Darabos Enikő

VÁLTOZATOK EMBERRE ÉS HATALOMRA

Jonathan Littell: Jóakaratúak
Fordította Tótfalusi Ágnes
Magvető, 2009. 1192 oldal, 5990 Ft

(téma)
Jonathan Littell Jóakaratúak című könyvét sokan és sokféle indokkal, indulattal szemlélték a gonosz banalitása felől. A fiktív Maximilian Aue Obersturmbannführer fiktív emlékiratai talán valóban okot adnak arra, hogy a Szovjetunió elleni német támadás történelmi tényeit (is) feldolgozó műben a gonosz ügyködését lássuk. Csakhogy ezzel máris démonizáltunk, és az egyén személyes felelősségét iktattuk ki a kérdés-
felvetésből. Márpedig a regény énelbeszélője épp ezzel szembehelyezkedve kezdi el írni vallomásos szövegét, hiszen Bach szvitjeit idéző zenei formában megírt emlékiratában a múlttal való szembenézés szenvedéseit írja meg úgy, hogy már a bevezetőben is az olvasó személyes érintettségére reflektál, az ember fogalmának valamilyen homályos jelentése mentén. És ezt fontosnak tartom: nem a gonosz, hanem az ember(i).
Mivel a könyv a tavalyi könyvhétre jelent meg magyar fordításban, a hazai kritikusok vélhetően még emésztik, az egy Bán Zoltán Andráson kívül, aki a literán hosszabb – legalábbis Bojtár Endre Magyar Narancs-os recenziójánál hosszabb – kritikát közölt Littell regényéről. Bán megközelítése szerint „a szerző akkor éri el a művészi sikert, ha Maximilien Aue, SS-Obersturmbannführer irodalmi alakká válik tolla nyomán. Ha ez megvalósul, nem a történelmi tanú szavahihetőségét vizsgáljuk (mely egyébként Lanzmann szerint abszolút megbízható, és nem véletlen, hogy minden történész kiemelte Littell ábrázolásának szakmai hibátlanságát, tökéletes történelmi hűségét, bámulatos anyagismeretét), hanem irodalmi hitelét. Ám Littell ezzel komolyan adósunk marad […]”. Bán kritikusi érvelésének alapja ezzel kapcsolatban az a meglátás, mely szerint „Littell túl sok vonással és jelentéssel – és egy másik szemszögből nézve túl kevéssel – ruházza fel főhősét. […] Sok. Ez jutott eszembe végig, amikor a könyvet elolvastam. Sok a szöveg, sok a színhely, sok az akarás, sok a kultúra, sok a mitológia, sok a szex, sok a perverzió, sok az egész”. Ebben tagadhatatlanul van valami, ebben a sokságban, csakhogy a főhős irodalmi hitelét megkérdőjelező kritikus tollából ezt az érvelést mégis kicsit kevésnek találom. Ennyit egyrészt már a könyv terjedelmes külseje alapján is bárki beláthat, másrészt nem valami korrekt dolog egy ekkora prózai munkát ennyivel elintézni, különösen, ha olyan szigorú ítélet hangzik el a könyvvel kapcsolatban, amilyen a Báné, mikor a figura „irodalmi hitelét” vonja kétségbe.
Persze a kérdezés hátterében az a gondolat áll, hogy mitől és miért lesz hiteles bárki számára egy figura. Bán azonban nem foglalkozik ezzel, nem is teheti terjedelmi korlátok miatt; ehelyett néhány regénybeli esemény és szereplő kapcsán annyit jegyez meg, hogy „[a] regény fiktív valóságán belül ezek az események és figurák mindenképpen valótlanok”. De hogy miért, ezzel BZA „komolyan adósunk marad”. Nekem ugyanis Littell könyve kapcsán az egyik legmeghatározóbb élményem volt a valótlanság mint kategória megszüntetése.
Hacsak nem a történelmi regény dokumentatív törekvése felől tekintjük Littell könyvét – márpedig fikciós jellegének hangsúlyozása ellenére Bán nem tesz egyebet, legfeljebb behozza még a szerzői szándékot is a képbe –, nehezen kérhető számon rajta a valótlanság kritériuma. Ez esetben annyit lehet kérdezni, hogy mi indokolja a hitelesség és a valótlanság szempontjának felvetését egy irodalmi művel szemben.
Nyilvánvaló, hogy Littell regénye ezt a labirintust tervezi meg olvasójának, amikor egy náci múltjával (is) elszámoló SS-tiszt, Max Aue egyes szám első személyű vallomásaként kínálja magát. És innen nézve világos, hogy rögtön ott az olvasói elvárás: ne hazudjon, őszintén, hitelesen, csak semmi félrebeszélés! Nem is hinném, hogy Bán Zoltán Andrásnak ezzel kapcsolatban merültek volna fel kétségei: Aue nem hazudik, ő tényleg ekkora disznó. Littell azonban túl sokat akart…
Az alábbiakban olyan olvasat megfogalmazására teszek kísérletet, amely Max Aue narratív identitásának megszövegezésére figyel, az ember(ség) témájával szemben felbukkanó kontraszubjektum(ok)ra, melyek a különböző történelmi események kontextusában/hatására eltérő (vagy nagyon is hasonló) tükör-, én- és testképekben jelennek meg, melyek az énelbeszélő számára mind véresen valósak. Úgy gondolom, hogy mivel az énelbeszélő Toccata című bevezetőjében azt a célt tűzi ki maga elé, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül fogja önmagát és cselekedeteit szemlélni, óhatatlanul szüksége van arra, hogy akár a valótlanság mitikus dimenzióiba helyezze ki önszemléletét, akár az érzékiség „zavaros és mély imagináriusába” (1069.) merülve (ne) találjon magyarázatot önmagára. Máskülönben, azt hiszem, fel kellene zabálnia saját nyelvét. Márpedig Max Aue csipkegyáros sokkal inkább az ürítés, a hányás (írás) megtisztító funkciójára hagyatkozik, amikor elhatározza, hogy megírja háborús tapasztalatait, ehhez viszont feltétlenül szüksége van az olvasó együttérzésére.
