Dunajcsik Mátyás–Nemes Z. Márió

PYNCHONLAND

Thomas Pynchon: Súlyszivárvány
Fordította Széky János
Magvető, 2009. 768 oldal, 4990 Ft

„Bababadalgharaghtakamminarronnkonnbronntonnerronntuonnthunntrovarrhounawnskawntoohoohoordenenthurnuk!” – igen, talán ez lehetne a legmegfelelőbb első szó, Joyce Finnegans Wake-jének villámszava, mely egyszerre a villámcsapás és a Paradicsomból való kiűzetés, a bukás, a zuhanás (fall) és becsapódás szava, mert egy szimpla BUMM túlságosan is egyszerű lenne, és legfeljebb csak az menthetné, hogy a képregényekben is ezzel a szóval jelzik, ha bomba robban, rakéta csapódik be egy békésen szendergő város szívébe.
Mert – többek között – az irodalmi mű is hasonlóképpen működik, mint egy V-2-es rakéta, mely a hangsebességnél gyorsabban szeli át az eget, így előbb érkezik maga a rakéta és a pusztítás, a hang pedig lustán kullog utána. Márpedig Thomas Pynchon Súlyszivárvány című regénye lassan egy éve megérkezett már, Széky János alaposan átgondolt, zseniális nyelvi fantáziával megalkotott, hősies és monumentális fordításában (melynek méltatása külön tanulmányt, de legalábbis mazsorettekkel és rezesbandával súlyosbított diadalmenetet érdemelne, mondjuk, az Írók Boltjától a Petőfi Irodalmi Múzeumig), s nem egy olvasó egész napjait, heteit tarolta le, szívta magába – és e szöveg szerzői is csak most jutottak el odáig, hogy hangot is adjanak e becsapódásnak.
Joyce és képregény, kiűzetés és rakéta: nagyjából ilyen fesztávokban érdemes gondolkodnunk, ha Pynchonról van szó. Spiró Fogság-a után a magyar kritika kedvelt mértékegysége lett a beszakadó asztal, örömmel méricskélte mindenki, az újabb és újabb nagyregények alatt hány asztal szakad be, a Párhuzamos történetek alatt például három (kötetenként egy-egy), s el lehet képzelni a mai kritikus olvasószobáját, ahol a könyvek mellett ma már a beszakadt asztalok egyre gyűlő romjai között is kell lavírozni. Szuperlatívuszok helyett így maradjunk annál, hogy Pynchon regénye nem egyszerűen beszakítja, de felrobbantja, ízzé-porrá zúzza, atomjaira szedi, földdel teszi egyenlővé az asztalt, még ha az titániumból van is. Olvasása leginkább légvédelmi bunkerben ajánlott, de ajánlott.
Dunajcsik Mátyás: Sok különböző évszámmal kezdhetnénk a Súlyszivárvány-ról szóló történetet, például 1973-mal, amikor Gravity’s Rainbow címen először jelent meg az eredeti Amerikában, de kezdhetnénk 1937-tel is, amikor a szerző, Thomas Ruggles Pynchon született a New York állambeli Glen Cove-ban. Vagy 1990-nel, amikor Széky János fordításában először látott napvilágot Pynchon-regény magyarul, A 49-es tétel kiáltása. Mégis, a legizgalmasabb talán egy bizonyos Nicolas Pynchonnal (1498–1534) kezdeni, aki 1533-ban nem kisebb tisztséget töltött be Angliában, mint a londoni Grand Sheriff hivatalát, s akinek dédunokája, William Pynchon (1590–1662) 1630. március 29-én indult útnak John Winthrop, a Massachusetts-öböl kormányzójának flottilláján az Újvilág felé, hogy ott nem sokkal később a kolónia kincstárnoka legyen, valamint két város, Roxbury (1630) és Springfield (1636) alapítója. A Winthrop-flottilla utasai, ahogyan a későbbi Új-Angliát benépesítő telepesek többsége, puritánok voltak, ahogyan a fent nevezett William Pynchon is, aki elöljárói munkája mellett maga is aktívan foglalkozott teológiával, s 1650-ben megjelentetett egy értekezést The Meritorious Price of Our Redemption címmel, mely a benne foglalt, eretneknek ítélt tanok miatt abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy az első könyvek között szerepelhetett, melyeket az Újvilágban szabályos autodafé keretében elégettek Boston főterén – minek következtében az öreg William csalódottan hajózott vissza Angliába meghalni, ám Amerikában ott hagyta fiát, John Pynchont, aki később virágzó szőrmekereskedői karrierbe kezdett.
William egyébként nem az egyetlen figura, aki szorosan kötődik a valláshoz: a családfa későbbi ágán ott találjuk például Thomas Ruggles Pynchon (1823–1904) tiszteletest, aki kémiát, geológiát, földrajzot és teológiát tanít a hartfordi Trinity College-ban, mintegy előrevetítve metafizika és tudomány összefonódását a későbbi Thomas Ruggles Pynchon, az író életművében, aki a tiszteletes testvérének dédunokájaként látja meg a napvilágot 1937-ben. A XV. századig részletesen visszavezethető családtörténet azonban itt nagyjából meg is szakad: hiszen írásunk főhőséről születési dátumán és néhány szórványos részletinformáción túl (mérnöki, majd irodalmi tanulmányok 1953–59 között a Cornell Egyetemen – ahol abban az időben Vladimir Nabokov is tanított –, melyet 1955 és 1957 között katonai intermezzo szakít félbe a tengerészgyalogságnál, majd mérnöki állás a Boeing seattle-i kutatóközpontjában 1960 és 1962 között) nemigen tudunk semmit: a történet könyvekben folytatódik és kel új életre, a XX. század egyik legismertebb és legismeretlenebb szerzőjének életművében.
