesés, a koincidencia köti össze. Nem kauzális kapcsolat van tehát közöttük, nem „fejlődik” a történet a könyv előrehaladtával, inkább körkörös struktúrával bír; ugyanahhoz az eseményhez (1956/57 értelmezése) vagy személyhez (Nagy Imre, Kádár János) többször, más irányból, eltérő szándékkal tér vissza a szerző, így gyakran az az érzése lehet az olvasónak, hogy ugyanazt a történetet olvassa, ám máshonnan, különböző szemszögből. A kötet kohézióját, interpretációs sarkkövét azonban a bevezető tanulmány adja, mely egyfelől kijelöli azokat a kulcsszavakat és módszertani eszközöket, melyeket a tanulmányok érvényesíteni fognak, másfelől pedig olyan személyes közlésekkel, Gérard Genette-tel szólva olyan paratextusokkal szereli fel az olvasót, mely a befogadást eloldja az „objektív”, tiszta történettudomány – amúgy is erősen korrodált – eszményétől. A bevezető több helyütt rendkívül személyes, sőt szinte vallomásos kifejezésmódot ölt. A közlés, miszerint a demokratikus ellenzék tagjainak egy része az egykori pártelit gyermekeiből verbuválódott, ahová Rév István önmagát is sorolja, világossá teszi, hogy e túl ismerős, merthogy túl közeli történet feltárásakor, ahol is a szerző a könyv hőseinek többségét így vagy úgy ismerte, nem kívülálló történészként kíván fellépni, hanem a történetbe foglalt terepmunkásként. S jóllehet ez távolodást feltételez, mint ahogy fentebb az antropológiai perspektíva kapcsán írtuk, ám ez nem fizikai eltávolodást, vagyis menekülést jelent, hanem intellektuális értelemben vett idegenséget, vagyis az „ártatlan szem” naivitását tudatosan kerülő, fürkésző, megfigyelő tekintetet. „Nem vagyok idegen; én, minden ellenére, itt vagyok otthon” – mondja Rév a bevezető egy helyén. Megítélésem szerint ez a személyesség nemhogy elvenne, de sokkal inkább hozzátesz a kötet erősen interpretatív jellegéhez, még akkor is, ha egyes pontokon – ahogy fentebb is utaltam rá – túl erős, vagyis vitatható az álláspontja, ugyanakkor alulexponált a hozzárendelt érvkészlet.
A Retroactive Justice tanulmányainak keletkezési időtartama valamivel több mint egy évtizedet ölel át, s ezalatt a nemzetközi és a magyarországi kutatás elemző figyelme a rendszerváltás éveinek – bizony sokszor démonizáló, egyszerűsítő – perspektívájától eltávolodni látszik. Ma az államszocializmusról alkotott kép túlzottan holisztikus és esszencialista marad, ha a rendszer történetét kizárólag a politikatörténetben, még ha annak szimbolikus antropológiai olvasatában is találjuk meg. Ebből a szempontból a Retroactive Justice atmoszférája nyomasztó, lehangoló, fojtogató. Ez az egyes tanulmányok szövegvilágában érthető, ám a bevezetőnek tisztáznia kellett volna, hogy a kötet nem az államszocializmus egészéről, hanem a hatalomgyakorlás és a legitimációtermelés (hosszú távú) politikai antropológiájáról szól. Ettől a kötet nem kevesebb, több lett volna. A társadalom- és kultúratörténeti aspektusok, a mindennapi élet és a magánélet helyét, szerepét elemző tanulmányok mára gazdagabbá, polarizáltabbá tették a rendszer „alatt” élők életlehetőségeit és -stratégiáit, másfelől a rendszerváltást követő lassan két évtized akár gazdasági, akár kulturális teljesítménytelensége lassan felőrölte 1989 an sich morális legitimációját. Félreértés ne essék, nem a nosztalgiát, vagyis a rendszer politikai teljesítményének rózsaszín felértékelését hiányolom a könyvből, csak a fentebbi pontosítást, megszorítást. Úgy érzem, ezen a ponton (is) túl erős a szerzői intenció, s nem hagy teret az ezzel a beállítódással vitatkozó olvasatoknak. Ez annál is inkább fura, mert Rév István 1989 előtt a korszakról publikált tanulmányai, melyek a hatalmi szemszög mellett azokat a társadalmi stratégiákat is magukban foglalták, melyek szükségszerűen hozzátartoztak a rendszer mind gazdasági-egzisztenciális, mind morális túléléséhez. Igaz, hogy az angol eredeti után magyarul is megjelent tanulmány fontos utószava tulajdonképpen visszavonja a tanulmánynak a „hétköznapi ellenállásra” vonatkozó elméleti tanulságait, míg a Retrotópia című írás elmélettörténetileg, a saját kontextusában rendkívül reflektív módon, hatástalanítani óhajtja a szerző korábbi belátásait. Ezzel az a paradox helyzet állt elő, hogy egy megrögzött ellenzéki történész a rendszerről megengedőbb véleménnyel volt annak fennállása alatt, mint annak bukását követően.
Utolsó megjegyzésem a jegyzetapparátusra vonatkozik. Rév István, mint fentebb már utaltunk rá, ama kevés magyar történész közé tartozik, aki munkáit sokkal inkább a nyugati, elsősorban észak-amerikai akadémiai világ diskurzusaihoz, mint a magyar tudományosság beszédmódjaihoz igazítja. A Retroactive Justice elsősorban nemzetközi (amerikai) közönségnek szól, ennek következtében hivatkozási rendszere kiterjedt és interdiszciplináris. Ebben semmi kivetnivaló sincs, kifejezetten követendőnek tartanám ezt az eljárást, mely nem zárkózik be a „nyugati” gondolkodás számára érthetetlen „kelet-európai” sajátosságok felsorolásába, hanem saját tudományos nyelvén próbálja érthetővé tenni azt, ami idegen. Ugyanakkor hiányként róható fel mindazon magyar kutatók kimaradása az amúgy gazdag lapalji jegyzetekből, akik a politika szimbolikus regiszterének kutatásához évtizedek óta fontos tanulmányok egész sorával járultak hozzá. Itt említeném meg tehát Hanák Péter, Sinkó Katalin, Kovács Ákos, Vörös Boldizsár, Gerő András, Pótó János és György Péter nevét, akik munkáik alaposságával és sokszor úttörő szemléletével gazdagították a kutatást, s bár könnyen lehet, hogy a nyugati olvasó számára egy-egy magyar nyelven megjelent művük elérhetetlen, mégis hallgatólagosan sokat hozzátettek a Retroactive Justice által is tárgyalt problémák feltárásához. Egy esetleges következő kiadásban mindenképpen üdvözlendő lenne e hiány betöltése.