Ott van mindjárt a Toccata sokat idézett mondata: „Én bűnös vagyok, maguk nem, nagyon helyes. De mégis ki kell tudniuk mondani, hogy amit én megtettem, maguk is megtették volna.” (30.) Miért kell ezt Max Aue csipkegyár-igazgatónak, volt SS-tisztnek leírnia egy olyan szövegben, melyet a saját lelki higiéniája érdekében vet papírra? Mi ennek a lelki higiéniának a lényege, mit olvashatunk ezzel kapcsolatban, például az 1944-es magyarországi zűrzavar leírásában: „Látják, önökre is gondolok, nem csak magamra, legalábbis egy kicsit, természetesen vannak határok, elismerem, nem azért mérek ilyen sok szenvedést magamra, hogy önöknek örömet szerezzek, mindenekelőtt a saját lelki higiéniám miatt teszem, mint amikor túl sokat eszik az ember, és egyszer csak ki kell ürítenie a hulladékot, és hogy ennek jó szaga van vagy sem, azt nem tudjuk mindig megválasztani.” (947. Kiem. tőlem: D. E.) Mire vonatkozik a határok felemlegetése? Hogy mégsem veheti figyelembe olvasói érzékenységünket, amivel távolságot tarthatnánk az itt leírtaktól? Vagy ellenkezőleg: hogy biztos benne, még nagyobb disznóságokat szeretnénk olvasni? A szöveg mindkét olvasatot megengedi, bár az ürítés (hányás, szarás, amivel egyébként állandóan küzd) és az írás azonosítása mégis inkább az első jelentés felé mozdítja az értelmezést. Undorító tehát, amit ezeken az oldalakon olvashatunk, mégis el kell ismernünk, hogy magunk sem vagyunk különbek a beszélőnél (aki közben önmagától is undorodik). Ez a retorikai gesztus – akárcsak az előzőekben idézett Toccata-beli „ráolvasás” – a határok (én és a másik) lebontásában érdekelt, ami egyébként a regénybeli beszélő egyik beteges rögeszméje. Iker mivolta, bezúzott vagy éppen csodált tükörképei, a nemi szerepek, pózok, helyzetek állandó és zavaros felcserélgetése, melyekről a későbbiekben szeretnék beszélni, mind olyan játszma, melynek során ezt a stratégiát játssza ki újra
és újra.
Ebbe a zsákutcába futnak bele azok az olvasatok, melyek a főhős köznapiságának jelzéseként értik ezeket a kijelentéseket. Bár számukra, akárcsak Bojtár Endre számára, ezek csak ürügyet adnak a nagy leleplezéshez, hogy tudniillik annak ellenére, hogy „Aue már rögtön az elején, a bevezetőben leszögezi: ő és mindenki más (az olvasó) testvérek […], minden, amit később megtudunk róla, ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Aue nem a náci Everyman”. Sőt, a recenzens éles szemmel azt is megfigyeli, hogy „a náci korszak átlagemberének már bajosan bírjuk látni. S e freudista színezetű, bőségesen részletezett extremitás (mely rendre a leggiccsesebb pornográfiába torkollik) nemcsak közhelyes, hanem logikátlan is”. Még ráadásul. Érdekes, hogy érveinek alátámasztására, akárcsak az előzőekben hivatkozott Bán-kritika, Bojtáré is a szerzői szándékhoz fordul: „Hiszen eközben Littell minden erőfeszítése arra irányul, hogy elhitesse velünk: a zsidók teljes kiirtásának programja s e program részbeni megvalósítása […] az átlagemberek műve volt.” Aue giccses, perverz és logikátlan, de mindezért Littell a hibás.
Mindezzel korántsem az olvasó személyes felelősségének kiiktatásáért szállok síkra, hanem pusztán arra szeretnék utalni, hogy nem kéne ilyen széles gesztussal lesöpörni az asztalról Aue logikátlanságát és extrém perverzitását, mert egyfelől talán épp efelől lehetne értelmezni olvasói azonosulásra felhívó erős retorikai stratégiáit. Gondoljunk csak arra, hogy minden paranoid szubjektum meg van győződve téveszméinek valóságosságáról, arról, hogy mindenki éppen úgy vélekedik, mint ő, és éppen azt gondolja valóságnak, amit ő.
Másfelől pedig Aue sorsa kapcsán az olvasó mindenképp átütő hasonlóságokra lelhet abban, ahogy a hatalom bürokratikus gépezete bármikor pusztító erejűvé duzzaszthatja az egyén érvényesülésvágyát, mi, alsó-, közép- és felsővezetők ne tudnánk ezt? Az olvasói azonosulást tehát sem megúszni, sem túl reflektálatlanul venni nem érdemes, mert ezáltal fontos szempontok sikkadnak el, melyek bizonyára közelebb vezetnek a „mindez összeáll-e valamiféle új, eredeti képpé a nácizmusról?” (Bojtár) kérdésre adható válaszokhoz. Bár még akkor is ott marad a kétely, hogy kell-e „új és eredeti kép”, törekvése lehet-e ez egy olyan irodalmi műfajnak, mint a fiktív emlékirat, mely elsősorban mégis az egyén sorspróbáját szemlél(tet)i, még ha oly sokkoló történelmi kontextusban is, mint a Jóakaratúak.