Mint később látni fogjuk, Thomas Pynchon esetében, akinek visszahúzódó életmódját, fényképek, interjúk és nyilvános szereplések hiányában csakis a könyvein keresztül jelen lévő írói személyét sokan a posztmodern „szerzőhalál” való életbe átültetett példájaként értelmezik, az életrajzi olvasat lehetetlenségét paradox módon egy meglehetősen jól dokumentált családtörténet kompenzálja: mintha a hiányzó szerző helyébe egész nemzetségének története állna, mely nemzetség története azonban számtalan ponton szorosan összefonódik az egykori Pynchonok választott hazája, a majdani Amerikai Egyesült Államok történelmével is.
Nemes Z. Márió: Ha a magyar irodalmi kontextus felől keresünk fogódzókat Pynchon posztmodern „öneltüntetésének” megértéséhez, akkor Esterházy Péter példája szinte magától adódik. Esterházy úgy tünteti és keveri el beszélőjének identitását családtörténetének szétírásával, hogy ezzel mindig egyfajta otthonosságot hoz létre. A familiáris erőtér nem szívja magába a beszélőt, hanem olyan fikciós és referenciális keretet teremt számára, melyben a személyesség történetivé s a történeti személyessé válhat. Mindez pedig az „aura” és az „otthonlét” posztmodern újrafogalmazásának az igényét is jelenti. Pynchonnál egészen más történik. Ő véresen komolyan és/vagy komolytalanul fogja fel a „szerzőhalált”, és performatívan el is játssza azt, méghozzá rituális keretek között. Azzal a paranoid gesztussal, hogy az önreferenciális olvasás lehetőségét a családtörténet mitikus referenciájával helyettesíti, s szövegét teleszórja az erre utaló mitikus jelekkel, valójában az otthontalanság poétikája mellett érvel. Vagyis azt fogalmazza meg, hogy csupán vendégek vagyunk saját származástanunkban és nevünkben.
dm: Ettől függetlenül ha a Pynchon-életmű, azon belül is annak csúcspontja, a Súlyszivárvány világának értelmezéséhez fogunk, mégis akkor járunk a legjobban, ha itt, valahol a néhai William Pynchon környékén kezdünk el keresgélni. Nem csak azért, mert a regény kvázi-főhőse, Tyrone Slothrop sokat hivatkozott ősapjában, bizonyos William Slothropban a híres óceánjáró Pynchon-ős történetét ismerhetjük fel – hanem mert az író Pynchon egész világlátásának legfőbb pillérei, a paranoia/antiparanoia kettőssége nem másra, mint a protestáns teológia eleve elrendelési tanára vezethető vissza, vagyis arra a meggyőződésre, hogy volna egy eleve kidolgozott, isteni Terv az utolsó ítélet idejére, hogy kikből lesznek majdan az üdvözültek, és kikből a Reprobátusok, vagyis a kárhozatra hagyottak; s hogy a halandók földi élete is ennek az isteni rendelésnek a Terve szerint alakulna, mely Terv ezek szerint megismerhető volna a teremtett világ apró történéseinek – és a Biblia szövegének – helyes és szakadatlan értelmezésével.
nzm: Pynchon paranoia-poétikájának fő vonatkoztatási pontját valóban a puritán „korrespondenciatan” és a belőle építkező amerikai romanticizmus (közelebbről az emersoni transzcendentalizmus) spirituális hagyománya képezi. Ez a viszony azonban nem a folyamatosság, hanem egy ambivalens rekonstrukció mentén érthető meg. A világi és szakrális tér közti korrespondenciát paranoiának tekinteni tiszta blaszfémia, ha ezt egy vallásos paradigmán belül értelmezzük. Pynchon ezzel a gesztussal – egyszerre kívül és belül állva a megidézett hagyományon – az egészelvű ontoteológiai gondolkodás ironikus kritikáját nyújtja, miközben megrajzolja annak a varázstalanított világnak a szatíráját is, mely csak paranoiaként tud bármilyen szakrális élet- és világtervre tekinteni. Hiszen lehet, hogy a korrespondencia a szakrális világkép „metafizikai fedezete” nélkül puszta paranoia, de a regényvilágon belül megbízhatóan működik, még ha önmaga paródiájaként is. A de- és reszakralizáció tehát mindig egymást kiegészítő tendenciák Pynchon regényében.
dm: Vagyis az égi paranoia, a földöntúli Terv borzongató sejtelme mindig összefonódik a jóval földhözragadtabb, de már-már isteni hatalommal rendelkező személyekhez vagy inkább szervezetekhez köthető összeesküvés-elméletekkel, illetve az égi és földi paranoiával szemben egyaránt táplált – legalább annyira őrjítő – kételyekkel. Pynchon regényhősei már az író kezdeti kísérleteitől kezdve e két lehetőség között őrlődnek egyfolytában, miközben maguk sem tudják, melyik oldalra álljanak. Ilyen helyzetben van az első magyarul megjelent Pynchon-regény főhőse, Oedipa Maas is, aki A 49-es tétel kiáltása vége felé, immár nyakig merülve a Trystero fedőnevű, törvényen kívüli távközlési hálózat felderítésében, így elmélkedik: „Amit teszel, mindenképpen paranoiának nevezik. Ők. Vagy rábukkantál, az LSD vagy más indol-alkaloida segítsége nélkül, az álomba illő titkos gazdagságra és rejtett sűrűségre; a hálózatra […] Vagy az egészet hallucinálod. Vagy pedig összeesküvést szőttek ellened, de annyira költségeset és cizelláltat […] hogy kell valami jelentésének lennie az ugratáson túl is. Vagy pedig az egész összeesküvés a te fantazmagóriád, mely esetben dilis vagy, Oedipa, megbuggyant az agyad.”