 

Hivatkozás:

1) A szerző néhol az államszocializmus, ám többnyire a kommunizmus terminust használja; a megnevezés ambivalenciája eléggé általános a nemzetközi kutatásban is. Magam elfogadom Kornai János érvelését, aki úgy fogalmaz, hogy a kommunizmus kifejezés azért kerülendő, mert csak magára az eszmére, az utópiára vonatkoztatják, nem pedig a megvalósult gyakorlatra, ami az államszocializmus rendszere volt. Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan. HVG Rt., 1993. 35. k. A magyar cím azonban némileg megtévesztő, mert az eredeti, angol nyelvű kiadás még ezt a címet viselte: The Socialist System. The Political Economy of Communism. Oxford University Press–Princeton University Press, 1992.

2) Révai József: Az új magyar építészet kérdései (1951). In: Major Máté és Osskó Judit (szerk.): Új építészet – új társadalom, 1945–1978. Válogatás az elmúlt évtizedek építészeti vitáiból, dokumentumaiból. Corvina, 1981. 91.

3) A negatív konnotációkat kerülendő nem „barkácsolásnak” fordítom, hanem megtartom az eredetit.

4) Lásd például István Rév: The Advantages of Being Atomized. How Hungarian Peasants Coped with Collectivization. Dissent, Summer, 1987. 335–349. (Ma- gyarul: Replika, 23–24. sz. [1996.]) Lásd még uő.: Retrotopia. Critical Reason Turns Primitive. Current Sociology, no. 2 (1998). 51–80. (Magyarul: Beszélő, 1998. december.)

5) Tavaly a Feltrinelli Kiadó Campi del sapere című sorozatában olaszul is megjelent a kötet; e kiadást nem állt módomban tanulmányozni. Lásd István Rév: Guistizia retroattiva. Preistoria del postcommunismo. Milano, Feltrinelli, 2007.