(kontraszubjektum 1. – a gyilkos)
Adott egy kifinomult zenei és szépirodalmi ízléssel megáldott jogászdoktor, aki részben kényszerítő körülmények, részben a nyugalom és a rendszeresség iránti mélyen emberi vágy nyomán és persze azért, mert megszerette „a csipkét, ezt az elragadó és harmonikus emberi alkotást” (19.), jelenbeli elfoglaltsága szerint egy csipkegyár igazgatója. Amúgy alibiházasságban élő homoszexuális, feltételezhetően anyagyilkos, vérfertőző, perverz ikertestvér, akinek magának is ikrei és székrekedési problémái vannak. Mindamellett pedig egy exnáci gyilkos.
Azt hiszem – legyen bármennyire is poszthumán a huszonegyedik század –, nehéz ennél „hiteltelenebb” elbeszélőt választani, amikor háborús bűnökről és személyes felelősségről van szó. Vélhetően nem is itt van a kutya (a dög!) elásva, hanem ott, hogy miért hagyjuk magunkat szinte mégis meggyőzni egy ilyen morális szörnyetegtől. Hogy szinte megszeretjük ezt a súlyos lelki gyötrődéseknek kitett emberi véglényt, aki „tisztességesen” bevallja, hogy: „[a]mit tettem, az ügy teljes ismeretében tettem, azt gondoltam, ez a feladatom, és meg kell oldanom akkor is, ha kellemetlen vagy szerencsétlen ez a feladat”. (27.) Azonnal felsír bennünk az együttérzés – ki ne élné át naponta a hatalomnak való alávetettséget, mondjuk, a munkahelyén? Ki ne harapta volna (ha nem is át valamelyik érvényesülése útjában álló munkatársának a torkát, hanem) el a felsőbb utasításoknak ellenszegülő önérzet szavait? Max Aue éppen szubjektivitásunk eme legérzékenyebb pontját érinti meg: az egyén, hacsak nem a pszichózis légüres terét választja, szükségszerűen alá van vetve a hatalomnak, a törvénynek, a másiknak, és éppen ezzel az alárendeltségével szerzi meg önazonosságának, azaz szubjektumának létjogát. Alávetem magam, tehát vagyok. Csakhogy ez a hatalmi játszma az alávetettség egzisztenciális élményén keresztül az érvényesülés utópikus ígéretével ajándékoz meg – alávetem magam, tehát érvényesülök, csavarhatnám tovább az alapképletet, ahol ily módon az érvényesülés válik létigévé. Aue mindezt belátja, emlékiratában azonban valamiképp ki is vonja magát ebből a nagy, emberi hajszából, és helyenként úgy tűnik, csak amolyan műkedvelő értelmiségiként csatlakozik a nácizmus eszméjéhez, jóllehet, ha úgy adódik, nagyon „meggyőzően” tudja szajkózni az alapelveket.
Sőt így látja őt az a Thomas Hauser is, akit Aue háborús ámokfutása utolsó stációjában, a berlini Tiergarten döglődő állatseregletének utolsó áldozataként hamis igazolványaiért lemészárol. Ez a Thomas Hauser mondja neki még barátságuk kezdetén, hogy „[n]agyon szeretlek, ennyi az egész […] Mindenesetre amilyen élelmes te vagy, legalább biztos lehetek benne, hogy nem jelentesz fenyegetést a számomra”. (84.) Vagyis nem áll érvényesülése útjában, mert egy élhetetlen, teszetosza hivatalnok, aki nem képes az elvégzendő feladatokon túllátni, nem látja meg a nagy összefüggéseket, és nem törekszik arra, hogy egyre előkelőbb helyet foglaljon el az oly minuciózus pontossággal kidolgozott katonai ranglétrán.
Aue minden igyekezetével azon van, hogy megfesse a hatalom kénye-kedvének kiszolgáltatott szubjektum (önarc)képét, akit balsorsa (a véletlen?) sodort olyan háborús körülmények közé, melyek megfosztják őt attól az emberi jogától, hogy ne öljön. (26.) Sőt háborús előléptetéseit a felelősségteljes feladatok elvégzésére szólító megtiszteltetésként (769.) mutatja be, a lebombázott Berlin romjain átvett kitüntetési ceremóniát, melynek során maga Hitler akasztja nyakába a német nagykeresztet, amolyan viccként mutatja be, és huncutkodó orrharapással köszöni meg. (1162.) Elragadóan meggyőző és roppant agyafúrt érvelés egy megtisztulni vágyó bűnöstől: nem az én akaratlagos cselekvésemről van szó, hanem a törvény, az állam, a nyelv kívánta ezt tőlem. Az egyén tiltakozik, hány, fosik, undorodik, a gépezet pedig használja őt. Van azonban néhány olyan eset, amikor ez a pompásan kigondolt önfelmentés csődöt mond, és a későbbiekben szeretnék erre kitérni.
A hatalom kérdéskörénél maradva azonban nem lehet megkerülni, hogy Aue egészen mély érdeklődést mutat a görögség kultúrája iránt. Hosszadalmas filozófiai okfejtésekbe bonyolódik az emberen túli törvény – illetve Törvény – valamint a görögség véletlen és/vagy szükségszerűség fogalma kapcsán. Ez utóbbihoz a tettek felőli megítélés jogi gyakorlatát rendeli: a görögök megengedik ugyan a véletlen lehetőségét, de szándékától függetlenül, pusztán cselekedetei alapján tekintik bűnösnek az egyént. A keresztény joggyakorlat viszont a tett mellé beveszi a szándék kategóriáját is. A háború utáni nürnbergi perek kapcsán viszont, amelyek szerinte a görög joggyakorlat alapján jártak el, mikor „konkrét cselekedeteik alapján ítélték el az embereket” (715.), azt írja, hogy: „[e]bből a szempontból nézve a háború utáni perek alapelve […] igazságos volt; de ügyetlenül éltek vele, a németek […] úgy érezhették, hogy megszabadították őket a terhüktől, tehát ártatlanok: és az, akit nem ítéltek el, úgy érezte, hogy az, akit elítéltek, a balszerencse áldozata, és felmentette, ezzel egy időben felmentette saját magát is stb.” (715.) Ha jól értem a homályos, kattogó okfejtést, Aue itt arra utal, hogy a perek során meghozott ítéletek lényegében megfosztották a bűnösöket attól, hogy életfogytiglan kínozza őket a saját lelkiismeretük. Vagy a beléjük ivódott kanti törvény? Aue máskor oly tárgyilagos és pregnáns szövege ezeken a pontokon kiismerhetetlenül homályossá és zavaros-