nzm: A 49-es tétel kiáltása igazi „beavató szöveg” a Pynchon-életművön belül. Az ok-okozati összefüggések következetes dekonstrukciója a világi és/vagy metafizikai magyarázórendszerek érvényességét teszi kérdésessé, méghozzá – Pynchon szellemtörténeti gyökereihez híven – az angolszász puritanizmushoz sok szálon köthető krimi műfaji kereteinek felforgatásával. A regény azonban nem a nihilisztikus tagadást és nem is csupán a radikális mellérendelést hirdeti, hanem a performatív sugalmazás elvét követi. Erre utal a „rituális óvatoskodás” (ritual reluctance) kifejezés is, mellyel Pynchon a regény szereplőinek utalásos-homályos közlésmódját jellemzi. A rituális óvatoskodás nem ráutaló magatartás, ami egy a magatartástól elválasztható enigmát próbál leplezve jelölni, hanem önmagának leleplezése, vagyis annak felmutatása, hogy itt végig olyan közlésről volt szó, mely önmagát játszotta mint titkot. A rituális óvatoskodás működése azonban továbbvezet ahhoz a központi kérdéshez, hogy mit jelent a titok sugallatos eljátszása, vagyis mi a paranoia jelentősége Pynchonnál?
dm: A paranoia nem kevesebb, „mint annak a fölfedezésnek a kezdete, hogy minden összefügg, minden a Teremtésben” (707.), ugyanakkor, „ha van valami vigasztaló – mondhatnánk, vallásos – elem a paranoiában, akkor az nem más, mint hogy létezik antiparanoia is, amelyben semmi nem kapcsolódik semmihez, csakhogy ezt az állapotot kevés embertársunk bírja sokáig”. (434.) Vagyis a paranoia szelídebb formájában nem más, mint antropológiai alapszükséglet, kísérlet a rendszerezhetetlenül kaotikus világ rendezésére; patologikus szinten azonban a paranoia éppúgy, mint az antiparanoia, a hermeneutikai vakság minősített esetei – míg az egyik mindenben egy megadott rendszerre való utalást, arra vezető nyomot lát, addig a másik a legalapvetőbb összefüggések felismerésére is képtelen.
nzm: A paranoia és az antiparanoia tehát
két egymást kiegészítő mozgás. A pynchoni hősöknek felváltva kell élniük a két gondolkodási móddal, mert csak az biztosíthatja boldogulásukat, ha a paranoiát kijátsszák az antiparanoia ellen, és fordítva, valahogy úgy, ahogy „egy dadaistának egyidejűleg antidadaistának is kell lennie” (Hans Richter). A paranoia a Súlyszivárvány alapján totalizációs folyamatként értelmezhető, vagyis olyan olvasásként, amely heterogén elemekből szerkeszt mesterséges egységet, mégpedig kizárólagos érvényű és autoriter abszolút értelemegészet. Az antiparanoia ezzel szemben detotalizációs folyamat lenne, mely felbontja az egészelvűséget, illetve annak hipotetikus létezéséről se hajlandó „tudni”, mert erejét ennek a nem tudásnak az igazságából meríti. Jellemző a pynchoni iróniára, hogy a paranoia bizonyos szempontból a hagyományos racionalitás rosszhiszemű paródiájaként fogható fel, míg a jóindulatúnak lefestett antiparanoia nem az „értelemre”, hanem arra a minőségre utal, amit Foucault nyomán „nem értelemként” (déraison) is azonosíthatunk. Az értelem és a nem értelem mindig rá van szorulva a másikra, valahogy úgy, ahogy egy paranoia mindig feltételezi saját antiparanoiáját. A két minőség állandóan megfordítható viszonyba lép egymással, mindegyik a másik mércéje, s ebben az egymásra utaltságban alapozzák meg, illetve teszik hiteltelenné egymást. A pynchoni paranoia-antiparanoia is ilyen kölcsönösségben és viszonosságban artikulálódik, az eredmény „bolond beszéd” és „hermeneutikai éjszaka”, de sohasem puszta tévedés.
dm: A paranoid alapvető hermeneutikai üzemzavarának forrása, hogy a világból hozzá érkező impulzusokat egyrészt mindig jelekként értelmezi, másrészt olyan jelekként, melyek mind egyetlen értelmezési rendszeren belül volnának értelmezhetők. Csakhogy – és itt jön be a pynchoni világ démonikusan pontos meglátása a világ működéséről – soha nincs egyetlen rendszer: a világ kisebb és nagyobb, összetettebb (al- és al-alrendszerekre fraktálszerűen felbontható) és egyszerűbb, erősebb és gyengébb rendszerek folyamatos kollíziójából, békétlen egymás mellett éléséből, súrlódásaiból, üzekedéséből és egymást bekebelezéséből, átfedéseiből, rivalizálásából áll össze, és paranoid legyen a talpán, aki ezekkel mind számolni tud – ahogy Rilke mondja a Súlyszivárvány-ban sokat idézett Duinói elégiák nyolcadik darabjában: „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. / Újra rendezzük. S mi is szétesünk.”
nzm: A rilkei szentencia által sugallt örvénymozgáshoz hasonlóan a pynchoni paranoid próza sem szolgál mással, mint a számtalan deliráló diskurzus közti oszcillációval. A deliráló diskurzus az „elvakultság éjszakájában” nyilvánul meg, és „téves kijelentések rendszerét hozza létre az álom általános szintaxisában”. (Michel Foucault: A bolondság története. Fordította Sujtó László. Atlantisz, 2004. 338.) Azonban mégsem puszta nem igazság, mert képzetekkel és fantazmákkal tölti fel a tévedés űrjét, így hozva létre azt a teljességet, melyhez szuverén módon ragaszkodik. A delírium teljessége valójában a „semmi” felmutatása jelek, szavak, gesztusok formájában, melyek nem utalnak önmaguk mögé, hiszen nem valamilyen rajtuk túlmutató jelentést közvetítenek, hanem önmaguk semmisségét leplezik le. A rituális óvatoskodás paranoid színpada ez, ahol a titkolózás performatív játéka helyettesíti a megfejtendő titkot: „A rend és a zűrzavar, a dolgok ésszerű léte és a bolondság nemléte szétválaszthatatlan egységet alkot. Hiszen a bolondság ugyan semmi, de csak úgy nyilvánulhat meg, ha kilép önmagából, és az értelem birodalmában ölt magára valamilyen látszatot, azaz ha önmaga ellentétévé válik.” (Foucault, 339.)
