Fischer Mária

HATÁRON

Nem hiszem el, hogy elém vágódhatnak a holt
tájak népei szúrós tövisekkel, eget,
földet szétugató hanggal. Nem hiszem el,
hogy tetovált hasukon napfonatot viselők
lennének, ragyogással bíró katonák.
Mondják, térdre borulnak kőből faragott
szárnyak előtt; lobogójuk zsákmány, pipacsos,
nagy lepedő, s mutogatják szelesebb napokon,
honnan fújja a sárkány hozzánk a tüzet.
Megzavarodtak a csend őrei, jönnek a rossz
hírek, az álmokat átíró fordulatok.
Gyors, váltott lovakon száguldó lovagok
fémfeje gömbölyödik. Meghúzzák magukat
kínzó kételyeim. Mállik a sok tagadás.