sá válik, majd miután leszögezi a francia posztstrukturalisták egyik kedvelt közhelyét, vagyis hogy az erkölcs éppúgy emberi konstrukció, mint a törvény, bölcs – és semmitmondó – fölénnyel egy kérdésben zárja le a kusza fejtegetést: „Ki tudja, hol lakik a Törvény?” (716.)
Önmagában véve jó a kérdés, és Max Aue ürítési fixációit véve alapul, könnyű lenne azt mondani, hogy a testben, ha már annak ellenére, hogy semmilyen bűntudatról nem tud/akar beszámolni, állandó ürítési gondokkal küzd. Mintha a test vetné ki magából – nem veszi be – azt, amit a lélek elfojt. Hányásos problémái az ukrajnai mészárlások idején jelentkeznek, amikor először kényszerül (?) ölni. Ezzel kapcsolatos érzéseiről és motivációiról így ír: „engem ennek az értelmetlen emberi zűrzavarnak a gondolatára hatalmas, mérhetetlen harag öntött el, és az egész tárat beleeresztettem a fejébe, szétmállott, mint egy gyümölcs, és akkor a karom elvált tőlem, és egészen egyedül útnak indult a vízmosásban, erre lőtt, arra lőtt, én csak futottam utána, a másik kezemmel ütögettem, hogy várjon meg engem, de ő nem akart, fütyült rám, egészen egyedül, nélkülem lőtt a sebesültekre, végül kifulladva megálltam, és sírva fakadtam. Most már gondoltam, mindennek vége, a karom soha többé nem tér vissza hozzám, de a legnagyobb meglepetésemre újra a helyén volt, szilárdan odaerősítve a vállamhoz…” (161. Kiem. tőlem: D. E.) A sorokban azt bizonygatja, hogy a gyilkolás nem az én műve, hanem az énről levált test (a kar) gépies cselekedete. Ezzel az elbeszélésmóddal, megint hangsúlyozom, Aue egyrészt felmenti önmagát a személyes felelősség terhe alól (nem én voltam, hanem a karom), másrészt jelzi, hogy a gyilkolás során az én elidegenedik önmagától, és nem képes azt többé uralni. Csakhogy akkor mihez tudunk kezdeni azzal, hogy az egységes önképben beálló zavar a lélekben támadó „hatalmas, mérhetetlen harag” hatására következett be? Mintha a test pusztító műveleteivel pusztán követné a lélek dinamikáját. És azért kicsit morbid az a motiváció, melyet a következő sorokban kapunk, hogy tudniillik: „Én is kérvényezhettem volna az áthelyezésemet, nyilván pozitív ajánlásokat is kaptam volna […] Vajon miért nem tettem? Nyilván azért, mert még nem értettem meg, amit meg akartam érteni. És megértem-e valaha?” Egészen konkrétan mit akart megérteni Aue, mikor végigcsinálta az ukrajnai zsidók lemészárlását? Azt, hogy hol lakik a Törvény? És ha igen, nem tűnik ez enyhén szólva is pofátlan értelmiségi sznobériának? Ráadásul ezek után behoz egy Chesterton-idézetet a tündérek birodalmáról, majd amolyan infantilis álnaivitással felteszi az álkérdést, hogy „[n]em lehet, hogy a háború sem más: egy perverz tündérország, egy tébolyult gyermek játszószobája, aki üvöltő nevetéssel töri össze a játékait, és vidáman hajigálja ki az ablakon az edényeket?” (163.) Hátborzongatóan gusztustalan eszmefuttatások, de roppant következetesen műveli, hiszen Aue legsötétebb dolgainak számbavételekor mindig egy gyerek amorális (azaz morálon túli) perspektívájába helyezkedik.
Ott van azonban még három gyilkosság, ami sehogyan sem fér össze ezzel az érvelésmóddal: az egyik A fúga művészeté-t játszó öregember, a másik az egykori román szerető, Mihai és a végén Thomas hideg, számító fejjel való meggyilkolása. Mert mondjuk, az anyagyilkosságra egészen egyszerűen nem kíván emlékezni, a mostohaapa, Moreau halála szintén nem képezi a tudatos önvizsgálat tárgyát, viszont az előbb említett három esetben Aue vállalja maga előtt a gyilkos szerepét. Ha tényleg a háború roncsolja az emberségét annyira, hogy gyilkos lesz belőle, ha a gyilkolás nem is nagyon képezheti tudatos döntés tárgyát, akkor miért öli meg 1945-ös menekülésük közben azt az orgonáló öregembert? Aktuális pszichés állapota sokban hasonlít az ukrajnai mészárlások kapcsán leírtakhoz: „a zene korántsem nyugtatott meg, sőt egyre nagyobb, majdnem elviselhetetlen indulatba jöttem tőle. Nem gondoltam semmire, a fejemből minden kiürült, csak a zene maradt meg benne, és a harag fekete lüktetése. Rá akartam kiabálni az öregre, hogy hagyja abba, de megvártam a darab végét […] Hosszú arisztokratikus ujjai repdestek az orgona billentyűin, gyorsan húzta ki és tolta vissza a regisztereket. Amikor a fúga végén egyszerre mindet visszatolta, elővettem a pisztolyomat, és golyót repítettem a fejébe; az öregember a billentyűkre bukott, és a sípok fedelei panaszos, diszharmonikus bőgéssel kinyíltak. Eltettem a pisztolyomat, az öreghez léptem, és az inggallérjánál fogva hátrahúztam; a hang elhallgatott, már csak a kőre csöpögő vér kopogása hallatszott”. (1127. Kiem. tőlem: D. E.) Megint ugyanaz a sötét, fekete harag, mint Ukrajnában. Honnan ez az „elviselhetetlen