dm: Ha most ugyanezt a dinamikát a Súlyszivárvány témájára vetítve vesszük szemügyre, jól látható, hogy a regény főbb cselekményszálainak otthont adó tér- és időszelet – a második világháború vége előtti és utáni néhány év Európája s azon belül is főként a legyőzött Németország területe – kiváló terepet biztosít ennek bemutatásához. A történések legfelsőbb szintjén két gigantikus politikai-ideológiai rendszer, a demokrata Szövetségesek és a kommunista Szovjetunió erői találkoznak egy harmadik, a náci Reich romjai fölött, melyet mindketten szeretnének bekebelezni, miközben egymással rivalizálnak. Azonban egyik makrorendszer működése sem egységes, hanem fraktálszerűen tovább bontható.
nzm: Ezek közül a legkaotikusabb képet az angol–amerikai szövetség alrendszereinek hálózatáról kapjuk, például így: „a Polhadviselés átfedi egymást a Tájékoztatásügyi Minisztériummal, a BBC Európai Szolgálatával, a Különleges Műveleti Parancsnoksággal, a Gazdasági Hadviselés Minisztériumával, a külügy Politikai Hírszerzési Osztályával a Fitzmaurice House-ban. Egyebek közt. Amikor bejöttek az amerikaiak, az OSS-szel, a Háborús Tájékoztatási Hivatallal (Hábtáj) és a Hadsereg Lélektani Hadviselési Osztályával is együtt kellett működniük. Ennek nyomán létrejött a Szövetséges Expedíciós Haderők Főparancsnokságának Lélektani Hadviselési Részlege (SZEHFP-LHvR), amelyik közvetlenül Eisenhowernek van alárendelve, és mindezt egybefogja a Londoni Propaganda-koordinációs Tanács, amelynek viszont nincs semmiféle tényleges hatalma. Ki tud eligazodni a rövidítések, folytonos és szaggatott nyilak, kis és nagy szövegkeretek, kinyomtatott és memorizált nevek e buja útvesztőjében?” (81.)
dm: S a helyzetet tovább bonyolítja, hogy a nemzeti struktúrákon túl éppen ebben az időszakban kezd csak igazán alakot ölteni egy teljesen másik, nemzetek fölött álló, ám azokkal szorosan összefonódó, párhuzamos rendszertípus is: mégpedig a multinacionális ipari vállalatok rendszere – mint a Súlyszivárvány-ban főszerepet játszó IG Farben-birodalom, a háború mindkét oldalának dolgozó Shell vagy a Wilhelm, a Willanykörte meséje című betétnovellában szereplő „Phoebus” nemzetközi villanykörtekartell (652.) –, alkalmasint saját hírszerző gépezettel, ügynökökkel és katonákkal. Időnként az is felmerül, hogy az események valódi irányítói inkább innen és nem a nagy politikai makrorendszerek vezetői közül kerülnek ki, és akkor a szabadkőművesekről még nem is beszéltünk, akikről természetesen „kering egy elmélet, miszerint az USA […] nem más, mint egy óriási szabadkőműves összeesküvés, a szálak pedig az Illuminátusok nevezetű csoport kezében futnak össze”. (587.)
Ezek mind „fölülről” irányított, sokszor személytelen és arctalan hatalmi rendszerek, melyek egytől egyig eszközként használják az egyént, ha nem is feltétlenül akarata, de mindenképpen személyes érdekei ellenére, s nem kell megveszekedett paranoidnak lenni ahhoz, hogy lássuk: „Mihelyt a vezérlés, az uralom technikai eszközei elérnek egy bizonyos méretet, egy bizonyos fokú összekapcsoltságot, a szabadság minden esélyének befellegzik.” (538.)
A gigantikus makrorendszerek ütközési zónáiban azonban, ahol a hatalomátvétel még éppen folyamatban van, tehát nem eldöntött még, kinek az uralma fog végül érvényesülni – márpedig a Súlyszivárvány Zónája, a felosztás előtt álló Németország éppen ilyen –, a senki földjén, illetve a nagy rendszerek réseiben, redőiben, átmenetileg ellenőrzés nélkül maradt zugaiban lehetőség nyílik néhány atomikus, alulról szerveződő mikrorendszer szárba szökkenésére, mely lehetővé teszi a „szabadság” bizonyos formáinak gyakorlását. Ezekből is egy egész galériára valót ismerhetünk meg a hatalmas világregény lapjain.
nzm: A delírium diskurzusa saját teret teremt magának, illetve „térbeliesíteni” kell, hogy kezelhetővé váljon. Ennek történeti példája a Foucault által rekonstruált Nagy Elzárás folyamata, mely úgy idegenítette el (aliénation) a bolondság megtestesítőit, hogy egyszerre plasztikussá is formálta a nem értelem birodalmát. Pynchon Zónája is értelmezhető nagy Szanatóriumnak, olyan térnek, melyben a háború kaotikus hordaléka felgyülemlik, és panoptikumszerű látványossággá összegeződik. Kérdéses, hogy ez az elszabadult, posztapokaliptikus „szigetvilág” mennyiben a szabadság és mennyiben a manipuláció tere. Pynchon számára ezek a fogalmak mindig összefolynak, hiszen a paranoia hamis teljessége egyszerre korlátlan szabadság és teljes determináció.
