Charles Leconte de Lisle

AZ ALVÓ KONDOR

A zord Kordillerák fokain túl, egy ormon,
túl a ködön, miben sasok csaponganak,
és följebb, mint a csúcs, mely kráterré hasadt,
s a láva véresen tajtékzik benne folyton:
ott csüggeszti le rőt szárnyát a nagy Madár,
elárad rajta a keserű közönyösség,
nézi a csöndes űrt és Amerika földjét,
a vak napot, melyet szeme magába zár.
Keletről nő az éj, amerre puszta pampák
a hegyláncok tövén végtelen fekszenek,
elaltatja Chilét, városait s a partját,
a Csendes-óceánt s az isteni eget;
a néma kontinenst egyszerre leigázza:
dombot, homoktalajt, hágót, magaslatot;
hegyfoktól hegyfokig dagadva kavarog
súlyos habjaival felmagasló dagálya.
Mint kísértet, csak áll a kondor egyedül,
fénysugár hull le rá, s vérzik szerte a hóra.
Várja a komor árt, mely majd megostromolja;
meg is jön az, kicsap, és ő belémerül.
A Dél Keresztje süt által a messzeségen,
csillagos fárosza az ég partján tüzel.
Ő megrázza magát, s vijjogva gyönyörében
izmos, csupasz nyakát gőgösen nyújtja fel;
havat kavarva az Andok fölébe röppen,
rikolt, magasba csap, hová szél sem szökött,
és sötét földgolyó s élő csillag között
hatalmas szárnyain alszik a levegőben.

Bárdos László fordítása