indulat”, mi gerjeszti ebben a torz lélekben a gyilkolás késztetését? A választ abban a szövegrészben vélem megtalálni, amelyben az SS-őrök szadizmusáról elmélkedik: „Én arra a következtetésre jutottam, hogy az SS-őr nem azért válik durvává vagy szadistává, mert azt gondolja, hogy az elítélt nem emberi lény; éppen ellenkezőleg, a haragja akkor nő meg és fordul át szadizmusba, amikor észreveszi, hogy az elítélt távolról sem az az alacsonyrendű lény, amilyennek állítják, hanem éppenséggel ember, mint a lelke mélyén ő maga is, és az őr ezt találja elviselhetetlennek, a másik néma kitartását, az őr tehát azért üti az elítéltet, hogy megszüntesse a közös emberségüket. De ez természetesen nem működik: minél nagyobbakat üt az őr, annál inkább kénytelen megállapítani, hogy a rab nem hajlandó magát alacsonyabb rendű embernek tekinteni. Végül nem marad más megoldás az őr számára, mint megölni a rabot, ami tényszerűen végső kudarc.” (753. Kiem. tőlem: D. E.)
Amiről ezekben a sorokban szó van, az a felsőbbrendű ember önérvényesítő ereje – azért ölök, mert nem bírom elviselni a másikkal való „közös emberségem” tudatát. Ez is az érvényszerzés gyakorlatának egyik típusa tehát, mint ahogy Aue összes retorikai művelete a szavainak való érvényszerzés rafinált módozatainak mesteri keveréseként fogható fel. A háború ilyen szemszögből az önérvényesítés végtelenül kifinomult hálózatává válik Aue torz szemléletében, aki ráadásul abban is alulmarad az öregemberrel szemben, hogy amaz művészien játszik Bachot, míg ő egész életében hiába vágyott arra, hogy zongorázzék.
Bach egyébként Aue emlékirataiban mindvégig a zeneművészet csúcsaként jelenik meg, zenéje a lét olyan kiemelt eseménye, ami a megértés ígéretével kecsegtet, és egyébként kevéssel a fent idézett jelenet előtt, sógora, a komponista Von Üxküll házában a zongora mellett állva a következőkön mereng: „annyira szerettem volna zongorázni tudni, annyira szeretném még egyszer hallani, hogy Bachot játszik valaki, mielőtt meghalok”. (1052.) Hát, hallotta, de nem ő halt meg, hanem a zongorista. Ő pedig, mint egy igazi kis Bach, létrehozza saját zeneművét, emlékiratait ugyanis egy Bach-szvit mintájára hat részből szövi meg, kényszeresen és perverz aprólékossággal, mint egy igazi csipkeverő.
Ugyanez az aprólékosság jellemző az itt tárgyalt kontraszubjektumra, aki Mihai lefejelése után visszanéz a tükörből: „megnéztem magam a tükörben: a homlokom véres lett, de a galléromra és az egyenruhámra nem fröccsent vér. Gondosan lemostam az arcomat, és visszatettem a sapkámat. […] Fogtam a felmosót, a nyelét átfektettem Mihai nyakán, és ráálltam; a két lábammal a rúd két végére álltam, és hintázni kezdtem rajta”. (1148.) Gyerekes játékossággal és egy profi hidegvérével végrehajtott gyilkosság, nem is nagyon van ezen mit értetlenkedni: Aue úgy végzi ki egykori román szeretőjét, hogy erre már nem is sorakoztat fel érveket és magyarázatokat. Igaz, a jelenet már a Von Üxküll udvarházában lejátszódó erotikus őrjöngés és az ezt követő ámokfutás után zajlik le már újra Berlinben, ahol az addigra megmaradt és kétségbeesett náci tisztek zabolátlan orgiákat rendeznek egy éjszakai bárrá alakított bunkerben. Talán még azt is hozzá kell számítanunk a gyilkosság tényéhez, mint ahogy az őt kínzó erotikus agyrémek értelmezésekor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy 1945 februárjában Berlin egy „hallatlanul durva” (1042.) amerikai bombázása során Aue agyrázkódást kap, és orvosi ellátás nélkül áll tovább. Ettől függetlenül mégis azt mondanám, a gyilkosság motivációja, hogy a semmiből felbukkanó szerető esetleg rossz fényt vethet rá, hiszen „[t]üntetően flörtölt velem, több ember szeme láttára” (1148.), nem indokolt. Egyáltalán nem világos ugyanis, melyik ott lévő részeg nácinak szúrhatna szemet egy – egyébként nyilván súlyos megtorlás alá eső – homoszexuális flört. Aue mindenre kiterjedő érvrendszere tehát, miszerint a törvény emberen túli hatalma tesz valakit gyilkossá, ebben az esetben sem működtethető.
Innen nézve az utolsó eset, Thomas Hauser tiergartenbeli meggyilkolása már akár az életösztön utolsó nagy fellobbanásaként is felfogható, ha nagyon akarjuk. Világos: Thomas még időben szert tett egy francia kényszermunkás irataira, amelyekkel Aue francia nyelvtudását is hozzászámítva, kitűnően elvegyülhet a menekültek seregében. Gyilkos tettét a következőképpen summázza: „Lázban égett a testem, az agyam darabokra töredezett. De még mindig pontosan emlékszem a tócsában, a kis hídon egymáson heverő két test és az elügető állatok látványára. Szomorú voltam, de nem igazán tudtam, miért.” (1179.) Ennek a darabokra töredezett agyú elbeszélőnek a metaforájaként jelenik meg az a pókhálóba ragadt légy, amely még Von Üxküll házában, az ikertestvére és egyetlen szerelme, Una ágyán fekve nyűgözi le: „megpróbáltam elképzelni csendes rettegését, a darabokra töredezett félelmet nagy összetett szemében”. (1088.) A továbbiakban Max Aue kontraszubjektumainak ilyesfajta tükröződéseit szeretném megvizsgálni zavaros szexuális, erotikus és/vagy pornográf késztetései okán.