Mindenesetre Pynchon víziója fontos impulzust jelent az autonómia posztmodern teoretikusainak. Mindenekelőtt Hakim Bey nevét érdemes megemlíteni, aki az Ideiglenes Autonóm Terület (IAT) koncepciójának kidolgozásában több ponton hivatkozik a Súlyszivárvány-ra. Hakim Bey az entrópiával szemben álló Káosz híveként ontológiai anarchizmust hirdet, s amellett foglal állást, hogy a „térképek lezárulásának” korát autonóm területek létrehozásával lehet és szükséges dekonstruálni. „A térkép lezárult, de az autonóm terület nyitott. Az Ellenőrzés kartográfiája számára láthatatlan fraktális dimenziókban húzódik meg jelképesen. Ennek megfelelően a pszichotopológia (vagy topográfia) egy olyan »tudomány«, ami az állam által vezetett felmérésre, térképkészítésre és pszichikai imperializmusra nyújt alternatívát.” (Helikon irodalomtudományi szemle, 2008/4. 400.) A pynchoni Zóna olyan történelmi pillanatot jellemez, melyben a térképek még nem zárultak le, illetve ideiglenesen nyitottak voltak, vagyis, ha egy anarchikus autonómiaeszmény híveként tekintünk a szerzőre, akkor állíthatjuk azt is, hogy az ebben a nyitottságban berendezkedő csoportok és figurák az „eltűnés szabadságát” testesítik meg. Még egyszer hangsúlyozni kell azonban, hogy a Zóna „túl van jón és rosszon”. Minden erő találkozik saját ellenerejével, a szabadság szigetei bármelyik pillanatban kórházi ispotályokként lepleződhetnek le.
dm: Ezek közül vannak, akik valós földrajzi területeken rendezkednek be, mint például a Zürichben megismert argentin anarchisták (625.) csapata a Martín Fierro forgatási helyszínén, ám amint megtudjuk, még számtalan karnevalisztikus pszeudo-állam található a Zónán belül (ehhez l. 613., 747.). Mind közül azonban a legemlékezetesebb az a döbbenetes vízió, melyet Pynchon – nagyjából egy időben azzal, mikor itthon, Magyarországon a mi Kertészünk a Sorstalanság főszereplője, Köves Gyuri lágerhonvágyának megfogalmazásán munkálkodott – a (német büntetőtörvénykönyv megfelelő számú paragrafusa alapján) „175-ösök”-nek nevezett homoszexuális lágerlakókról tár elénk: „A nordhauseni Dora táborból indultak északnak, és mentek észak felé, még véget nem ért a szárazföld, és itt, a mocsár meg az Odera torkolata között létrehozták saját, kizárólag férfiakból álló telepüket. Rendes körülmények között így képzelné Thanatz a Paradicsomot, csak az a gond, hogy ezek a férfiak nem bírnak elszakadni Dorától – Dora volt az otthonuk, és honvágyuk van. »Felszabadulásuk« számkivetés. Így hát az új helyszínen kialakították hipotetikus SS-hierarchiájukat – már nem kellett beérniük azzal, amit a Sors rabtartók képében adott nekik, és sikerült is előrukkolniuk egypár igazán dögös képzelt náci játszótárssal a Schutzhäftlingsführertől a Blockführerig, és belső hierarchiát is kitaláltak maguknak.” (668.)
A konkrét területhez kötődő mikrorendszereken kívül pedig számtalan olyan közösséget is megismerünk, melyek folyamatosan mozgó, nomád létformájuknak köszönhetően vagy éppen szigetszerűen szétszórt hadállások föld alatti, titkos hálózataként működve csusszannak ki a makrorendszerek ellenőrzése alól. Ilyen a filmrendező-orgazda Von Göll feketepiaci csapata vagy Blodgett Waxwing folyamatosan mozgásban lévő, illegális hálózata (386.) és az Anubis nevű partihajó vízi vándorünnepe (459.). Ezek közül a legnagyobb szerep két olyan szervezetnek jut, melyek a német hadigépezet makrorendszeréből önállósították magukat: a Weissmann/Blicero által irányított magánhadsereg és a Délnyugat-Afrikából áttelepített Schwarzkommando, melyet Oberst Enzian vezet – mindkettő mitikus középpontja, célja és bálványa a Súlyszivárvány egészén végigvonuló S-Gerät rakéta, melynek 00000, illetve 00001 a sorozatszáma.
nzm: A pynchoni mikrorendszerek nomád logikája – „területenkívülisége” – deterritorizálja a makrorendszerek struktúráit, hiszen ahogy a paranoia-antiparanoia egyszerre jelent totalizáló és detotalizáló folyamatot, úgy a delírium térbeliesülése is magában hordozza ezt a kölcsönösen ellenirányú mozgást. Egy paranoid a tiszta és lekerekített világot részesíti előnyben, ami azonban mindig „felfeslik valahol”, vagyis az antiparanoid tendenciának engedve, nincs más megoldás, mint az állandó útonlét, a delírium folyamatos átcsoportosítása. Itt válik fontos metaforává a nomád alakja. A Deleuze–Guattari szerzőpáros nomadológiakoncepciója (mely Hakim Bey IAT-víziója számára is alapvető jelentőségű) szerint a nomád erő olyan, az állami szerveződéssel szembeni anti-struktúra, mely nem alkalmazkodik az állam territoriális elveihez, és folyamatosan eltolja-kibillenti a központosítási törekvéseket. Ez az erő mindig egybekapcsolódik egy hadigépezettel, nem véletlen, hogy Pynchon legfontosabb nomád alakulatai is militáris vagy paramilitáris szerveződések.
A Schwarzkommando maga a megtestesült nomád delírium. Céljuk, szerveződésük, programjuk, lényegük állandóan változik és alakul, mindig kilógnak abból a térből, amit éppen elfoglalnak, mindig elhajolnak attól a racionalitástól, amely azonosítani akarja őket. Az S-Gerät, a Rakéta lehetne az a titok, melynek megfejtésével kinyilatkoztatható lenne a Schwarzkommando és a többi paranoid nomád törzs lényege, de erre természetesen nem kerül sor. A rituális óvatoskodás, illetve a delírium állandó költözködése nem úgy utal a Rakétára, hogy ezekből a nyomokból kiderülhetne valami. Az S-Gerät csupán az a szingularitás, referenciális fekete lyuk, amely körül a Súlyszivárvány világa állandóan felbomlik és újrarendeződik, visszakereshetetlen „kezdet”, a 00000-dik, illetve 00001-edik pillanat.
dm: Enzian egy helyütt ki is fejti: „Párizsban még most is vannak befolyásos csoportosulások, amelyek meg vannak győződve, hogy nem létezünk. És többnyire én sem vagyok biztos benne.” (362.) Jól látható, hogy ezeknek a láthatóság és láthatatlanság, lét és nemlét között egyensúlyozó ellenrendszereknek a „polgárai” mind a társadalomnak azokból a rétegeiből kerülnek ki, akik kihullottak a különböző makrorendszerek hálóiból, akár hanyagság, akár kirekesztés, akár tudatos népirtási kísérlet vagy önnön hajthatatlan nonkonformizmusuk által; törvényen kívüliek és önkéntes törvényalkotók, feketék és feketézők, drog- és leánykereskedők, homo- és poliszexuálisok, perverzek, anarchisták, megszállottak, őrültek, boszorkányok…
nzm: …nomád törzsek, reprobátusok, homo sacerek, kémek és kalózok – hosszasan lehetne sorolni a pynchoni figurákat és metaforáikat. Autonóm terek, illetve téren kívüli határzónák lakói, akiket az köt össze, hogy a „határ” és az „átmenet” lényei. Lényegük lényegtelenségük, vagyis hogy nem lehet rögzített identitást társítani hozzájuk. Elsődleges tevékenységük a keresés, de a pynchoni Grál, a Rakéta sem képes revelációval vagy eszmélődéssel szolgálni, csupán a kényszeresség és a titkolózó-paranoid hajsza motorja, semmi más. A határlények és a Rakéta kapcsolata a burroughs-i drogosok és a Drog kapcsolatára emlékeztet. A Meztelen ebéd Interzónájának fantasztái és mutánsai – a pynchoni hősökhöz hasonlóan – szaggatott létezésüket valamilyen rendszeradó megváltásra irányítják, mégsem lesznek ettől „egészebbek”, mert kiszámíthatóság helyett folyamatos disszociáció részesei.
dm: Itt pedig rögtön visszakanyarodhatunk gondolatmenetünk elejére, a pynchoni világkép puritán gyökereire. Hiszen akikről az imént szó volt, nem mások, mint akikről a néhai William Pynchonból átformált William Slothrop annak idején írt „egy értekezést A Reprobatiorul címmel. Angliában kellett publikálnia, s az első könyvek egyike volt, amelyeket nemcsak hogy betiltottak, hanem szertartásosan el is égettek Boston főterén. Senki sem volt kíváncsi a Reprobátusokra, arra a tömérdekre, aki fölött Isten átlép, midőn kiválasztja az üdvözülő keveseket. William szentséget tulajdonított e »másod Bárányoknak«, kik nélkül nem volnának elektusok. […] William úgy vélte, hogy ami Jézus az elektusoknak, az Iskarióti Júdás a Reprobátusoknak. A Teremtésben mindennek megvan a tökéletes, egyenértékű ellentettje. Hogy is lehetne Jézus kivétel? Hát érezhetnénk iránta mást, mint iszonyatot a természetellenessel, a Teremtésen kívülivel szembesülvén? Nos, ha ő az ember fia, és nem iszonyatot érzünk, hanem szeretetet, akkor bizony szeretnünk kell Júdást is. Értem?” (555.)
A reprobátusok, a társadalom és az üdvösség számkivetettjei voltaképpen Pynchon igazi hősei, s többnyire az ő perspektívájukból ismerjük meg a föléjük magasodó makrorendszerek ördögi mechanikáját – nemcsak a Súlyszivárvány, de Pynchon többi regénye is hemzseg a hozzájuk hasonló figuráktól, s valószínűleg az irántuk érzett pynchoni szimpátia számlájára írható az is, hogy a szerző regényesített családtörténetében „deklasszálja” a John Winthroppal nagyjából egyenrangú nemesúrként behajózó William Pynchont – William Slothrop ugyanis majdani kincstárnok helyett egyszerű „hajószakács vagy efféle volt” (207.), akit leginkább a hajókorláton átokádó szerencsétlenként képzel maga elé kései leszármazottja, Tyrone, aki irracionális cselekedeteivel és pofátlan szerencséjével maga a megtestesült – majd később darabjaira hulló – Ellenerő a Zónában, a gépezetbe került homokszem, mely ha csak rövid időre is, de a lehető leghisztérikusabb kapálózásra készteti a leghidegebben átgondolt uralmi rendszereket is.
nzm: Pynchon határlényei között vitathatatlanul Slothrop tesz szert kiemelt jelentőségre, de az ő alakja is csupán „szimuláció” marad. Ahogy Slothrop sem képes kinyomozni a származása körül burjánzó titkok hálózatát, úgy az olvasó sem képes az óriásregény végéig meghatározni, hogy ki rejtőzik a Slothrop név mögött. A hős állandóan szerepeket játszik, de ezek a szerepek nem körvonalazottak vagy szilárdak, mert már elnevezésükben is a formátlanság és a hibriditás jelölői (Rakétaember, Plasticman, Disznókirály). Ez persze nem véletlen, hiszen a Zóna a kevert halmazállapotok átmeneti dimenziója, vagyis a Zóna „hőse” sem lehet más, mint a bolondok karneváli királya.