(kontraszubjektum 2. – a perverz)
A múlt számbavétele közben Max Aue Obersturmbannführerhnek számtalanszor kell pornografikus hallucinációkkal, erotikus álmokkal, vélt-valós emléknyomokkal megküzdenie. Ezeknek a személyes tétje általában az, hogy képes-e magára ismerni a bennük megjelenő figurában, hová helyezhető énje ebben vagy abban az eseményben. Az ilyen szövegrészekből rekonstruálhatók azok a gyerekkori élmények, melyek meghatározták szexuális identitását, valamint azt az állandóan felülíródó, szinte alig egységesülő énképet, mely, mint már említettem, az én és a másik közötti határok lebontásának eredményeként áll elő. Nem meglepő módon ennek az identitáskereső folyamatnak a motívuma Aue emlékirataiban a tükröződés és a tükör.
A gyerekkor mint a „tiszta, ragyogó, csodálatos ártatlanság ideje” (490.) az ikertestvérével, Unával való erotikus játékokban teljesedik ki, melyek egyik alaptapasztalatát képezi, hogy „meztelen testünket nem lehetett elkülöníteni egymástól, nem egy kisfiú voltunk és egy kislány, hanem összefonódott kígyópár” (uo.), illetve hogy „kis testünk tükörré változott egymás számára”. (491.) A nemi különbségek efféle egymásba omlása mint iker mivoltuk szomatikus megerősítése egy lehetetlen szerelem rögeszméjének kialakulásához vezetett. Ez – és a fiúinternátus fülledt és szadista erotikája – magyarázza azt is, hogy felnőttkorában Aue egy elég zavaros homoszexuális identitásforma mellett tart ki mindaddig, míg háborús múltjának leplezése céljából meg nem nősül, és nem válik maga is egy ikerpár édesapjává.
Bár e vonatkozásban joggal merülhet fel az olvasóban a gyanú, hogy már a háború során az anyai házban felbukkanó ikerpár, akikről sejteni lehet, hogy Una gyermekei, ez az ikerpár talán akkor fogant, amikor tíz év elválasztottság után a két ikertestvér, Max és Una Zürichben, egy részeg éjszakán újból „visszatalál” az elveszített gyerekkorba. Mindez 1934-ben történik, huszonegy évesek, egyetemisták, Una Junggal foglalkozik, Max pedig végleg eldönti, hogy a hitleri Németországban van jövője. Miután fivére célzásaira Una kijelenti, hogy „[f]el kell nőni, Max”, késő éjjel mégis együtt tántorognak Una lakására, ahol Aue retrospekciója odáig mer visszamenni, hogy: „[f]ölé hajoltam, és ő nem állt többé ellen”. (592.) Ez a félbeszakadt narratíva akár az ikrek megfoganásának története is lehet, hiszen mikor 1943-ban már SS-tisztként ellátogat Antibes-ba, anyjához, az ott látott titokzatos ikerpárt „hét-nyolc éveseknek” (624.) tippeli.
A gondolat, hogy esetleg ő az apja Una ikreinek, még csak fel sem merül benne, még véletlenül sem engedi, hogy ez fölmerüljön, bár a nővérével való vérfertőző szerelem minden „kapcsolatában” ott kísért. Tulajdonképpen Aue képtelen olyan érzelmi kapcsolatok kialakítására, melyek szexuális aktusban teljesednek ki. Minden ilyen próbálkozása előbb-utóbb ahhoz vezet, amit háború végi erotikus ámokfutásában a Von Üxküll-udvarházban úgy fogalmaz meg magának, hogy „a testemet kísérteni kezdte a régi megszállottság”. (976.) Mielőtt azonban szemügyre venném ezt a perverz, szadista vágyfantáziáktól hemzsegő szövegrészt, érdekes tükörfázisba helyeződik vissza az anyjával való leszámolást megelőzően egy névtelen fiúval való szexuális aktusa közben: „Azt kértem, hogy állva tegyen magáévá, a fiókos szekrényre támaszkodva, szemben a szobát uraló keskeny tükörrel. Amikor élvezni kezdtem, nem hunytam be a szemem, bíborvörössé vált, undorítóan felpuffadt arcomat fürkésztem, meg akartam látni a vonásaimat hátulról kitöltő igazi arcot, a nővérem arcvonásait. De akkor valami meglepő dolog történt: a két arc és a tökéletes egyesülésük közé egy másik arc csusszant, simán és átlátszóan, mint egy üveglap, az anyánk merev
és békés arca: végtelenül finom volt, de sűrűbb és áthatolhatatlanabb, mint a legvastagabb fal […] Hatalmas harag töltött el, elvörösödtem, és egyetlen ökölcsapással bezúztam a tükröt.” (620. Kiem. tőlem: D. E.)
Az anyai arc mint üveglap gátolja a két iker azonosulását, melyet kétségbeesetten és már szexuális pozíciói megválasztásakor is kényszeresen létre akar hozni a beszélő. A női testtel való azonosulásvágya is ebből a gyerekként tapasztalt, „halálig tartó, édes-keserű szerelemből” (246.) fakad, már abban az időszakban, amikor a fiúinternátusban elszenvedett molesztálások során arra az elhatározásra jutott, hogy „ő örömét lelte benne, akkor miért ne élvezhetném én is: meg azután […] ez még közelebb is vinne hozzá; valamiképpen én is érezhetnék szinte mindent, amit ő érzett […] Akkor már jobb, ha én magam leszek ő…” (249.)