dm: Kicsit összegezve és újabb szintre vetítve a fent bemutatott struktúrákat, könnyen belátható, hogy a nagy rendszerek folyamatos rivalizálása és a reprobátus mikrorendszerek kiszámíthatatlan jelenléte, illetve a róluk begyűjthető információk feldolgozhatatlan mennyisége objektíve lehetetlenné tenné egy működőképes, mindennel számoló multiparanoia kialakítását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ettől függetlenül ne próbálkozna a regény majd’ minden szereplője azzal, hogy a maga egyéni mániáiból, hitbéli meggyőződéseiből és paranoiáiból összerakott világkép szerint próbálja meg értelmezni mindazt, ami vele történik. És ha a szereplők fejében lévő hitrendszerek szintjét vizsgáljuk, az egymást metsző rivális rendszereknek ugyanazt a játékát figyelhetjük meg, mint a fentiekben.
A rivális világértelmezési modellek szembenállásának paradigmatikus példája a regény elején megismert pavlovista Ned Pointsman és a statisztikus Roger Mexico ellentéte: „a zérustól egyig, a nem valamitől valamiig terjedő tartományban Pointsman csak a zérust és az egyet tudja birtokba venni […] ám a zérus és az egy közötti tartomány – a közép, amit Pointsman kiküszöbölt a hitvallásából –, az már Mexico birodalma, a valószínűségeké”. (61.) Rajtuk kívül azonban szinte mindenkinek akad a zsebében egy – vagy akár több – olyan értelmezési rács, melyet a kaotikus világ Rorschach-pacájára helyezve megpróbálhat eligazodni. Freudizmus, statisztika, anarchizmus, protestáns teológia, rakétafizika, politikai gazdaságtan, herero mitológia, szellemtörténet, szuperhőstörténetek, zenetörténet, termodinamika, Grál-legenda, drogkereskedelem: van itt minden, s a szereplők szakadatlan vitái sokszor épp akörül forognak, hogy ez vagy az a jelenség éppen melyik hitrendszer koordináta-rendszerében értelmezhető vagy értelmezendő.
nzm: A nordhauseni Mittelwerk hosszított, dupla S formájú alagútjai például egyszerre jelenthetik a gyárat felügyelő Schutzstaffel (ismertebb nevén SS) rövidítését; a tiszafát, azaz a Halált jelző ősgermán rúnákat; a rakétairányításban különösen fontos kettős integráljelet; de az elbeszélő azt is fontosnak tartja megjegyezni, hogy „kettős integrál vonalában simulnak egymáshoz az alvó szeretők is” (304.) – ám ugyanígy említhetnénk a Schwarzkommando emblémáját (lásd például 362.), mely az A4-es vezérlőkocsi indítókarjának öt állását ábrázolja, ugyanakkor a tradicionális herero falvak mandalaszerű felépítését.
dm: Mivel pedig a regény szövege többnyire a különböző szereplők tudatfolyamaiból, jelfejtési kísérleteiből és vitáiból áll össze, melybe észrevehetetlen, finom átcsúszásokkal szüremkednek be egy közelebbről meg nem határozott elbeszélői hang magán-eszmefuttatásai, az olvasó is hasonlóan tanácstalan helyzetbe kerül a szimbólumrendszereknek ebben a hihetetlenül sűrűn szőtt hálózatában, mint maguk a szereplők. Kevés olyan regény létezik ugyanis, melynek metaforikus szövetében annyi különböző hagyományterületre történne utalás, mint a Súlyszivárvány-ban (ebben talán csak a többi Pynchon-regény vetekedhet vele), a német filmtörténettől kezdve a fizikai törvényszerűségeken át a Wagner-operákig és a kabbalizmusig, vagy éppen a Tarot-szimbólumrendszertől kezdve a marxizmuson át a pavlovi inger-ingerválasz tanig és a műanyagok polimervázaiig. Ezek a folyamatosan jelen lévő, ám egyúttal időről időre elbizonytalanított értelmezési ajánlatok, hasonlóan a fentebb leírt politikai-bürokratikus érdekrendszerekhez, szakadatlan harcban állnak egymással, s mind-mind az olvasó kizárólagos figyelméért versengenek (ami természetesen analóg az érdekrendszerek hatalmi kontrolltörekvéseivel) – vagyis egy olyan paranoid olvasásmódra csábítanak, melynek során, lemondva a regény nyelvi, gondolati és cselekménybeli gazdagságáról, a befogadó egyetlen motívumrendszer jeleire vadászik a szövegben, s azok rendszerbe illesztésével próbálja meg az egész regényt értelmezni.
Ha végigtekintünk a Pynchon-életmű kritikai nagyiparának termékein, számtalan ilyen paranoid olvasásmódra találhatunk példát, mondjuk A Súlyszivárvány mint a Grál-legenda paródiája, Freudi motívumok Pynchon regényeiben, Inger és ingerválasz: a Pynchon-hősök pavlovi mechanikája, Tarot-szimbólumok a Súlyszivárványban: egy kabbalista értelmezés vagy Pynchon anarchista humanizmusa címeken, de találunk olyan tanulmányt is, mely asztrológiai alapon magyarázza az egész regényt, többek között Tyrone Slothrop részletes horoszkópjának felállításával – ezeknek önreflexív paródiája valószínűleg nem más, mint a regényben említett Mitchell Prettyplace tizennyolc kötetes King-Kong-monográfiája (276.).
Van azonban ezeknek az értelmezési rendszereknek egy olyan tulajdonsága, amely végképp elbizonytalanítja az embert az ilyen olvasatok használhatóságával kapcsolatban: ez pedig a rendszerek szinte korlátlan egymás közötti konvertibilitása, vagyis hogy bármelyik értelmezési rendszer maga is értelmezhető egy másik értelmezési rendszer koordinátái szerint. A Grál-legendának éppúgy elképzelhető freudista interpretációja, mint ahogyan az isteni Terv létére vagy nemlétére vonatkozó teológiai meggondolások átfordíthatók a termodinamika és a káoszelmélet terminusaira és viszont. Bármelyik hagyomány lehet egy másik hagyomány metaforája.
nzm: A végletes elbizonytalanítás azonban valamiféle reményt is hordoz magában. Hiszen, hasonlóan Slothrophoz, aki a regény egyik pontján először szembesül a „minden összeesküvés, így vagy úgy” igazságával, maga az értelmező is érezheti úgy, hogy az interpretációs rendszerek „egy óriási közlekedési hálózat magasvasútjai és buszai mind […] és hogy ha minden vonalon a megfelelő távolságig utazik, és tudja, mikor kell átszállni, és megőriz magában valami minimális kegyelmi állapotot, noha gyakran rémlik úgy, mintha rossz irányba menne, akkor ez az össz-összeesküvési hálózat még eljuttathatná a szabadságba”. (603.)
dm: Ez a szabadság azonban, mely az értelmező előtt reményként csillan fel, maga az író számára nem más, mint megvalósított realitás, mégpedig az írás folyamata, a mesterség szintjén. Hiszen a fent vázolt „multiszisztematikus” szerkesztésmód nemcsak a regény metaforikus szintjén jelenik meg, hanem ugyanúgy leképeződik a Súlyszivárvány dramaturgiai és nyelvi-stilisztikai szintjére is. A háborús regény, a kémtörténet, a pikareszk regény, a beavatási Bildungsroman, a gótikus kísértetregény, a Grál-legenda, a steam-punk és a tudományos fantasztikum, a szuperhőseposz és az összeesküvési regény, a családtörténet, a technológiai-tudományos értekezések, az összefüggéstelen bohóctréfák egyvelegéből álló burleszk és a legváratlanabb pillanatokban dalra fakadó szereplőkkel dolgozó zenés komédia, a különböző vallások szent szövegeinek dramaturgiája és stilisztikai jellemzői mind-mind jelen vannak a Súlyszivárvány enciklopédikus rengetegében, s akár a hírszerzési hálózatok hivatalai vagy a kulturális utalásrendszerek értelmezési ajánlatai, ezek is folyton elnyeléssel, bekebelezéssel fenyegetik egymást, miközben olyan műfaji vagy poétikai elváráshorizontokat skiccelnek fel a fejét kapkodó olvasó szeme elé, melyet a következő pillanatban betörő rivális rendszer eltérő törvényszerűségei azon nyomban fölül is írnak – ami egyben azt is jelenti, hogy bár mindegyiket felhasználja, nem létezik olyan irodalmi konvenció, melyhez az írónak kötelessége volna tartania magát.
nzm: „A koincidencia mint szerkezeti alapelv egyaránt jelent identitást és véletlent, visszatérést és eltérést. A koincidencia magában hordozza azt az ijesztő zűrzavart, amelyet minden fanatikus rend magában hordoz” – írja Ihab Hassan a Finnegans Wake struktúráját jellemezve. A fenti kijelentés akár a Súlyszivárvány multiszisztematikus szerkesztésmódjára is vonatkoztatható, s nem véletlen, hogy Hassan olyan képzelet próféciájának tartja Joyce utolsó szövegét, melynek beteljesítői között Pynchon is előkelő helyet foglal el. Szuperparanoia vagy a véletlen egybeesések konstruktív percepciója? – hosszan lehetne sorolni a különböző címkéket, ahogy a különböző posztmodern teoretikusok nevei és tételei is szinte maguktól jelennek meg a kötet margóin. Ez persze riasztó is egyben, hiszen a könyv szinte felkínálja magát az elméleti kisajátításnak.
A csábításnak ez a természetessége nemcsak azt jelentheti, hogy egy kurrens problémákat szisztematizáló magnum opusról van szó, hanem azt a kételyt is elültetheti az olvasóban, hogy teoretikus igényeket kiszolgáló művel van dolga, melynek irodalmi értékét a filozófiai tőzsde állása határozza meg.
dm: Valóban jogosan merülhet föl a kérdés, hogy egy ilyen többszörösen összetett, túlbonyolított karnevál nem ró-e túlságosan is nagy feladatot az olvasóra, a sok bába közt nem vész-e el a gyerek, maga a regény, maga az olvasás izgató és felszabadító élménye? A válasz persze igen is, meg nem is. Pynchont olvasni nem köny-
nyű nyárdélutánok elfoglaltsága, a benne foglalt információk mennyisége és rétegzettsége azonban nem szabad, hogy elriasszon minket. Ahogyan Szilágyi Ákos írja egy másik enciklopédikus káoszmű, a Párhuzamos történetek kapcsán: „A lényeg az, hogy mivel ezek a motívumok keresztül-kasul átszövik a szöveget, illetve a szövegben felidézett világot, az olvasó ezt az átszőttséget érzékelje és élje át a létezés jellegadó vonásaként, függetlenül attól, hogy milyen mélységig tudatosítja aztán magát az élményt. A csillagos égboltra felnézve sem kell megszámolnunk az összes csillagot ahhoz, hogy felismerjük: csillagos az égbolt!” – amihez a magunk részéről csak annyit kívánunk hozzáfűzni, hogy ettől függetlenül az irodalmi asztronómia, főleg, ha Pynchonland ezer csillagtól szikrázó egét kémleli, az egyik legizgalmasabb és egyben legszórakoztatóbb tudomány.