Una képe az, amely képes kirántani a Sztálingrádban kapott fejlövését követő szürreális delíriumából, és ennek a hatásnak a lényegét egy berlini hotelszobában ülve a következőképpen foglalja össze: „ha állandóan így vizslatom magam, ezzel a külső tekintettel, ezzel a kritikus kamerával, hogyan leszek képes akár egyetlen őszinte szót is kimondani, a legegyszerűbb őszinte mozdulatot megtenni? Minden, amit tettem, előadássá változott a szememben, még az elmélkedésem is csak egy mód volt arra, hogy egy tükörben csodáljam magam, én, szegény Nárcisszusz, aki egyfolytában önmagának udvarol, de még ő se dől be a saját udvarlásának. Ez volt a zsákutca, amelybe a gyerekkorom végén jutottam: azelőtt egyedül Una volt képes kirántani önmagamból, rávenni, hogy feledkezzem meg magamról, és amióta elveszítettem őt, megállás nélkül olyan tekintettel néztem magamra, amely az övével keveredett, de könyörtelenül az enyém maradt. Tenélküled én sem vagyok én…” (541. Kiem. tőlem: D. E.) Az őt figyelő női tekintettel azonosuló, ám magát mégis ettől elidegenültként megél-
ni kényszerülő férfi számára nem létezik olyan szubjektumpozíció, amelyet emberi mércék szerint normálisnak lehetne elkönyvelni. Még akkor is – sőt, így még hangsúlyozottabban érezheti a saját bőrén a Zeitgeist hatalmát –, ha olyan történelmi kontextus veszi körül, amely épp ezeket az emberi mércéket tiporja sárba.
Alapvetően egy szavunk sem lehet: Aue itt is kíméletlen önmarcangolással fedi fel emlékiratainak tudattalan ars poeticáját: igen, elmélkedéseit nyugodtan felfoghatjuk olyan tükörnek, melyben egy minden emberi határt megjárt énelbeszélő iszonyú erőfeszítéseket tesz, hogy megpillanthassa szerethető, önidentikus énjét, visszaszerezze emberi hitelét, és ezért nem átall minden bevethető retorikai eljárást elővenni
a szánalomkeltéstől az elrettentő példamutatásig.
A könyv zárófejezeteiben Aue kísértetiesnek ható tekintete, a homlokán áthatoló golyó nyomán megmaradt lyuk mint „sugárzó harmadik szem” (1099.) „a test mélységeit” (uo.) kezdi el kutatni. Az 1944-es magyarországi „schweinerei” után, mikor újból ágynak esik, azt éli meg, hogy „néha haszontalannak találtam a testemet, és nagyon szerettem volna lehúzni magamról, mint egy átnedvesedett kabátot”. (977.) A kabát metaforája újból csak azt jelzi, hogy a lélekhez képest járulékosnak ítélt test az, ami akadályozza a létezésben, és ezt a végső akadályt „küzdi le” a Von Üxküll házában kitörő végső, nagy „erotikus dühében” (976.), ahol egyik hallucinatórikus élménye során azt „tapasztalja”, hogy „levettem a bőrömet, és engedtem, hogy a meztelen csontjaimat átölelje ez a fehér és hideg hó, Una teste, és ő bezárult körülöttem”. (1087.)
Az itt visszaszerzett anyaméhélmény, amelyre többször is hivatkozik, és amit a nemi különbségek kialakulásának kezdeteként említ, melyet majd a nyelv fog bevégezni a hím- és nőnemű nyelvi alakok használatával (1084.), a teljes azonosság, az egy élményének utópiája az, ahová ez a skizoid figura el akar jutni, mikor görcsös rángások és élvezet nélküli orgazmusok sorozatára ítéli magát a sötét udvarházban. A Gorgó-főként elképzelt női nemi szerv tekintete, melyet a saját „harmadik szemének” metaforájaként említ, „lassan az agyvelőmig hatolt”. (1098.) Ebben a tekintetben ér össze a test és a reflexió, a gondolat – Aue regény végi pokoljárásának tulajdonképpen ez lehet a tétje: megszabadulni „a test sajátos nehézségétől” (1092.), és eltalálni ahhoz az idősíkhoz, „amikor a gondolat nagy merészen menekülni vágyik, el akar szakadni a testtől, mintha a test nem is léteznék”. (Uo.) A test kéjes rángatózásai közepette rátalálni a gondolat szabadságára – ez állítja elő azt a kontraszubjektumot, amely a reflexió újabb és még kínzóbb szélsőségei között keresi önmagát, és mindenre képes azért, hogy saját emberi hiteléről meggyőzze magát és olvasóit. Mert (azt) hiszi, mert (úgy) tudja, hogy ember.
Azt hiszem, Littell könyve ezt a (kudarcba fulladó?) kísérletet tárja a szemünk elé: történelem és magánélet olyan finom koincidenciáit szálazza ki, melyek szemlélete rákényszerít arra, hogy belenézzünk az ember fogalmának legborzalmasabb rekeszeibe is. Innen nézve pedig talán nem is olyan nagy baj az, ha a figura nem elég „hiteles”, feltéve, ha mindezek után képesek vagyunk még a szóhoz valamilyen összefüggő jelentésréteget rendelni. Számomra azonban annyi bizonyos, hogy a Jóakaratúak a szubjektivitás olyan extrém hajtásainak szemléletére kényszerít, melyek nemcsak a hatalom és a szubjektum, de az ember fogalmát sem hagyják érintetlenül.

 

Hivatkozások:

1) „[A]mit én megtettem, maguk is megtették volna” – írja a Toccatá-ban, ami az olasz „toccare” (érinteni) szóból származik.

2) Magyar Narancs, 2009. június 4. Online: http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=19125. Letöltve 2009. június 22.

3) http://litera.initon.hu/hirek/mestersege-a-halal. Letöltve 2009. június 22.

4) „[M]egígérhetem önöknek, hogy nyoma sem lesz benne a bűnbánatnak.” (11.)

5) „Rövid szünet: kimegyek hányni, utána folytatom.” (15.)

6) Olyan ez kicsit, mintha Freudot kárhoztatnánk Schreber bíró disznóságai miatt.

7) Különösen briliáns az a nyelvelméleti eszmefuttatása, melynek során a „bürokratisches Amtsdeutsch”-ról beszélve megengedi, hogy talán csak a passzív szerkezetek és a szavak „áradó szépsége” (például Endlösung) vagy „kikerülhetetlensége” az, ami a nemzetiszocializmus hívét magával ragadja (760–762.).

8) „Ezerféle gyerekesen obszcén cselekedetet hajtottam végre…” (1101.)

9) Arról nem is beszélve, hogy a végső kudarc említésével saját bűnét is amolyan ontológiai vereségként láttatja, és ezzel nem átall olvasójában szánalmat kelteni.

10) A kaukázusi tájra mondja egy helyen, hogy „[o]lyan szép volt, mint egy Bach-frázis”. (343.)

11) Ugyanis egyúttal az őt szívósan követő két nyomozó egyikét is ekkor sikerült eltennie láb alól.

12) És a gázkamrában kivégzett terhes nők, valamint Una szülési sebe több fantáziaképének is tárgya.

13) Nem lehet véletlen, hogy ezután utazik el Antibes-ba, ahol egy zaklatott, mély alvás után arra ébred, hogy anyját és mostohaapját ismeretlen gyilkosok megölték, és elkezdődik a két nyomozó makacs kutatása, melynek során rá akarják bizonyítani, hogy ő volt a gyilkosuk, ám ő erről nem hajlandó tudomást venni. Pszichotikus vágyfantáziáiban tesz ugyan erre kísérletet: „megpróbáltam elképzelni magam, amint kitekerem anyám nyakát, de lehetetlen volt, nem jelent meg előttem kép […] a tükörben, amelyet önmagamban néztem, ez a tükör nem tükrözött vissza semmit, üres maradt…” (1098.)

14) Még arra is, hogy eközben pofátlan értelmiségi sznobériával Flaubert Érzelmek iskolájá-t olvassa.